Harminchatodik fejezet

*Scorpius szemszöge*

Nem kellett volna ennyire közel lennie. Ez volt az első értelmes gondolatom, miközben az ujjai a nyakamhoz értek. Puha volt az érintése, bizonytalan, de mégis olyan, mintha pontosan tudná, mit csinál velem. Mintha direkt ott tartana a határ szélén, ahol már nem tudok visszalépni. A levegő hirtelen kevés lett. Rose ott állt előttem, és nézett rám, mintha most kellene kimondania valamit, amit már régóta mindketten tudunk. A szemeiben ott volt minden, amit hetek óta próbáltunk elkerülni. A düh. A hiány. A makacs csendek. És valami még rosszabb. Remény. Kellett volna mondanom valami okosat. Valami távolságtartót. Valami Malfoy- félét. De amikor újra kimondtam a nevét a fejemben, már tudtam, hogy vesztettem. És közben... ránéztem rendesen. Rose. A fekete ruhája mintha direkt arra lett volna tervezve, hogy ne lehessen nem észrevenni. Rövid volt, és az oldalt felspiccelt szabás minden mozdulatánál veszélyesen finoman engedett látni többet a kelleténél, mégsem volt közönséges. Inkább... tudatos. A csillogó, finom gyémántszerű háló, ami ráfeszült , úgy fogta meg a fényt, mintha minden lélegzetvételénél újra rajzolná Őt a levegő. És a haja. A vörös haja teljesen szembement mindennel, ami normális lenne ebben a pillanatban. Mintha valaki direkt úgy tervezte volna, hogy ne lehessen másra nézni. Minden egyes mozdulatnál fellobbant, és én hirtelen túl élesen lettem tudatában annak, hogy mennyire közel van. És az ajkai... Nem kellett volna erre gondolnom.

-Rose...-a hangom alig jött ki.

Ő nem válaszolt. Csak közelebb hajolt. És akkor megszűnt minden gondolkodás. Az ajkaink találkoztak. Először csak óvatosan, mintha mindketten ellenőriznénk, hogy ez tényleg megtörténik-e. De aztán Rose ujja belekapaszkodott az ingembe, és abban a pillanatban elszakadt bennem minden türelem, ami még maradt. A csók hirtelen mélyebb lett. Valóságos. A kezem ösztönösen a derekára siklott, szorosan magamhoz húztam, mintha attól félnék, hogy elnyeli a föld. Ő pedig nem hátrált. Sőt... közelebb jött. Túl közel. A gondolataim összevissza estek. Rose íze. A légzése, ami egyre kapkodóbb lett. Az, ahogy belém kapaszkodik, mintha én lennék az egyetlen stabil dolog körülötte. Aztán egy pillanatra elvált tőlem, csak annyira hogy rám nézzen. Ez volt a baj. Mert így még rosszabb lett. A tekintete elég volt ahhoz, hogy újra elveszítsem a fejem. 

-Nem állok meg- motyogtam.

Nem kérdeztem. Nem ígértem. Csak... tény volt. A következő pillanatban már nem gondolkodtam. A kezem Rose derekára szorult, és felkaptam. Könnyű volt, túlságosan is könnyű ahhoz képest, amit most éreztem. Egy mozdulattal az asztalhoz vittem, és a rajta lévő könyveket, pergameneket félresöpörtem- nem érdekelt , mi esik le, mi zörög, mi törik meg a csendben. Rose halkan felszisszent, de nem tiltakozott. Sőt. A kezével azonnal a tarkómba kapaszkodott, mintha nem akarna elengedni. Az asztal hideg volt , de ez csak mégjobban kiélezte azt, ami köztünk történt. A kezem a combjánál maradt, stabilan tartva, mintha bármelyik pillanatban elmozdulhatna. És közben nem tudtam nem nézni Őt. A fekete ruha, a csillogás, ami minden apró mozdulatnál megtört a fényben... mintha nem is egy teremben lennék, hanem valami teljesen más világban. Ahol Ő az egyetlen dolog, ami számít. A vörös haja szétesve keretezte az arcát és az ajkai... túl közel voltak ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak. Aztán újra megcsókoltam. Ezúttal nem volt óvatosság. Nem volt kérdés. Csak Rose. A légzése, ami elveszik az enyémben. Az ujjaim, amik a csípőjét szorították, mintha már régóta tudnák, hogy ott a helyük. A pillanat, ami túl gyors, túl intenzív, túl valóságos ahhoz képest, hogy mennyire régóta vártuk. És valahol a háttérben, egy nagyon távoli gondolatként: most már nincs visszaút. De akkor Rose ujja megremegett a hajamban, és minden " visszaút" gondolat egyszerűen eltűnt. Nem érdekelt többé. Csak Ő. 

Nem tudtam betelni vele. Ez volt a baj. Hetek óta kerülgettük egymást. Hetek óta félmondatok mögé bújtunk, veszekedtünk, hallgattunk, makacskodtunk. Most pedig végre itt volt. A karjaim között. Valóban itt. A kezem végigsiklott a derekán, és még közelebb húztam magamhoz. Rose ujjai azonnal a hajamba csúsztak, én pedig lehunytam a szemem egy pillanatra. Merlinre. Már az is veszélyes volt, ahogy hozzám ért. A vörös haja szétterült a vállán, néhány tincs az arcába hullott. A fekete ruha, amit viselt teljesen összezavarta az agyamat. Képtelen voltam eldönteni, hogy a ruhát nézzem-e vagy azt, aki benne van. Valószínűleg az utóbbit. Rose közben rám nézett. És ez végképp nem segített. A szívem olyan erővel vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Az ajkaim újra megtalálták az övéit. Nem sietve. Egyszerűen azért, mert nem akartam távol lenni tőle. A kezem a hátára siklott, magamhoz húztam, és egy rövid pillanatra megfeledkeztem minden másról. A kastélyról. A buliról. Cedricről. Az egész világról. Csak Rose maradt. És ez a furcsa, szinte fájdalmas megkönnyebbülés, hogy végre nem kell úgy tennem, mintha nem Ő lenne az első gondolatom reggel és az utolsó este. 

A világ lassan kezdett visszatérni. Nem azért, mert akartam. Hanem mert valami zaj egyre kitartóbban próbálta áttörni azt a buborékot, amiben Rose-zal voltunk. Először nem figyeltem rá. Nem érdekelt. Rose még mindig ott ült az asztalon, a kezei a nyakam körül, én pedig képtelen voltam eldönteni, hogyan lehetséges, hogyan ugyanaz a lány, aki néhány napja még halálosan dühös volt rám, most itt van. Velem. Valami tompa kiáltás hallatszott a folyosóról. Aztán még egy. Rose homloka egy pillanatra ráncolódott. 

-Hallottad ezt?

-Nem.

-Hazudsz.

-Teljes mértékben.

Erre elmosolyodott. És Merlinre... Ez nem segített. Odakintről újabb hangok szűrődtek be. Most már tisztábban.

-Bee, ez nevetséges!

James. Rose azonnal felemelte a fejét.

-Ez James?

-Szerintem.

-Miért kiabál?

-Mert Potter.

A mosolya szélesebb lett. Odakintről azonban egy másik hang is érkezett. Cedric. A mosolya azonnal eltűnt az arcáról.

-Ó, ne.

-Mi?

-Cedric.

Most már én is figyelni kezdtem. A hangok közelebb kerültek. Nem láttuk őket. Csak hallottuk. Valószínűleg a folyosón lehettek. 

-Mondom, hogy nincs semmi baj!- hallatszott Bee hangja.

-Akkor hol vannak?- kérdezte James.

-Nem tudom.

-Te mindig tudod.

-Ez rágalom.

-Bee!

-Nem tudom!

Pillanatnyi csend. Aztán Albus hangja.

-Hány szoba van ezen a folyosón?

-Túl sok- morogta Cedric.

-Akkor nézzük végig.

Rose szeme elkerekedett.

-Ugye nem...

-De. 

A következő másodpercben ajtócsapódás hallatszott valahonnan távolabb. Aztán még egy. És még egy. A folyosó másik végén kezdték. Kerestek. Konkrétan kerestek.

-Bee!- hallatszott James felháborodott hangja.- Nem rejtegetheted őket örökké!

-Figyelj csak, Potter...

-Nem, te figyelj!

Rose már le is csúszott az asztalról.

-Baj van. 

-Nincs.

-Scorpius.

-Még nem találtak meg.

-A hangsúly a még-en van.

Valahol a folyosón újabb ajtó nyílt. Aztán becsapódott. Egyre közelebb. Rose és én egyszerre fordultunk az ajtó felé. Most már tisztán hallottuk a lépteiket. És hirtelen úgy tűnt, a hét perc a mennyországban sokkal gyorsabban lejárt, mint kellett volna. 

Most már tisztán hallottuk a hangokat.

-Ebben sincsenek!

-Akkor nézzük a következőt!

-James, lassabban!

-Nem!

-Potter, ha még egy ajtót kiszakítasz a helyéről...

-Bee, most komolyan ez a fontos?

Rose rám nézett. Én rá. És ugyanabban a pillanatban ugyanarra jutottunk.

-Ó, a francba.

-Pontosan.

A következő másodpercben már mozdult is. Megragadta az ingem ujját, és húzni kezdett maga után.

-Gyere!

-Hová?

-Kérdezel vagy segítesz?

A szoba sarkában álló régi szekrényhez vezetett. Valószínűleg idősebb volt, mint az iskola tanárainak fele. Rose feltépte az ajtaját. Aztán belenézett. Aztán vissza rám. 

-Ez kicsi.

-Köszönöm a részletes elemzést.

-Fogd be és gyere.

-Parancsoló vagy ma este.

-Scorpius!

Erre már nem vitatkoztam. Beléptem. Azonnal rájöttem, hogy igaza volt. A szekrény valóban kicsi. Nevetségesen. Rose is bemászott utánam, majd becsukta az ajtót. A sötétség körül ölelt minket. És hirtelen egyikünk sem tudta, hová tegye a kezét, a könyökét vagy úgy egyáltalán a teljes létezését. Odakintről léptek közeledtek. Mindketten elhallgattunk. Valaki már nagyon közel járt. Rose ösztönösen közelebb húzódott, hogy több hely maradjon. Ezzel pontosan az ellenkezőjét érte el. A vállunk összeért. A lábunk összeért. Aztán gyakorlatilag minden másunk is. A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni. Nem segített, hogy a félhomályban még mindig láttam az arcát. Nem segített, hogy éreztem az illatát. És végképp nem segített, hogy Ő is pontosan tudatában volt annak, milyen közel vagyunk egymáshoz. 

-Ne nézz így.

A suttogása alig volt hangosabb egy lélegzetvételnél. 

-Hogyan?

-Tudod nagyon is jól, hogyan.

Mosolyogtam. Rose erre megforgatta a szemét. Legalább is szerintem. A sötétben nehéz biztosra menni. Odakintről Bee hanga hallatszott.

-Mondom, hogy nincsenek ezen a folyosón!

-Bee.

-Nem tudom, miért nem hisztek nekem!

-Mert rosszul hazudsz.

-Ez sértő.

Valaki nevetett. Aztán léptek közeledtek. Nagyon közel. Rose azonnal megfeszült. A szekrény ajtaján túl árnyék mozdult. Mindketten visszatartottuk a lélegzetünket. Néhány végtelennek tűnő másodperc telt el. Aztán a léptek tovább haladtak. Rose lassan kifújta a levegőt. Én csak akkor vettem észre, hogy közben végig a kezemet szorította. Nem is emlékeztem, mikor történt. Mintha mindig is így lett volna. Rose lenézett rá. Aztán vissza rám. És hirtelen a folyosón zajló keresés teljesen jelentéktelenné vált. James kiabálhatott. Cedric nyomozhatott. Bee pedig valószínűleg éppen egyre kétségbeesettebben próbálta feltartóztatni őket. De én már alig hallottam bármit. Mert Rose ott volt előttem. Annyira közel, hogy láttam, ahogy megrebben a szempillája. Annyira közel, hogy hallottam a légzését. És annyira közel, hogy hirtelen lehetetlennek tűnt tovább úgy tenni, mintha ez nem változtatott volna meg mindent.

-Scorpius...-suttogta.

Nem tudtam, mit akart mondani. Talán Ő sem. Aztán elmosolyodtam. 

Odakintről valaki újabb  ajtót nyitott ki. Mi pedig egyszerre fordítottuk a fejünket a hang irányába. Az eredmény az lett, hogy majdnem összekoccant az orrunk.  Rose halkan felnevetett. Én is. És abban a pillanatban minden feszültség, minden vita és minden félreértés valahogy sokkal távolibbnak tűnt, mint akár csak fél órával korábban. 

 Harmincötödik fejezet

Ott állt az ajtóban, mozdulatlanul. Nem keresett senkit. Mégis azonnal engem talált meg. A tekintetünk összekapcsolódott. És ott is maradt. Valami azonnal összerándult bennem. Nem fájdalmasan. Inkább úgy, mintha minden gondolat, amit egész nap próbáltam rendben tartani magamban, egyszerre szétesett volna. Mintha a testem megelőzte volna az elmémet, és már régen tudta volna, hogy ez a pillanat nem fog egyszerűen tovább menni. El kellett volna fordulnom. Tudtam. Valami normálisat kellett volna csinálnom. Beehez fordulni. Elindulni. Bármerre. Csak nem itt maradni ebben a mozdulatlanságban. De nem ment. Mert Ő sem mozdult. És ez valami furcsa egyensúlyt hozott létre kettőnk között. Egy olyan feszültséget, ami nem engedte, hogy bármelyikünk kilépjen belőle. Bee hangja tompán ért el hozzám.

-Rose... minden rendben?

Nem válaszoltam. Nem tudtam. Mert ha válaszolok, akkor véget ér ez a csend, és valaminek el kell indulnia. És én még nem tudtam, minek. Scorpius közben sem nézett félre. És bennem lassan elkezdett ismétlődni ugyanaz a gondolat: mit mondanék neki? Mi lenne az első mondat? 

"Szia"- nevetséges.

"Miért nem jöttél?"- túl sok.

"Hiányoztál"- kimondhatatlan.

És minden más még rosszabb. Mert az igazság nem mondatokban létezett. Hanem abban, hogy itt álltam, és nem tudtam mozdulni felé. Scorpius ekkor végre mozdult egy kicsit, de csak annyira, hogy Orion kiléphessen mögüle. Nem hallottam, mit mond Orion, de láttam. A testbeszédet. A türelmetlenséget. A vállba lökést, a fejmozdulatot, ami egyértelműen azt jelentette: menj már oda. Scorpius azonban nem ment. Nem azonnal. Először rám nézett vissza. És ettől teljesen összezavarodtam. Mintha nem is Orion lenne a kérdés. Hanem én. Mintha azt kérdezné tőlem a tekintetével: biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Orion újra próbálkozott. Most már közelebb hajolt, határozottabban, a keze Scorpius karjára került egy pillanatra. Sürgette. Menj már. Én ezt már tisztábban láttam. De Scorpius még mindig nem indult el. És akkor vettem észre, hogy én sem tudok. Nem arról volt szó, hogy nem akarok. Hanem arról, hogy nem tudom, hogyan kellene. Mert Scorpius nem olyan volt, akivel csak úgy oda lehet menni. Ő olyan volt, akivel minden mondat túl sokat jelent. És én most először éreztem azt, hogy nincs egyetlen biztonságos mondat sem a fejemben. Bee megragadta a csuklómat. 

-Gyere.

-Nem.

A hangom halk volt, de nem ingott. Nem tudtam. Nem, a lábam nem mozdult. Én nem tudtam, mit kezdenék azzal, ha odaállnék elé. Mit mondanék? Hogyan néznék rá? És mi történne utána? Mert ez nem csak egy odamenés volt. Ez valami más. Valami, amit már túl régóta kerülünk. Eltelt az idő. Először lassan. Aztán úgy, hogy már nem tudtam követni. A zene változott, az emberek mozogtak, Bee beszélt, nevetett, húzott volna táncolni, de én csak álltam. És Ő is. És ez lett az egész este. Két mozdulatlan pont, közöttünk minden más zajlott. De semmi nem számított. Mert minden alkalommal, amikor elfordítottam a tekintetem, azonnal visszataláltam hozzá. És Ő is hozzám. Mintha ez lenne az egyetlen biztos dolog. Scorpius egy idő után leült. Pont velem szemben. Nem közelebb. Nem távolabb. Pont szembe. És ettől minden rosszabb lett. Mert ez már nem véletlen volt. Ez már döntés. 

Bee egy idő után felsóhajtott.

-Elég ebből...JÁTSZUNK. 

És elővette az üveget.

-Hét perc a mennyországban.

A terem felmorajlott. A körölöttünk állók felnevettek. Bennem azonnal megfeszült minden.

-Bee...

De már forgatta is. Az első körök még zajosak voltak. Nevetések, beszólások, valaki direkt elfordult, valaki panaszkodott. De én már nem ott voltam. Mert Scorpius végig engem nézett. És én Őt. És ez a folyamatos visszatalálás mindennél hangosabb lett. Az üveg lassult. Egy kör. Még egy. És megállt. Pont közöttünk. A terem egy pillanatra felrobbant. Bee felnevetett. Orion koccintott. Valaki tapsolt. De én nem hallottam rendesen semmit. Mert Scorpius lassan felállt. Ekkor Cedric lépett oda. Csak akkor vettem észre, amikor már ott állt Bee előtt.

-Azonnal állítsd le ezt.

Bee felnézett rá.

-Miért?

Cedric nem rám nézett. Hanem Scorpiusra. 

-Ez így nem fog működni. 

A hangja nem volt dühös. Inkább feszült. Mintha már előre látná a végét. 

-Nem megy vele sehová.

Ez a mondat bennem külön visszhangzott. Bee felhorkantott.

-Ez csak egy játék.

-Nem az.

Cedric hangja keményebb lett.

-És te is tudod.

Scorpius ekkor lassan kihúzta magát. Nem hirtelen. Nem látványosan. Csak úgy, mintha már rég eldöntötte volna, hogy ennek ez lesz a vége. És én akkor éreztem először igazán: most már nincs visszaút. Az inge finoman megfeszült a vállán, ahogy megmozdult, és én hirtelen túl élesen lettem tudatában annak, hogy mennyire közel van. Pedig még nem is jött közelebb igazán. Csak elindult. Felém. És én abban a pillanatban rájöttem, hogy ez az a rész, amire nem voltam felkészülve. Nem a nézésre. Nem a csendekre. Hanem arra, amikor tényleg történik valami. Mert amíg csak néztük egymást a terem két oldaláról, addig volt időm elhinni, hogy ez valahogy kezelhető. Hogy ez csak egy feszültség, ami majd egyszer magától elmúlik. De most, hogy elindult , hirtelen minden túl valóságos lett. A lépései lassúak voltak. Túl lassúak. Mintha nem sietne semmivel. Mintha pontosan tudná, hogy nekem minden egyes másodperc számít. És ez a legrosszabb. Mert számít. Minden. Minden egyes apró mozdulat. A légzésem is hirtelen túl hangos lett a fejemben. A szívem pedig valahol a torkomban vert, mintha onnan akarna kitörni. Scorpius megállt előttem. És én ekkor vettem észre, hogy nem vettem levegőt rendesen az előző percekben. A csend hirtelen túl szoros lett. Túl személyes. Túl közeli. Nem a terem csendje volt ez már. Hanem a kettőnk közötti. Aztán lassan kinyújtotta a kezét. Nem sietve. Nem bizonytalanul. Csak egyszerűen. Mintha ez lenne az egyetlen természetes dolog, amit most tehet. És a hangja... halk volt. De tiszta.

-Velem jössz?

A kérdés nem ütött. Nem tört. Inkább lelassított mindent bennem. Mert ebben a két szóban nem volt semmi játékosság. Nem volt benne menekülés. Nem volt benne kifogás. Csak egy döntés, amit Ő már meghozott. És most rajtam volt a sor. Én pedig ott ültem, és éreztem , hogy minden gondolatom egyszerre akar megszólalni. És Ő ott állt, és várt. A keze még mindig felém volt nyújtva. Nem mozdult. Nem sürgetett. Csak tartotta. És én hirtelen rájöttem, hogy ez az, amitől a legjobban féltem egész este. Nem attól, hogy elmegy. Hanem attól, hogy itt marad... és engem választ. Aztán lassan felemeltem a kezem. És amikor az ujjaim az övéhez értek, minden pánik és minden megkönnyebbülés egyszerre szakadt rám. És elindultam vele. 

Az ajtó becsukódott mögöttünk. És hirtelen túl csendes lett minden. A buli zaja tompán szűrődött át a falakon, de már olyan távolinak tűnt, mintha egy másik kastélyban maradt volna. Én pedig ott álltam az ajtó előtt. Scorpius pedig pár lépéssel arrébb. És egyikünk sem szólalt meg. Mert amíg odakint voltunk, mindig volt valami. Valaki. Bee. Orion. Cedric. A zene. A tömeg. Egy kifogás. Most viszont nem maradt semmi. Csak mi. És ez valahogy sokkal ijesztőbb volt. A szívem még mindig túl gyorsan vert. Annyira, hogy biztos voltam benne, hallja. Scorpius végül halkan kifújta a levegőt. Aztán megrázta a fejét.

-Ez nevetséges.

A hangja olyan váratlanul tört meg a csendben, hogy majdnem felnevettem. 

-Mi?

A szája sarkában halvány mosoly jelent meg.

-Egy órán keresztül néztük egymást.

Éreztem, ahogy az arcom felmelegszik.

-Nem néztelek egy órán keresztül.

-Rose.

-Jó.

-Köszönöm.

A mosolyom akaratlanul is megjelent. És valami azonnal könnyebb lett. Csak egy kicsit. De elég volt ahhoz, hogy végre rendesen levegőt vegyek. Scorpius azonban továbbra sem vette le rólam a szemét. És ettől a megkönnyebbülés rögtön idegességgé változott.

-Miért jöttél ilyen későn?

A kérdés kicsúszott belőlem. Azonnal. Gondolkodás nélkül. Scorpius arca egy pillanatra megváltozott. A mosoly eltűnt.

-Mert majdnem nem jöttem.

A gyomrom azonnal összerándult. 

-Miért?

Most Ő fordította el először a tekintetét.

-Mert tudtam, hogy itt leszel.

Ez nem az a válasz volt, amire számítottam.

-Ezt nem értem.

Felnevetett. De nem vidáman. 

-Én se nagyon.

 Pár másodpercig egyikünk sem szólt. Aztán végül újra rám nézett. És most valami egészen más volt a tekintetében. Valami őszinte. Valami fáradt. 

-Az utóbbi hetekben, akárhányszor megláttalak... akárhányszor beszélni akartam veled, valamit mindig elrontottam.

A mellkasom összeszorult. Mert tudtam, hogy igaza van. 

-Szóval azt gondoltam, talán jobb lenne nem jönni. 

-Ez hülyeség.

A válasz olyan gyorsan hagyta el a számat, hogy én lepődtem meg rajta a legjobban. Scorpius szemöldöke feljebb szaladt. 

-Igen?

-Igen.

Most már én sem néztem félre. 

-Mert egész este téged vártalak.

A mondat után azonnal elakadt a lélegzetem. Merlinre. Kimondtam. Tényleg kimondtam. Scorpius pedig egyszerűen csak nézett. Mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta. 

-Engem vártál?

-Ne csináld Scorpius.

-Nem csinálok semmit. 

-Pontosan ez a baj.

A szája sarkában valami megmozdult. Nem mosoly. Valami annál sokkal veszélyesebb. És egyszer csak rájöttem, hogy közben közelebb került. Nem tudtam megmondani, mikor. Csak azt, hogy már nincs annyi hely közöttünk. A szoba pedig hirtelen kisebb lett. Megint.

-Tudod mi az őrület?

-Mi?

-Hogy én meg azt hittem, te nem akarod, hogy itt legyek.

A szívem kihagyott egy ütemet. 

-Miért gondoltad ezt?

-Mert te sem jöttél oda. 

És erre már nem tudtam mit mondani. Mert igaza volt. Pontosan ugyanúgy féltünk. Pontosan ugyanúgy vártunk. Pontosan ugyanúgy reméltük, hogy a másik teszi meg az első lépést. A csend most már nem volt kínos. Csak sűrű. Scorpius tekintete egy pillanatra a kezemre siklott. Aztán vissza rám. Lassan felemelte a kezét. Nem kapkodva. Mintha időt adna arra, hogy eldöntsem, akarom-e. Az ujjai finoman az enyémekhez értek. Egy pillanatra hagytam magam élvezni azt az érzést, hogy végre nincs köztünk több méternyi távolság. Aztán eszembe jutott. Minden. A párbaj. Cedric. Az ígéret. És a mellkasomban újra megjelent az a régi düh. 

-Még mindig haragszol rám.

Scorpius hangja halk volt. Felnéztem rá.

-Szerinted?

A szája sarka megrándult. Nem mosoly volt. Inkább önutálat. 

-Jogos.

-Jogos?

A hitetlen nevetés kiszakadt belőlem.

-Ez rosszabbul is elsülhetett volna.

-Rose...

-Nem.

Most már én sem akartam elengedni. Hetek óta először végre itt volt. És ha már itt volt, akkor hallani fogja.

-Megígérted.

A hangom halkabb lett. Sokkal halkabb.

-Azt mondtad, nem csinálsz semmit. 

Scorpius lesütötte a szemét. És ez valahogy rosszabb volt, mintha vitatkozott volna. 

-Tudom.

-Nem, szerintem nem tudod.

A torkom összeszorult.

-Mert én hittem neked.

Erre végre rám nézett. És most először láttam valamit a szemében, amit eddig nem. Nem dacot. Nem makacsságot. Hanem bűntudatot. Igazit.

-Nem azért hívtam ki.

-Tényleg?

-Igen.

-Akkor miért?

Scorpius elhallgatott. Túl sokáig. És ettől valami furcsa érzés kezdett mocorogni bennem. Mintha tudnám a választ. Csak nem akarnám hallani. Végül lassan kifújta a levegőt. 

-Mert azt hittem, Őt választottad.

A szoba hirtelen teljesen elcsendesedett. Pislogtam. Egyszer.  Aztán még egyszer.

-Tessék?

-Azt hittem, Őt választottad. 

Most már nem nézett félre. Elhallgatott. Nem mondott többet. Nem is kellett. Megértettem. És ettől egyszerre lettem döbbent és mérges.

-Te teljesen idióta vagy. 

A szája sarka megmozdult.

-Ezt már mondták egy páran.

-Nem, komolyan.

Közelebb léptem. 

-Ezért hívtad ki?

-Részben.

-Mert azt hitted, Cedricet választottam?

-Igen.

-Miért?

Scorpius erre felnevetett. Röviden. Keserűen. 

-Rose, az egész iskola azt hitte.

-Engem nem az egész iskola érdekel.

A mondat azonnal kiszaladt a számon. És amint kimondtam, tudtam, hogy túl őszinte volt. Scorpius is megmerevedett. A tekintetünk összekapcsolódott. Most már nem volt hová menekülni. 

-Akkor ki érdekel?

A kérdés alig volt több suttogásnál. És a szívem azonnal a torkomba ugrott. Mert tudtam. Pontosan tudtam, mire kérdez rá. És Ő is tudta. Még is kimondatta volna velem. Tipikus Malfoy. Összeszűkítettem a szemem.

-Szerinted?

A szája sarkában megjelent az a veszélyes félmosoly. Az, amitől mindig egyszerre akartam megütni és közelebb lépni hozzá. 

-Szeretném hallani.

-Hát persze.

-Rosie...

-Nem.

Most én léptem közelebb. Csak egyet. De már így is alig maradt hely közöttünk.

-Egész este engem bámultál. 

-Te is engem.

-Mert idegesítettél.

-Hazudsz.

A válasz túl gyorsan érkezett. Túl magabiztosan. És ettől a gyomrom bukfencet vetett. A tekintete végigsiklott az arcomon. Lassan. Túl lassan. Éreztem, hogy melegszik a bőröm. 

-Szóval... ki érdekel?

-Te teljesen elviselhetetlen vagy. 

Erre felnevetett. És Merlinre... Végre felnevetett. Nem az a keserű, fáradt nevetés volt, amit az utóbbi hetekben hallottam tőle. Hanem igazi. És ettől valami meglazult bennem. Valami, ami túl régóta volt görcsben. Scorpius közben közelebb lépett. Most már annyira közel, hogy éreztem rajta az illatát. Valamit, amitől hirtelen lehetetlen lett tisztán gondolkodni. A hátam mögött ott volt az ajtó. Nem szorított neki. Nem kényszerített semmire. Egyszerűen csak elfogyott mögülem a hely. És ezt Ő pontosan tudta.

-Még mindig nem válaszoltál.

-Szerintem tudod a választ.

A szeme egy pillanatra az enyémre villant. Aztán vissza. És hirtelen nem mosolygott. Most először nem. Most komoly volt. Őszintén komoly.

-Tudni akarom, Rose.

A nevem furcsán hangzott a szájából. Halkabban. Lágyabban. És ettől teljesen elvesztettem a maradék józan eszemet is. Néhány másodpercig csak néztük egymást. Aztán lassan felemeltem a kezem. Az ujjaim a nyakához értek. Scorpius pedig egy pillanatra lehunyta a szemét. Mintha ez az érintés többet jelentene neki, mint kellett volna. Talán jelentett is. Amikor újra rám nézett, már nem maradt köztünk távolság. Csak néhány centiméter.

 Harmincnegyedik fejezet

A buli napján már reggel óta ideges voltam. Nem az a kellemes fajta ideges. Hanem az a gyomorszorító, nyugtalan érzés, ami egésznap ott ül benned, és nem hagy normálisan levegőt venni. Egyszerűen nem értettem, miért mentem bele ebbe az egészbe. Vagyis de. Pontosan tudtam. Csak próbáltam nem túl sokat gondolni rá. Mert amint elkezdtem volna... automatikusan Scorpius jutott eszembe. Az, ahogy az utóbbi napokban kinézett. A fáradt tekintete. A karikák a szeme alatt. Az a furcsa távolságtartása, mintha egyszerre akarna közel jönni hozzám... és menekülni is előlem. És persze ott volt a másik gondolat is. Mi van, ha el sem jön? A gyomrom ettől újra görcsbe rándult. Mert Bee hiába próbált nyugtatni, én pontosan láttam Scorpiuson, mennyire nincs jól. Simán kinézem belőle, hogy inkább bezárkózik valahova és egész este nem mozdul ki. És valamiért ez rosszabbul érintett, mint kellett volna. Mire este lett, konkrétan fel-alá járkáltam a hálókörletben. Bee az ágyon ülve figyelt már vagy öt perce.

-Rose.

-Hm?

-Kezdek rosszul lenni attól, hogy körözöl előttem.

Rávillantottam egy ideges pillantást.

-Nem körözök.

-De. Mint egy traumatizált aranyhal. 

-Az milyen?

-Nem tudom, de pontosan úgy nézel ki.

Akaratlanul is kifújtam a levegőt. Bee erre elmosolyodott.

-Ennyire azért csak nem lehet szörnyű ez az este.

-Bee, fogalmam sincs, minek megyek oda egyáltalán.

-Bulizni?

-Tudod jól, hogy nem azért vagyok ideges.

Bee oldalra döntötte a fejét. 

-Mi a legrosszabb, ami történhet?

Azonnal rávágtam.

-Nem jön el.

Bee erre olyan drámai lassúsággal pislogott, hogy legszívesebben hozzávágtam volna egy párnát. 

-És akkor talááááán... jól érzed magad?

-Bee.

-Mit?

Felállt az ágyról és odalépett hozzám.

-Komolyan, Rose. Ha nem jön el, akkor sem történik semmi tragédia. 

-Könnyű ezt mondani.

-Igen, mert kívülről nézve ti ketten rettenetesen idegesítőek vagytok.

Erre végre kiszakadt belőlem egy rövid nevetés. Bee azonnal rám mutatott.

-Na. Ez már haladás.-gyengébben meglökte a vállam.- Figyelj. Ha eljön, akkor maximum beszéltek.

-Az nem "maximum".

-Jó, igaz. Valószínűleg drámai szemkontaktusok lesznek, meg érzelmi összeomlás, mert ti ilyenek vagytok.

-Bee!

-De attól még nem fog meghalni senki.

Elhallgattam. Mert valahol pontosan ettől féltem. Nem szó szerint. Hanem attól, hogy mi lesz, ha végre tényleg beszélünk. Bee viszont most kivételesen nem viccelte el teljesen. Lassan kisimított egy tincset az arcomból.

-Nem kell ma este megoldanotok mindent.

Felnéztem rá.

-Akkor mit kell?

Bee halványan elmosolyodott.

-Semmit. Csak ne menekülj. 

A mellkasom ettől furcsán összeszorult. Mielőtt válaszolhattam volna, Bee hirtelen hátralépett és végigmért. 

-Jó. Most pedig öltözz át, mert ha még egyszer meglátom rajtad ezt a pulóvert, sírni kezdek.

-Szerintem túl drámai vagy.

-Nem, szerintem te nem vagy elég drámai.

A következő fél órában Bee konkrétan átvette az irányítást. Ruhákat dobált rám, kritizálta a hajamat, majd újra megcsinálta, közben pedig megállás nélkül beszélt, hogy ne hagyjon időt gondolkodni. És idegeskedni. A végére pedig, amikor megállított a tükör előtt... pár másodpercig én sem kaptam levegőt. A ruha fekete volt, de az egész úgy csillogott rajtam, mintha apró ezüst fények futnának végig az anyagon minden mozdulatnál. A testemre simult, kiemelte a derekamat és a csípőm vonalát, fölötte pedig áttetsző, kövekkel kirakott hálós réteg csillogott végig rajtam egészen a combomig. Egyszerre volt elképesztően elegáns... és veszélyesen merész. A vállaim szabadon maradtak, a mély kivágás miatt pedig Bee konkrétan büszkén csapta össze a kezét mögöttem. 

-Na jó. Most már értem., miért szeretnek a Weasleyk drámázni.

-Bee...

-Nem, komolyan. Ha Malfoy ezek után nem felejti el a saját nevét, akkor nincs lelke.

Akaratlanul is elmosolyodtam. A hajamat teljesen kibontva hagyta. A vörös hullámok puhán omlottak végig a hátamon és a vállamon, a gyertyafény pedig szinte rézszínűre vonta a tincseket. És ettől az egész valahogy... nem is tudom. Túl szép lett. Túl más. Mintha nem is én lennék. Pár másodpercig csak néztem magam a tükörben. Aztán a gyomrom újra idegesen összeugrott. Mert az este most túl közel volt. És vele együtt Scorpius is. 

A buli este nyolckor kezdődött. Ugyanott, ahol a születésnapomat is tartották. Ahogy beléptünk Beevel, azonnal megcsapott a meleg levegő, az alkohol és az édes sütemények illata, miközben halk zene szólt a háttérben. A hely most teljesen máshogy nézett ki. A születésnapomon a zöld fények úsztak végig a falakon és a mennyezeten, mintha az egész terem víz alatt lebegne. Most viszont sötétebb, aranyló fények vibráltak körülöttünk, a lebegő gyertyák lassan mozogtak a levegőben, az ezüstös varázsfények pedig végig csillantak az emberek ruháján minden mozdulatnál. Az egésznek volt valami veszélyesen elegáns hangulata. És az italok... Merlinre. A hosszú asztalok konkrétan roskadoztak. Vajsörös üvegek sorakoztak egymás mellett, mellettük tűzwhisky, aminek a tetején apró lángok táncoltak. Voltak mélylila koktélok, amikből ezüst füst szállt fel minden kortynál, halványkék italok, amik csillámporszerűen örvénylettek a pohárban, és valami élénkpiros ital is, amitől az egyik hugrabugos fiú konkrétan szikrákat tüsszentett. Az édességek sem voltak normálisak. Az egyik süteményből harapás után fahéjas füst tört elő, a másik változtatta az ízért minden falatnál, valahol pedig mini csokiszökőkút folyt az asztal szélén. Bee elégedetten nézett körbe.

-Ezért szeretem Roxfort illegális bulijait.

De én alig figyeltem valamire. Mert az első pillanattól kezdve Őt kerestem. A szemem automatikusan járta végig az érkező tömeget. Minden magasabb szőke fiúnál megfeszült bennem valami egy másodpercre. Aztán rögtön el is múlt. Mert nem Ő volt. Bee persze azonnal észrevette.

-Rose.

-Hm?

-Még csak nyolc óra van.

-Nem keresem.

Bee rám nézett. Aztán lassan elvigyorodott. 

-Persze.

Forgattam a szemem.

-Komolyan.

-Aha. És én meg McGalagony vagyok.

Az elő félórában még próbáltam nyugodt maradni. Tényleg. Beszélgettem pár emberrel, Bee folyamatosan húzott magával egyik társaságtól a másikig, közben pedig úgy tett, mintha egyáltalán nem venné észre, hogy ötpercenként az ajtó felé nézek. De Scorpius nem jött. Nyolc harminc. És ekkor még nem volt pánik bennem. Csak az a furcsa, kellemetlen csalódottság, amit próbálsz magad előtt is letagadni. Mert hát... korán van. Nyilván nem érkezik elsőként. Bee is ezt mondogatta. 

-Lehet, hogy direkt késik. Tudod. Drámai belépő.

-Bee.

-Mit? Teljesen Malfoyos dolog lenne.

Negyed kilenc körül viszont már egyre nehezebben tudtam másra figyelni. A zene hangosabb lett körölöttünk, a terem egyre zsúfoltabbá vált, de én automatikusan mindig az ajtó felé kaptam a fejem, valahányszor nyílt. És minden alkalommal ugyanaz a csalódás futott végig bennem. Nem Ő. Bee ekkor nyomott a kezembe egy italt.

-Kezdesz depresszív aurát árasztani.

-Köszönöm.

-Szívesen.

Belekortyoltam. Erősebb volt, mint számítottam. Az ital édesen indult, aztán forrón égett végig a torkomon. Bee elégedetten figyelt.

-Na? Máris jobb.

-Nem.

-Jó, akkor egy kicsit?

Sóhajtottam.

-Egy kicsit.

Kilenc körül már a második italnál tartottunk. A fejem kellemesen könnyű lett, a gondolataim tompábbak lettek, de Scorpius hiánya még így is ott feszült bennem. És ettől kezdtem magam hülyén érezni. Mert valahol legbelül végig biztos voltam benne, hogy el fog jönni. Hogy hiába minden... el fog jönni. 

Kilenc tizenötkor már konkrétan mérges voltam magamra. Mert túl sokszor néztem az ajtót. Túl sokszor kerestem Őt. És ettől kiszolgáltatottnak éreztem magam. Bee viszont továbbra is úgy vigyorgott, mint akinek van valami titka. 

Kilenc negyvenöt körül épp vele táncoltam. A zene gyors volt, a terem tele nevetéssel és lüktető basszussal, Bee pedig konkrétan maga köré gyűjtötte az embereket a túlzott energiájával. 

-Rose, ha így nézel tovább az ajtóra, esküszöm, odafestek rá egy Malfoyt!

Felnevettem.

-Fogd be.

-Ó, szóval még is Őt várod.

-Bee-

-Lebuktál.

Nevetve löktem a vállát, a hajam a hátamra omlott, miközben a fények végig csillantak a ruhámon. Pár fiú konkrétan utánunk fordult. Bee büszkén kihúzta magát.

-Ketten együtt konkrétan életveszélyesek vagyunk.

Ekkor éreztem meg valaki kezét a karomon. Megfordultam. Cedric volt az. A mosolya halvány volt, de a tekintete feszült. 

-Beszélhetünk?

Összeráncoltam a homlokom.

-Most?

-Igen.

Bee egy pillanatra rám nézett. Aztán Cedricre. És valami furcsán villant a szemében. De nem szólt semmit. Cedric a pulthoz vezetett a terem szélére.

-Rose, szerintem haza kellene menned.

Felnevettem.

-Tessék?

-Komolyan mondom.

-Cedric, ez egy buli.

-Tudom.- a hangja túl feszült volt.- Pont ezért.

Összeráncoltam a homlokom, majd gondolkodás nélkül felkaptam egy újabb italt a pultról és beleittam. Cedric állkapcsa megfeszült.

-Rose-

-Egyedül neked nem kellene itt lenned.

A mondat automatikusan csúszott ki belőlem. Cedric megmerevedett. Én pedig lassan letettem a poharat.

-Nem te mondtad, hogy Malfoy bármikor újra elveszítheti a fejét?

Cedric szemeiben valami azonnal megvillant. 

-Én nem-

-Szóval ha valaki itt veszélyben van, az csak is te lehetsz. 

Pár másodpercig csak nézett rám. Én pedig először láttam rajta valami egészen furcsa feszültséget. Mintha tényleg ideges lenne. Aztán egyszerűen hátat fordítottam neki. És visszamentem Beehez. Bee azonnal végigmért. 

-Hűha. Weasley kisasszony kezd veszélyes lenni.

-Ne kezd.

Bee viszont vigyorgott. Aztán egy pillanatra Cedricre nézett a vállam fölött. És konkrétan diadalmas mosolyt villantott felé. Mintha tudna valamit. A következő másodpercben pedig kinyílt az ajtó. És én automatikusan odanéztem. A levegő bennem ragadt. Scorpius. Ott állt az ajtóban. Pontban tíz órakor. A fekete inge tökéletesen simult rá, az első pár gomb lazán kigombolva hagyta a nyakát, az anyag pedig megfeszült a vállán és a karján minden mozdulatnál. A szőke haja enyhén kócos volt, pár tincs lazán a homlokába hullott, mintha indulás előtt többször végigszántott volna rajta a kezével. És Merlinre... szívdöglesztő volt. Veszélyesen. Az arca élesebbnek tűnt a sötét fényekben. A markáns állkapcsa megfeszült, a szája kissé szétnyílt, mintha Ő maga sem venne rendesen levegőt. És a szemei... A hidegszürke tekintet most tisztább volt, mint napok óta bármikor. A sötét karikák halványodtak a szeme alatt, mintha tényleg megpróbálta volna kialudni magát az elmúlt esték után. De még mindig ott volt rajta az a veszélyesen fáradt él. Az a fajta kimerültség, amit nem lehet egyetlen éjszakával eltüntetni. És amikor a tekintete végigsiklott a termen... Megakadt rajtam. Én pedig konkrétan elfelejtettem levegőt venni. Mert abban a pillanatban minden más megszűnt körölöttünk. A zene. Az emberek. A zaj. Csak Ő maradt. És az a tekintet. Bee persze azonnal észrevette. Követte a pillantásomat. Aztán meglátta Scorpiust. Lassan elmosolyodott.

-Na végre.

Felém hajolt.

-Itt az ideje, hogy elkezdődjön az igazi buli.

 Harmincharmadik fejezet

Ahogy telt a hét, egyre jobban összezavarodtam. Mert akaratlanul is figyeltem őket. Mindkettőjüket. Cedricet és Scorpiust is. És minél tovább néztem őket... annál kevésbé értettem bármit. Scorpius szinte teljesen szétesett. Ez volt a legijesztőbb. Nem hangosan. Nem látványosan. Épp ettől volt rosszabb. Mert az egész olyan volt, mint valami lassú zuhanás. Az órákon alig figyelt. Sokszor csak ült teljesen mozdulatlanul, üres tekintettel maga elé bámulva, mintha fejben kilométerekre járna onnan. Máskor meg hirtelen feszült lett, ingerlékeny, mintha minden egyes megszólalás túl sok lenne neki. És a szemei. A karikák alattuk napról napra sötétebbek lettek. Mintha tényleg nem aludna. Közben Cedric teljesen máshogy viselkedett. Nyugodtan. Túl nyugodtan. És ez kezdett zavarni. Mert folyton visszhangzott a fejemben az a mondata. Hogy Scorpius direkt csinálja. Hogy szereti, ha sajnálják. Csakhogy... ahogy én ismertem Malfoyt, valami egyszerűen  nem stimmelt ebben. Utólag visszagondolva végképp nem. Scorpius lehetett dühös. Makacs. Elviselhetetlenül büszke. De pont Ő akarna sajnálatot? Nem illett hozzá. És minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább az az érzésem támadt, hogy valami hiányzik az egészből.  Valami, amit nem látok. Mert nincs összefüggés. Cedric szerint Scorpius manipulál. Scorpius meg közben úgy néz ki, mint aki alig áll a lábán. És én ott voltam végig Cedric mellett azon a napon, amikor a párbaj történt. Szinte egy percre sem ment Scorpius közelébe. Szóval akkor mégis mi történt? Mit nem értek? És a thesztrálos jelent is újra meg újra visszajött. Ahogy a lény odament hozzá. Ahogy Scorpius megfeszült. Aztán egyszerűen elsétált. Én pedig ostobán hagytam. A mellkasom azóta is mindig összeszorul ennél a résznél. Mert egyre biztosabb lettem benne, hogy utána kellett volna mennem. Beszélnem kellett volna vele. Csak fogalmam sem volt, hogyan. A hétvége felé pedig már Cedric is észrevette, hogy valami megváltozott. Mert elkezdtem távolságot tartani tőle. Ha hívott valahova, legtöbbször nemet mondtam. Ha mellém akart ülni, gyakran inkább Bee mellé húzódtam át. És láttam rajta, hogy nem érti. Egyik este például megállított a folyosón.

-Elkísérnél a gyengélkedőre?

Ránéztem.

-Miért?

Cedric halványan elmosolyodott.

-Madam Pomfrey szerint még nézni kellene a sebeimet. 

A tekintetem automatikusan végigfutott rajta. A sérülések szinte teljesen eltűntek.

-De hát már begyógyultak, nem?

A mosolya erre egy pillanatra megakadt. Nem nagy dolog. Mégis furcsán éreztem magam tőle. Mert nem értettem. Nem értettem Cedricet. Nem értettem Scorpiust. És legfőképp nem értettem, mi történt kettőjük között pontosan. 

Bee közben gyanúsabban viselkedett, mint valaha. Folyamatosan vigyorgott magában valamin, eltűnt fél órákra, aztán úgy jött vissza, mintha semmi nem történt volna. És dugdosott valamit. Konkrétan dugdosott. Egyszer például beléptem a hálókörletbe, Ő pedig olyan gyorsan csúsztatott be egy pergament a párnája alá, hogy majdnem felnevettem.

-Te annyira feltűnően titkolózol, hogy már művészet.

Bee azonnal vigyorogni kezdett.

-Köszönöm.

-Ez nem dicséret volt.

-Pedig annak veszem.

Aztán egyszerűen tovább vonult, mintha teljesen normális lenne. És ettől csak még gyanúsabb lett. Mert tudtam, hogy valamit csinál. Éreztem. Hiszen ő maga mondta, hogy van egy terve. Hogy ideje lenne végre a saját nézőpontomból nézni Scorpiust. Csakhogy ettől egyáltalán nem lettem nyugodtabb. Sőt. Ahogy közeledett a hétvége, egyre idegesebb lettem. Bee viszont pont az ellenkezője volt.

A másnapi buli témája végül a Nagyteremben került elő. Bee természetesen már reggel óta ezen pörgött. Konkrétan úgy ült mellettem a Griffendél asztalnál, mintha legalábbis valami titkos küldetés előtti eligazításon lennénk, nem pedig vacsorán. 

-Jó, figyelj. Ha megint abban a szürke pulóverben jössz, esküszöm, én fordulok vissza az ajtóból.

Fáradtan néztem rá.

-Az nem is szürke.

-Rose. De. De az.

-Sötétszürke.

Bee drámaian a szeméhez kapott.

-Hihetetlen, hogy mennyire nincs benned túlélési ösztön divat terén.

Akaratlanul is elmolyosodtam. Bee azonnal rám mutatott. 

-Na! Ez már emberibb.

-Te ijesztően energikus vagy ma.

-Mert végre lesz valami izgalmas.

Gyanakodva néztem rá.

-Ettől a mondattól konkrétan rossz előérzetem lesz.

Bee vigyora csak szélesebb lett.

-Bízz bennem.

-Pont ez az, amitől félek.

Erre felnevetett, majd hirtelen felállt.

-Ne mozdulj. Hozok sütőtöklevet, mert jelenleg úgy nézel ki, mint aki mindjárt filozófiai válságba zuhan.

-Bee-

De már el is tűnt az asztalok között. Sóhajtva fordultam vissza a tányérom felé.

-Nem kellene elmenned.

A hang váratlanul ért. Megmerevedtem. Cedric állt az asztal másik oldalán. Pár másodpercig csak néztem rá.

-Tessék?

Cedric lassan leült Bee helyére.

-A bulira. Nem hiszem, hogy jó ötlet.

Összeráncoltam a homlokom.

-Miért ne lenne az?

Cedric állkapcsa egy pillanatra megfeszült.

-Csak... most nem a legjobb az időzítés.

Azonnal megéreztem rajta a furcsaságot. Nem egyszerűen féltett. Ideges volt.

-Cedric, miről beszélsz?

Cedric tekintete egy pillanatra elcsúszott rólam. És pontosan ettől kezdett el gyorsabban verni a szívem. 

-Csak nem akarom, hogy belekeveredj valamibe. 

-Mibe?

-Rose-

Elhallgatott. Aztán túl gyorsan javította ki magát. 

-Csak... Malfoy most nincs jó passzban.

A gyomrom összeszorult.

-Ezt én is látom.

Cedric halkan kifújta a levegőt, majd közelebb hajolt. 

-Pont ezért mondom. Nem tudhatod, mikor veszti el megint a fejét. 

Megint. A szó azonnal megakadt bennem.

-Megint?

Cedric szinte rögtön rájött, hogy túl sokat mondott. Láttam rajta. 

-Úgy értem... a párbaj után nyilván-

-A párbajon mi is történt pontosan?

A kérdés túl gyorsan bukott ki belőlem. Cedric megfeszült.

-Mondtam már.

-Nem, nem igazán mondtad el.

Pár másodpercig csak néztük egymást. És először éreztem azt Cedricen, hogy tényleg próbál valamit visszatartani. 

-Az történt ami.

-Cedric-

-Elég, Rose.

A hangja most túl határozott lett. Mintha le akarná zárni az egészet. És ettől bennem csak még hangosabb lett az érzés, hogy valami hiányzik a történetből. Hogy nem tudok mindent. A távolból ekkor meghallottam Bee hangját.

-Ha valaki megitta a sütötökleve-

Cedric azonnal hátrébb húzódott. Túl gyorsan. Mintha nem akarta volna, hogy Bee meglássa itt. Én pedig hirtelen teljesen biztos lettem benne, hogy valami nagyon nincs rendben. Bee közeledett az asztal felé, én pedig hirtelen felálltam.

-Bee!

Mindketten rám néztek.

-Itt az ideje buliznunk egyet.

Bee szeme azonnal felcsillant. Cedric viszont megfeszült. Én pedig mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, egyszerűen ott hagytam Cedricet az asztalnál. 

 Harminckettedik fejezet

*Scorpius szemszöge*

A könyvtárból kilépve még mindig éreztem magamban azt az undorítóan forró feszültséget. Azt a fajta dühöt, ami nem robban rögtön. Hanem lassan ég végig benned. Mérgezően. Minden egyes lépésemmel újra láttam magam előtt őket. Rose-t. És Cedricet mellette. Túl közel ültek egymáshoz. Cedric túl nyugodtan beszélt hozzá. Rose pedig végig hallgatta. És ez rosszabb volt mindennél. Mert ha kiabáltak volna egymással, azt értettem volna. Ha Rose haragudott volna rám, azt is. De ez- ez az óvatos távolság sokkal jobban szétmart belülről. Mert fogalmam sem volt, még számítok-e neki egyáltalán. A kezem ökölbe szorult a talárom alatt. Ezért kellett elmennem. Mert pontosan éreztem azt a pontot magamban, amikor már nem tudtam volna normálisan viselkedni. És kurvára nem akartam még egyszer elveszíteni a fejem Rose előtt. Nem így. Nem megint. A Mardekár klubhelyisége szinte üres volt, amikor visszaértem. A zöldes fény tompán hullámzott a víz alatt az ablakokon túl, a kandalló halkan pattogott, valahol távol pár alsóbb éves nevetett valamin. Alig hallottam bármit. Csak Rose járt a fejemben. Felsiettem a hálókörletbe, kettesével szedve a lépcsőket. Aztán amikor belöktem az ajtót- megálltam. Valami fehér félig kilógott az ajtó alól. A szívem azonnal akkorát dobbant, hogy konkrétan belesajdult a mellkasom. Pár másodpercig csak bámultam. A levegő hirtelen túl szűknek érződött körülöttem. Lassan lehajoltam a papírért. Az ujjaim akaratlanul is megfeszültek rajta. És gyűlöltem magam azért, ami az első másodpercben átfutott az agyamon. Rose. A gyomrom azonnal összerándult. De rögtön utána jött a másik gondolat. Ne legyél már rohadt idióta. Ha Rose beszélni akart volna velem, akkor  miért volt Cedrickel? Miért nem válaszolt az üzeneteimre? Miért nézett rám úgy az elmúlt napokban, mintha egyszerre félne tőlem és próbálná meggyőzni magát arról, hogy oka van rá? Frusztráltan ültem le az ágyam szélére. A levelet forgattam a kezemben. Nem bontottam ki rögtön. Mintha attól féltem volna, hogy ha elolvasom, végleg eltűnik az a nyomorult egy százaléknyi remény is bennem. A szobában csend volt. Csak a saját szívverésemet hallottam. Aztán végül mégis feltéptem. A papír halk sercenéssel nyílt szét az ujjaim között. És ahogy megláttam az első sort, megfeszült a mellkasom. Beszélnünk kell. A tekintetem gyorsabban futott tovább.

 Nem tudom ezt tovább így csinálni.

 Találkozz velem este a régi kőfalnál. 

Egyedül gyere. -R.

Pár másodpercig egyszerűen nem kaptam levegőt. A betűket bámultam. Újra. Meg újra. A szívem úgy vert, mintha szét akarna törni a bordáim között. Mert a kézírás... kurvára hasonlított Rose-éra. És ettől lett az egész még rosszabb. Lassan hátradőltem a falnak. A levelet még mindig a kezemben szorítottam. Nem voltam ostoba. Soha nem voltam az. Pontosan tudtam, hogy ez túl egyszerű. Túl tökéletes. És bármennyire is el akartam hinni... legbelül éreztem, hogy valami nem stimmel. Mégis ott motoszkált bennem a remény. Mi van, ha mégis Ő az? Aztán rögtön jött a másik lehetőség. Cedric. A gyomrom görcsbe rándult. Mert ha Ő áll emögött, akkor ez valószínűleg nem beszélgetés lesz. Hanem csapda. Lecsuktam a szemem pár másodpercre. A józan részem pontosan tudta, hogy nem kellene elmennem. De már az első pillanatban tudtam, hogy úgyis el fogok menni. Mert ha volt akár csak egyetlen százalék esély arra, hogy Rose akar ott lenni- akkor képtelen lettem volna távol maradni.

A birtok széle este szinte teljesen kihalt volt. A kastély fényei távolinak tűntek a sötétben, a hideg szél végigsöpört a fák között, a nedves föld halk ropogással nyelte el a lépteimet. Ahogy közeledtem a régi kőfalhoz, egyre feszültebb lettem. A kezem automatikusan a talárom zsebében lévő pálca köré szorult. Mert még mindig nem tudtam, mire számítsak. Aztán megláttam az alakot. A fák árnyékában állt. Kisebb termet. Női alak. A szívem reflexből gyorsabban vert. Egyetlen másodpercig tényleg azt hittem- de nem. Már messziről tudtam, hogy nem Rose. A testtartása más volt. Rose mindig enyhén félrebillent fejjel áll, mintha folyamatosan figyelne valamire. Ez a lány teljesen mozdulatlan volt. A csuklya mélyen az arcába húzva. Lassan közelebb léptem. Az alak ekkor levette a csuklyát. És megdermedtem. 

-Beatrice?

Bee halványan elmosolyodott.

-Ne haragudj... nem volt más választásom. Ha a saját nevemet írom, nem jöttél volna el.

Pár másodpercig csak néztem rá. A mellkasomban még mindig túl gyorsan vert a szívem az előző reménytől. És ettől kurvára fáradtnak éreztem magam. Keserű nevetés tört fel belőlem.

-Ez beteg volt.

-Kicsit.

Bee nem vigyorgott úgy, mint szokott. Most szokatlanul komolynak tűnt. A szél belekapott a hajába, miközben összefonta a karját. 

-Tudni akarom, mi folyik itt.

Az állkapcsom megfeszült.

-Miért érdekel ennyire?

Bee tekintete egy pillanatra sem rebbent.

-Mert Rose a legjobb barátnőm.

Csend.

-És mert valami nagyon nem oké körülöttetek.

Nem válaszoltam. Bee lassan kifújta a levegőt. 

-Láttalak gyógynövénytanon.

A gyomrom összerándult. 

-Láttam, ahogy konkrétan az asztalhoz vágod azt a rohadt könyvet. 

Elfordítottam a fejem. Persze hogy észrevette.

-És láttam Draco Malfoyt is az iskolában.

Erre azonnal visszanéztem rá. Bee figyelt. Nagyon is figyelt. 

-Azóta Rose teljesen össze van zavarodva.

-Te meg úgy nézel ki, mint aki hetek óta nem alszik. 

Keserű mosoly húzódott a számra.

-Mert nem is nagyon alszom.

Bee arca erre egy pillanatra megfeszült. Aztán lassan közelebb lépett.

-Mi történt valójában?

A szél végigsöpört közöttünk. Én pedig hirtelen nem tudtam, mennyit mondhatok. Mennyit akarok mondani. Lecsúsztattam a tekintetem a földre.

-Vannak részek, amiket nem mondhatok el.

És ezt komolyan is gondoltam. Még fejben sem szerettem visszamenni oda. A hang nélküli kommunikációt. Az érzést. Azt a pillanatot, amikor elvesztettem az irányítást. Bee viszont nem sürgetett. Csak csendben várt. És valamiért ez rosszabb volt. Lassan kifújtam a levegőt.

-Próbáltam beszélni vele.

A hangom rekedtebben szólt, mint szerettem volna.

-Esküszöm, próbáltam.

A mellkasom megfeszült.

-De akárhányszor közel kerülök hozzá... Cedric mindig ott van.

Bee szemében valami azonnal megvillant. Én pedig keserűen felnevettem.

-És most már Rose is elkezdte úgy nézni minden mozdulatomat, mintha attól félne, megint elveszítem a fejem.

Kimondani is fájt. Kurvára fájt. A torkom összeszorult.

-Érzem, hogy távolodik.

A következő mondat halkabban jött. Őszintébben. 

-És nem tudom, hogyan állítsam meg.

Bee hosszú másodpercekig nézett rám. Aztán halkan megszólalt.

-Te tényleg szereted Őt.

Felnevettem. Nem jókedvűen. Kimerülten.

-Ennyire látszik?

-Borzalmasan.

A szél megmozgatta a fákat körülöttünk. Bee közben gondolkodott. Láttam rajta. Aztán lassan oldalra döntötte a fejét. 

-Figyelj. Rose rám hallgat.

Felnéztem rá.

-Néha jobban, mint saját magára.

A gyomrom megfeszült. Bee lassan elmosolyodott. És ez a mosoly veszélyesen ismerős volt.

-Szóval... arra kérlek, hogy hétvégén ne tervezz semmit.

Összeráncoltam a homlokom. 

-Ez így kurvára nem megnyugtató.

-Nem is annak szántam.

Bee vigyora kiszélesedett.

-Ha üzenek, megjelensz.

Gyanakodva néztem rá.

-Bee-

-Nem, figyelj.

Közelebb lépett.

-Rose is ott lesz.

-Te is ott leszel.

-És én gondoskodom róla, hogy végre nem tudjatok elszaladni egymás elől.

A szívem furcsán megfeszült. Mert veszélyesen reménynek hangzott. Bee pedig elégedetten hátralépett.

-Bízd rám.- a szája sarka lassan felhúzódott.- Nekem már van egy tervem.

Másnapra konkrétan úgy néztem ki, mint akit egy dementor személyesen vett kezelésbe. Alig aludtam valamit. És amikor mégis sikerült pár percre elszundítanom, Rose jelent meg minden rohadt álmomban. Úgyhogy reggelre a fejem szétfeszült, a szemem alatt sötét karikák ültek, és még Zabini is furcsán nézett rám, amikor leültem mellé a Nagyteremben.

-Te meg hogy a francba nézel ki?- kérdezte végül.

-Kösz a támogatást.

Orion csak hümmögött, de nem erőltette tovább. Én pedig hálás voltam érte. Mert jelenleg ahhoz sem volt energiám, hogy normális embernek tettethessem magam. És aztán belépett Rose. A mellkasom azonnal megfeszült. Automatikusan felnéztem. Aztán rögtön meg is bántam. Mert ott volt Cedric mellette. Persze hogy ott volt a rohadék. Rose mondott valamit Bee-nek, halványan elmosolyodott közben, én pedig olyan gyorsan kaptam el róla a tekintetem, mintha megégetett volna. Nem akartam ránézni. Kurvára nem. Mert féltem attól, mit fogok látni a szemében. Haragot. Félelemet. Vagy még rosszabb- közönyt. A gyomrom összerándult. Úgyhogy inkább a bögrémet bámultam egész reggeli alatt, miközben pontosan éreztem, hogy néha engem néz. És ez csak még jobban szétcseszte a fejem.

A misztikus lények gondozása órán a thesztrálok szinte azonnal nyugtalanná váltak körülöttem. Az egyik különösen. Miközben a tanár beszélt, a lény lassan odasétált hozzám, majd megállt egészen közel. Túl közel. A fehér, vak szemeivel mozdulatlanul figyelt, én pedig hirtelen úgy éreztem magam, mintha teljesen átlátna rajtam. Mintha látná az összes rohadt dolgot a fejemben, amit próbáltam elnyomni. A dühöt. A bűntudatot. Rose-t. Lehunytam a szemem egy pillanatra. És amikor újra kinyitottam, rögtön megláttam, hogy mindenki engem figyel. Köztük Ő is. A gyomrom azonnal összerándult. Úgyhogy egyszerűen hátraléptem a thesztráltól, megfordultam, és szó nélkül visszaindultam a kastély felé. 

Az egész hátralévő hetem egyetlen rohadt gondolat körül forgott. Bee. Pontosabban az, hogy mégis mi a fenét tervez. Mert azóta egyetlen szót sem beszéltem vele. Egyszer sem. Néha elkaptam a tekintetét a folyosón vagy az órákon, de mindig túl gyorsan nézett el. Én pedig pontosan ugyanilyen gyorsan fordítottam el a fejem. És közben veszélyesen közeledett a hétvége. Vele együtt pedig az a nyomorult remény is egyre nagyobbra nőtt bennem. Ami kurvára idegesített. Mert nem akartam megint beleélni magam valamibe, ami aztán darabokra szed. A Mardekár klubhelyiség azon az estén szokatlanul csendes volt. Páran sakkoztak a kandalló mellett, a zöldes fény tompán hullámzott az ablakokon túl, én pedig egy fotelben ültem a tűz előtt, könyökkel a térdemen támaszkodva. Már vagy tíz perce ugyanazt a pontot bámultam a kandallóban. És ugyanoda jutottam vissza újra meg újra. " Rose is ott lesz." A gyomrom megfeszült. Hol? Mikor? És miért érzem azt, hogy Bee ebből valami életveszélyes szarságot fog csinálni? 

-Ez már konkrétan depresszív.

Pislogva néztem fel. Orion állt előttem, egyik szemöldökét felvonva.

-Köszönöm, hogy ilyen támogató vagy.

-Ugyan... erre vannak a barátok.

Leült a mellettem lévő fotel karfájára, majd pár másodpercig tanulmányozott. 

-Komolyan kérdezem... alszol te egyáltalán?

-Néha hosszabban pislogok.

Orion erre halkan felnevetett. Aztán valami hirtelen megváltozott az arcán. Lassan előhúzott egy borítékot a talárja zsebéből, és két ujjal felém nyújtotta. 

-Egyébként ezt kaptad.

Azonnal megfeszült a mellkasom.

-Kitől?

Orion szája sarka lassan felhúzódott.

-A szőke ciklontól.

Kivettem a levelet a kezéből.

-Bee?

-Aha.

Orion hitetlenül megrázta a fejét. 

-Figyelj... én eddig azt hittem, az a lány csak idegesítő. -elmosolyodott.- De most már szerintem konkrétan veszélyes.

Akaratlanul is felnevettem. Orion erre elégedetten rám mutatott. 

-Na. Ez az első emberi reakciód napok óta.

Lenéztem a borítékra. A szívem megint gyorsabban vert. Orion közben felállt.

-Bármi is van abban, remélem, megéri ezt a pszichológiai hadviselést. 

Ezzel ellökte magát a foteltől és elsétált, engem pedig megint elnyelt a kandalló pattogása. Pár másodpercig csak néztem a levelet. Aztán lassan kibontottam. A papíron ismerős, kissé dőlt kézírás futott végig.

Holnap este 10 órakor. 

Ott, ahol minden elkezdődött köztetek. 

És próbálj meg addig aludni is valamit, mert jelenleg úgy nézel ki, mint egy érzelmileg instabil vámpír. 

A szám széle akaratlanul mozdult meg. Aztán tovább olvastam. 

Ja és ne késs. Komolyan. Már így is túl sok drámát okoztatok nekem.

A mellkasomban valami furcsán könnyebb lett. Talán most először napok óta. És mire észbe kaptam... mosolyogtam. 

 Harmincegyedik fejezet

A szívem egy pillanatra kihagyott. Lassan felnéztem rá.

-Hogy?

Bee nem válaszolt rögtön. Csak nézett engem pár másodpercig, mintha azon gondolkodna, mennyit mondjon. Aztán végül lassan hátradőlt a széken. 

-Hagyd abba, hogy mások szemén keresztül próbálod megérteni Scorpiust.

A homlokom ráncba szaladt. Bee folytatta. 

-Cedric a saját nézőpontját adja neked.

-A tanárok a sajátjukat.

-Az egész iskola a sajátját.

A hangja nyugodt maradt.

-De egyikük sem a tiéd.

Csend lett. Éreztem, hogy megint összeszorul a mellkasom. Bee lassan oldalra döntötte a fejét. 

-Te tudni akarod, veszélyes-e?

Nyeltem egyet.

-Igen.

-Akkor ne azt figyeld, mint mondanak róla mások.

Közelebb hajolt.

-Hanem azt, milyen akkor, amikor kettesben vagytok.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Mert túl sok emlék villant be egyszerre. Scorpius keze a derekamon. Az a pillanat a hídon. Ahogy mindig észrevette, ha valami bánt. Ahogy rám nézett a párbaj után. Mintha saját magát gyűlölné azért, hogy megijesztett. Bee közben figyelt. Nagyon figyelt.

-Egy ember nem attól veszélyes, hogy vannak sötét pillanatai.

-Hanem attól, mit kezd velük utána.

Lehunytam a szemem. Bee hangja halkabb lett.

-És Scorpius most rohad szét belül attól, amit tett.

A torkom összeszorult. Mert ezt én is tudtam. Hiába próbáltam haragudni rá. Hiába próbáltam távol maradni. Láttam rajta. Bee lassan kifújta a levegőt.

-Cedric azt akarja, hogy biztonságban érezd magad. 

-Scorpius meg azt akarja, hogy te legyél biztonságban. 

A mondat után csend lett. Nehéz, fullasztó csend. Én pedig csak ültem ott mozdulatlanul, mert valami fájdalmasan erős erővel talált el ez a különbség. Bee tekintete közben megpuhult. 

-És szerintem te pontosan tudod ezt.

A szemem lassan az övére emelkedett. Bee halványan elmosolyodott.

-Csak félsz attól, mit jelent, ha igazam van.

Aznap éjjel sokáig nem aludtam el. Miután Bee végül magamra hagyott, a szoba újra elcsendesedett körülöttem. A kandallóban már csak a parázs izzott, a vörös fény időnként végigsiklott a falakon, aztán megint minden sötét lett. A baldachinos ágyamon feküdtem, a takarót a mellkasomig húzva, és a plafont bámultam. Cedric hangja újra és újra visszhangzott a fejemben. " Az ilyen emberek veszélyesek tudnak lenni." Aztán Bee-é. "Scorpius meg azt akarja, hogy te legyél biztonságban." Két teljesen különböző mondat. Két teljesen különböző érzés. És én valahol pontosan a kettő között ragadtam. Oldalra fordultam. A gyomrom összeszorult, amikor újra bevillant Scorpius arca a párbaj után. Az a pillanat, amikor rám nézett. Nem dühösen. Nem fenyegetően. Hanem... mintha saját magától ijedt volna meg. Lassan kifújtam a levegőt. Talán tényleg beszélnem kellene vele. Nem kerülgetni tovább. Nem úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Mert attól még megtörtént. És attól még ugyanúgy ott volt köztünk minden más is. Ez volt benne a legrosszabb. Hogy nem tudtam egyszerűen csak félni tőle. Pedig sokkal könnyebb lett volna.

Másnap reggel a Nagyterem szokatlanul zajos volt. A kanalak csörömpöltek, baglyok repkedtek a mennyezet alatt, valaki a Hugrabug asztalnál túl hangosan nevetett valamin, mégis... nekem minden tompának tűnt. Mintha egy vastag fal mögül hallottam volna az egészet. Ahogy beléptem Bee-vel, ösztönösen rögtön a Mardekár asztal felé néztem. Csak fél szemmel. És azonnal megláttam Őt. Scorpius a terem szélén ült, félig oldalasan az asztalnak dőlve. A haja kicsit kuszább volt a szokásosnál, a szeme alatt halvány sötét karikák ültek. Fáradtnak nézett ki. Nem fizikailag. Hanem... belülről. A gyomrom megfeszült. Bee hangja azonnal visszhangzott a fejemben. "Scorpius most rohad szét belül attól, amit tett." A tekintetem önkéntelenül tovább időzött rajta. Scorpius közben nem beszélgetett senkivel. Zabini mondott neki valamit mellette, de alig reagált rá. Csak egyszer bólintott röviden, miközben a bögréjét forgatta a kezében. És akkor vettem észre valamit. Hogy mennyire... visszafogja magát. Minden mozdulatát. A testtartását. Még a tekintetét is. Mintha állandóan kontroll alatt próbálná tartani saját magát. A mellkasom kellemetlenül összeszorult. 

-Rose?

Pislogtam egyet. Cedric állt mellettem. Észre sem vettem, mikor lépett oda.

-Leülhetek?- kérdezte halvány mosollyal.

-Ja. Persze.

Leült mellém a Griffendél asztalhoz, de közben megint automatikusan a terem másik oldalára néztem. Scorpius éppen akkor emelte fel a fejét. A tekintetünk egy pillanatra találkozott. És valami azonnal végig feszített bennem. Nem harag volt a szemében. Nem is düh. Hanem az a furcsa, csendes távolságtartás. Mintha direkt próbálna nem túl sokáig rám nézni. Aztán elfordult. A gyomrom összeszorult. Cedric közben beszélni kezdett valamiről mellettem, de csak félig figyeltem. És most először tűnt fel igazán valami. Hogy az elmúlt napokban szinte minden beszélgetésünk ugyanoda futott ki. Scorpiusra. A párbajra. A sérülésére. Cedric újra megérintette a kötést a csuklóján. Teljesen ösztönösen. Aztán rám nézett.

-Még mindig fáj egy kicsit.

Korábban ettől azonnal bűntudatom lett volna. Most viszont csak néztem. És hirtelen furcsa érzés futott végig rajtam. Mert Bee-nek igaza volt.  Cedric tényleg állandóan visszaterelte erre a figyelmem. Nem látványosan. Nem manipulálva. Hanem finoman. Pont annyira, hogy mindig ott maradjon bennem a feszültség. Cedric közben halványan mosolygott.

-Madam Pomfrey szerint szerencsém volt.

A szavaim lassabban jöttek, mint szoktak.

-Igen... gondolom.

És most először láttam meg rajta azt a nagyon apró változást. Azt a pillanatnyi bizonytalanságot, amikor rájött, hogy valami más. Hogy nem reagálok ugyanúgy. A gyomrom megfeszült. Mert nem akartam kegyetlen lenni vele. Csak... már nem tudtam nem észrevenni. 

A misztikus lények gondozása óra szinte egybefolyt a reggellel. Az osztály együtt indult le a birtok felé, a nedves fű halkan ropogott a talpunk alatt. A levegő hideg volt, köd ült az erdő szélén, a fák ágai között pedig tompán szűrődött át a fakó délelőtti fény. Cedric végig mellettem sétált. Nem ért hozzám, mégis folyamatosan ott volt túl közel. Mintha automatikusan számítana rá, hogy mellette maradok. Én pedig egyre tudatosabban tartottam azt a fél lépés távolságot. Bee egyszer rám pillantott oldalról. Persze hogy észrevette. A tanár végül egy kisebb tisztásnál állította meg a csoportot. A köd itt sűrűbb volt. A levegő nehezebb.

-Ma thesztrálokról lesz szó. 

Azonnal halk moraj futott végig a csoporton. Pár diák zavartan nézett körbe. Mások rögtön feszültebbek lettek. Én viszont már láttam őket. A fák között mozogtak. Lassan. Szinte hangtalanul. A látványuk még mindig ugyanúgy gyomron vágott, mint először. A thesztrálok csontsovány testét feszes, fekete bőr borította, mintha túl szorosan húzták volna rájuk. A bordáik élesen kirajzolódtak minden mozdulatnál, hatalmas,  bőrszerű szárnyaik időnként lustán meg-megrezdültek mögöttünk. És azok a szemek. Teljesen fehérek. Vaknak tűntek. Mégis mindent láttak. Az egyik lassan kilépett a ködből. A patái alig adtak hangot a földön. A hosszú nyaka kígyószerűen mozdult, miközben végignézett a csoporton. Pár ember ösztönösen hátrébb lépett. Pedig a lény nem volt agresszív. Csak... nyugtalanítóan intelligens. Mintha egyenesen átnézne rajtad.

-A thesztrálok rendkívül érzékenyek az emberi érzelmekre-magyarázta a tanár.- Különösen a gyászra...bűntudatra... belső instabilitásra. 

A szívem hirtelen nagyot dobbant. Mert az egyik thesztrál ekkor megmozdult. Lassan. Céltudatosan. Egyenesen Scorpius felé. A csoport fokozatosan elcsendesedett. Mindenki a lényt figyelte. Scorpius megmerevedett ott, ahol állt. A fekete kabátja zsebébe mélyesztette a kezét, mintha automatikusan próbálná visszafogni magát. A thesztrál azonban nem állt meg. Közelebb lépett hozzá. A hosszú, csontos feje lassan Scorpius vállához hajolt. És az a hatalmas, fehér szem... egyszerűen rajta maradt. A levegő megfeszült körülöttük. Scorpius lehunyta a szemét. Csak egy pillanatra. De abban az egyetlen másodpercben valami fáradság ült ki az arcára, amitől összeszorult a szívem. Nem düh volt rajta. Nem agresszió. Hanem kimerültség. Bűntudat. Valami csendes, rothadó önutálat. Mintha saját magától sem tudna szabadulni. A thesztrál közben halkan kifújta a levegőt mellette. Nem mozdult el tőle. Mintha pontosan érezné mindazt, amit Scorpius próbált elrejteni. A tanár hangja tompán hallatszott valahonnan.

-Néha azokhoz vonzódnak, akik különösen nehéz terhet cipelnek.

Bee szavai azonnal visszhangzottak a fejemben. " Scorpius most rohad szét belül attól, amit tett."  És hirtelen- hirtelen tényleg láttam. Nem csak értettem. Láttam. Scorpius ekkor lassan hátrébb lépett. Mintha most venné észre, hogy mindenki Őt figyeli.  Az arca bezárult. A szeme újra hideg lett. A következő pillanatban pedig egyszerűen megfordult. És elindult vissza a kastély felé a ködön keresztül. Én pedig csak álltam. A lábam szó szerint földbe gyökerezett. Menni akartam utána. Éreztem. De valami mégsem engedett megmozdult. Talán a büszkeség. Talán a félelem. Talán az, hogy még mindig nem tudtam, mit mondanék neki. Cedric mellettem állt. Pár másodpercig ő is a távolodó alakot nézte. Aztán halkan megszólalt. 

-Furcsa, hogy mindig akkor omlik össze, amikor látják is.

A mondat úgy vágott végig rajtam, hogy konkrétan megfeszült a gyomrom. Oldalra néztem rá. Cedric arcán viszont semmi rosszindulat nem látszott. Mintha teljesen természetesen mondta volna. És talán pont ettől hangzott annyira rosszul. Én pedig nem szóltam semmit. Csak tovább néztem azt a helyet, ahol Scorpius eltűnt a ködbe. 

Aznap este a Griffendél klubhelyiség már hangosabb volt a szokásosnál. Valami zenét bűvölt a sarokban, többen a kandalló előtt ültek, Bee pedig konkrétan berúgta az ajtót. 

-FIGYELEM, ÉRZELMILEG INSTABIL VARÁZSLÓPALÁNTÁK!

Nevetés tört ki. Bee vigyorogva meglobogtatott egy pergament. 

-Hivatalosan is kaptunk engedélyt egy újabb hétvégi bulira. 

Azonnal kitört a káosz. Valaki felordított. Dean majdnem leesett a kanapéról.

-KI A FENÉT ZSAROLTÁL MEG EZÉRT?!

Bee sértetten a mellkasára tette a kezét.

-Kérlek. Ez pusztán karizma.

A klubhelyiség nevetésben tört ki. Én viszont alig hallottam. Mert közben végig csak egyetlen gondolat zakatolt a fejemben. Utána kellett volna mennem. 

 Harmincadik fejezet

Egy hét telt el a párbaj óta. És Roxfort még mindig nem tudta elengedni. Mindenhol suttogás. A folyosókon. Az órák előtt. A hátam mögött a Nagyteremben. 

-" Láttad, mekkorát repült Rowle?"

-" Malfoy teljesen elvesztette az eszét."

-"Azt hittem, tényleg megöli."

Utáltam. Utáltam az egészet. Mert mindenki úgy beszélt róla, mintha valami látványos jelenet lett volna. Mintha csak pletyka lenne. Nekem viszont újra és újra ugyanaz a kép villant be. Scorpius arca. Az a tekintet. Az a kontrollálatlan düh. És azt hiszem, pontosan ez zavart a legjobban. Hogy még most sem tudtam eldönteni, melyik része ijesztett meg jobban. Az, amit tett. Vagy az, hogy egy részem pontosan tudta, miért tette. A könyvem fölé hajoltam gyógynövénytanon, de percek óta ugyanazt a mondatot olvastam újra. Semmi nem maradt meg belőle. Bee mellettem ült, és már legalább öt perce figyelt.

-Ha még erősebben szorítod azt a tollat, kettétörik. 

Lassan felnéztem rá.

-Gondolkodom.

-Azt látom.

Bee félretolta maga előtt a könyvét. 

-Még mindig nem beszéltél vele?

Keserű levegő tört ki belőlem.

-Ő próbálkozik.

Mert próbálkozott. Túl sokat is. Levelek. Folyosói "véletlen" találkozások. Tekintetek a terem túloldaláról. Az első napokban dühített. Most már inkább... fárasztott. Mert akárhányszor megláttam, azonnal összeszorult a gyomrom. És ettől egyre idegesebb lettem. Bee lassan oldalra döntötte a fejét. 

-És?

-És mi?

-Mit érzel, amikor meglátod?

Azonnal válaszolni akartam. Dühöt. Haragot. Csalódottságot. Csakhogy egyik sem lett volna teljesen igaz. Lehunytam a szemem egy pillanatra.

-Nem tudom.

Ez idegesített a legjobban. Mert régen egyszerűbb volt. Scorpius arrogáns volt. Idegesítő. Provokatív. De mellette valahogy mégis biztonságban éreztem magam. Most pedig pontosan ez változott meg. A hangos csattanás a terem másik végéből kizökkentett. Automatikusan odanéztem. Scorpius volt. Az egyik fiú mondott neki valamit, Ő pedig olyan erővel csapta le a könyvét az asztalra, hogy több diák összerezzent körülötte. A terem egy pillanatra elhallgatott. Scorpius lassan kifújta a levegőt, mintha Ő maga is csak akkor jött volna rá, mennyire erős volt a mozdulat. Aztán felkapta a könyvét és szó nélkül kiviharzott. A gyomrom összerándult. Bee halkan megszólalt mellettem.

-Jól van?

Nem válaszoltam rögtön. Mert az igazság az volt... nem tudtam. És ez jobban zavart, mint szerettem volna.

Aznap este Cedric mellett ültem a könyvtár egyik ablakmélyedésében. Ő jegyzetelt valamit, én pedig próbáltam rávenni magam, hogy végre koncentráljak az asztronómiára. Kevés sikerrel. Cedric végül letette a pennáját. 

-Már öt perce ugyanazt a sort nézed. 

Felsóhajtottam.

-Tudom.

Cedric furcsán könnyű társaság volt mostanában. Nyugodt. Stabil. Nem kérdezett túl sokat. Nem erőltetett semmit. És talán pont ezért kezdtem egyre többször mellette maradni. Mert mellette nem kellett állandóan készenlétben lennem. Cedric hátradőlt.

-Megint rajta gondolkodsz.

Nem kérdés volt. Csak megállapítás. A gyomrom automatikusan összerándult. 

-Nem akarok.

Cedric halkan hümmögött. Aztán visszanézett a pergamenre.

-Figyelj... lehet, hogy nem az én dolgom beleszólni, de...

Már a hangja is túl nyugodt volt. Túl óvatos. 

-Szerintem te még mindig mentegeted Őt magadban.

Megfeszült az állkapcsom.

-Nem mentegetem.

Cedric lassan bólintott.

-Akkor miért érdekel még mindig ennyire?

Erre nem válaszoltam rögtön. Mert rohadtul nem tudtam. Cedric közben letette a pennáját.

-Rose... én kedvellek téged.

A hangja most halkabb lett. Őszintébbnek tűnt. 

-És pontosan ezért mondom ezt.

Felnéztem rá. Cedric tekintete rajtam maradt. 

-Az, amit Malfoy csinált... nem normális.

A mellkasom enyhén megfeszült.

-Dühös volt.

Cedric szája sarka halványan megmozdult. Nem mosolynak tűnt. Inkább hitetlennek.

-Dühös emberek nem szoktak majdnem megölni valakit egy tanóra közepén.

A mondat kellemetlenül mélyre csúszott bennem. Cedric ezt azonnal észrevette. Kicsit közelebb hajolt. 

-És őszintén? Engem nem is az ijesztett meg a legjobban, amit velem csinált.

A gyomrom lassan összeszorult.

-Hanem az, ahogy rád nézett közben.

Megmerevedtem. Cedric hangja nyugodt maradt.

-Mintha teljesen megszűnt volna körülötte minden.

A könyvre néztem magam előtt. Mert pontosan én is ezt láttam. Cedric lassan kifújta a levegőt.

- Az ilyen emberek veszélyesek tudnak lenni, Rose.

A mellkasomban valami kellemetlenül mozdult meg.

-Scorpius nem-

-Nem azt mondom, hogy rossz ember.

Túl gyorsan vágott közbe.

-Csak azt, hogy lehet, hogy te másnak látod Őt, mint amilyen valójában.

Csend telepedett közénk. Cedric hagyta. Nem sürgetett. Nem nyomult tovább. És ettől az egész még rosszabb lett. Mert úgy hangzott, mintha csak aggódna értem. Mintha védeni próbálna. Aztán hirtelen a padló nyikorgása kizökkentett. Automatikusan odanéztem. Scorpius állt a könyvtár másik végében. Nem tudom, mióta lehetett ott. A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Fáradtnak nézett ki. Az utóbbi napokban egyre inkább annak. A tekintete először rajtam állt meg. Aztán Cedricen. Cedric lassan hátradőlt az ablaknak. Nyugodtan. Túl nyugodtan. És akkor vettem észre, hogy a szája sarka alig láthatóan megmozdul. Mintha elégedett lenne valamivel. Scorpius állkapcsa megfeszült. Egyetlen pillanatig még nézett minket. Aztán szó nélkül megfordult és elsétált. Cedric csak utána nézett pár másodpercig. Majd teljesen nyugodtan visszafordult hozzám. 

-Látod?

A gyomrom kellemetlenül összeszorult.

-Mit?

Cedric tekintete röviden az ajtóra siklott, ahol Scorpius eltűnt.

-Még most sem tudja kezelni magát.

A könyvtárból visszafelé menet végig csend volt körülöttem. Az a késő esti, nehéz kastélycsend. Csak a lépteim koppantak a kövön, miközben újra és újra ugyanazokon a mondatokon gondolkodtam. Cedric hangja túl nyugodt volt. Túl biztos. " Az ilyen emberek veszélyesek tudnak lenni." Összeszorult a gyomrom. Mert hallottam már ilyet korábban is. Nem pontosan ugyanezekkel a szavakkal. De ugyanazzal a hangsúllyal. Mintha valaki lassan, óvatosan próbálná a helyére tolni benned a gondolatot. Nem erőltetve. Csak addig ismételve, amíg magadtól kezded elhinni. A szobám ajtajához érve kifújtam a levegőt, majd benyitottam. Bee az ablaknál állt. A karjai összefonva, egyik vállával a falnak támaszkodott. Rögtön látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Mindig látta. Becsuktam magam mögött az ajtót. Nem szólaltam meg. Bee sem. Csak figyelt. Aztán lassan ellökte magát a faltól.

-Cedrickel voltál.

Nem kérdés volt. Bólintottam egy aprót. Bee erre halkan hümmögött. Pár másodpercig megint csend lett. Én ledobtam a könyveimet az asztalra, aztán lassan leültem az ágy szélére. Fáradt voltam. Nem fizikailag. Fejben. Bee egy ideig nézett. Aztán megszólalt. 

-Kezd rád mászni.

Felnéztem rá. Bee arca teljesen nyugodt maradt. 

-Nem látványosan. Nem hülyén. Pont ettől jó.

A mellkasom enyhén megfeszült.

-Bee-

-Rose. Figyelj rám.

Most közelebb lépett.

-Cedric egyfolytában ugyanabba az irányba tol téged.

Hallgattam. Bee lassan kifújta a levegőt.

-Nem azt mondja, hogy félj Scorpiustól.

-Nem mondja, hogy rossz ember.

-Nem mondja, hogy hagyd ott.

A hangja nyugodt volt. Túl nyugodt. 

-Ő csak szépen elülteti benned, hogy Malfoy veszélyes. Instabil. Kontrollálhatatlan. 

A gyomrom összerándult. Mert pontosan ezt éreztem az utóbbi napokban. Bee látta rajtam. Persze hogy látta.

-És tudod, miért működik?

Nem válaszoltam.

-Mert van benne igazság.

A torkom kiszáradt. Bee lassan bólintott.

-Igen. Scorpius elvesztette a fejét.

-Igen, amit tett, az kurvára nem volt rendben.

-És igen, szerintem Ő maga is megijedt saját magától.

A mellkasom hirtelen megfeszült ettől. Bee figyelt.

-De te most már csak ezt az egyetlen pillanatot látod benne.

Lesütöttem a szemem. Mert talán igaza volt. Bee lassan leült velem szemben.

-Rose...én végig néztem az elmúlt hónapokat.

A hangja most halkabb lett. Komolyabb.

-Láttam, hogyan néz rád.

A gyomrom megint összeszorult.

-Láttam, hogy figyel rád akkor is, amikor senki más nem veszi észre, hogy fáradt vagy.

-Láttam, hogy úgy áll közéd és bárki közé ösztönből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. 

-Láttam, hogy konkrétan szétesik attól, ha haragszol rá.

Lehunytam a szemem. Mert én is láttam ezeket. Csak mostanában próbáltam nem gondolni rájuk. Bee közben tovább beszélt. 

-És most azt várod magadtól, hogy egyik napról a másikra teljesen idegenként nézz rá.

Csend. A szobában csak a kandalló halk ropogása hallatszott. Bee lassan előrehajolt.

-Szerintem nem attól félsz igazán, hogy Scorpius veszélyes.

Felnéztem rá. Bee tekintete egy pillanatra sem rebbent.

-Hanem attól, hogy ennyire képes hatni rád.

A mellkasomban valami kellemetlenül megmozdult. Mert ez túl közel volt az igazsághoz. Bee kifújta a levegőt. 

-És Cedric pontosan erre épít.

-Ő most nyugodt akar lenni melletted. Biztonságos. Kiszámítható. Mert tudja, hogy jelenleg pontosan erre vágysz. 

Lassan lehajtottam a fejem. Scorpius arca villant be. Az a tekintet a párbaj után. A bűntudat. A feszültség. Az a furcsa, megtört csend benne. Bee figyelt pár másodpercig. Aztán a szája sarka halványan megmozdult.

- És tudom is, hogyan oldjuk meg ezt a problémát. Meg kell végre nézned az egészet az Ő szemszögéből is...

 Huszonkilencedik fejezet

* Scorpius szemszöge *

Három nap. Három kibaszott nap telt el azóta, hogy Rose kisétált a párbajteremből, és azóta egyszer sem beszélt velem normálisan. Eleinte azt hittem, majd lehiggad. Hogy dühös lesz, üvölt velem, hozzám vág valamit, esetleg megpróbál megalázni a fél iskola előtt. Az legalább egyszerű lett volna. Mert a haragot tudom kezelni. A csendet nem. Rose ugyanis nem veszekedett. Egyszerűen kizárt. Mintha hirtelen megszűntem volna létezni számára. És ez sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. A Mardekár klubhelyiségében ültem egy fotelben, könyv nyitva az ölemben, miközben már legalább tíz perce ugyanazt az oldalt bámultam. Nem olvastam. Az utóbbi napokban semmit nem tudtam rendesen végigcsinálni. Aludni sem. A gyűrű hidegen simult az ujjamra. Állandóan éreztem. Mintha reagálna rám. Vagy arra, ami bennem történik. Orion ledőlt a szemközti kanapéra, kezében egy bögrével. Végigmért.

-Te kurvára szarul nézel ki.

Lassan felnéztem rá.

-Köszönöm, Orion. Mindig számíthatok rád.

-Nincs mit.

Belekortyolt az italába.

-Beszéltél vele?

Az állkapcsom automatikusan megfeszült.

-Nem hajlandó.

Orion halkan kifújta a levegőt.

-Hát... a leveleidre sem válaszol.

A gyomrom kellemetlenül összerándult. Mert ezt én is pontosan tudtam. Tizenegy levelet küldtem neki. Az első kettő normális volt. A harmadik már kevésbé. A hatodiknál konkrétan újraírtam ugyanazt a mondatot négyszer, mert bármit írtam, túl személyesnek vagy túl dühösnek hangzott. A tizenegyediket tegnap este küldtem. Arra sem válaszolt. Orion közben tovább figyelt. 

-Talán hagynod kéne egy kis időt neki.

Keserűen felnevettem.

-Mert eddig kurva jól működik.

A klubhelyiség ajtaja ekkor nyílt ki. Néhány mardekáros lépett be hangosan beszélgetve, én pedig reflexből odanéztem. És azonnal megláttam őket a folyosón túl. Rose-t. És Cedricet. A gyomrom egyetlen mozdulattal rántódott össze. Lassan haladtak végig a folyosón egymás mellett. Túl közel. Cedric lehajolt hozzá valamit mondani, Rose pedig válaszolt neki. Normálisan. Nyugodtan. Nem úgy nézett rá, mint rám az utóbbi három napban. Orion halkan káromkodott.

-Ó, bazdmeg.

Már álltam is fel. A könyv tompán csapódott az asztalra.

-Scorpius!

Nem figyeltem rá. Kiléptem a folyosóra. A hideg levegő azonnal végigfutott rajtam, de alig éreztem. A tekintetem Rose-on maradt. Cedric éppen mondott neki valamit, amitől Rose szája sarka halványan megmozdult. Nem nagy mosoly volt. De elég. Mert napok óta nem láttam rajta ilyet. Nem miattam. Hanem mellette. A mellkasom keményen megfeszült. És ekkor Cedric hirtelen lassított. A mozdulat elsőre természetesnek tűnt. Aztán megláttam. A keze a bordáira csúszott. Finoman felszisszent. Rose azonnal felé fordult.

-Jól vagy?

Cedric elmosolyodott. Az a nyugodt, kibaszottul kontrollált mosoly ült az arcán, amitől az embernek kedve támadt falhoz verni valamit. Vagy valakit...

-Semmi. Csak még érzem egy kicsit.

Rose homloka azonnal összeráncolódott.

-Cedric...

-Túl fogom élni.

A következő pillanatban Cedric keze Rose vállára csúszott. Nem teljes testsúllyal. Csak annyira, hogy lássam. Hogy Rose azonnal közelebb lépjen hozzá. Hogy aggódva nézzen rá. Hogy ösztönből segítsen neki. A gyűrű az ujjamon azonnal jéghideggé vált. Megmerevedtem. Mert akkor értettem meg. Ez a rohadék pontosan tudja, mit csinál. Cedric lassan felemelte a fejét. És egyenesen rám nézett. A tekintetünk találkozott. A szája sarka alig láthatóan felhúzódott. Győztesen. A mellkasomban valami sötét és veszélyes mozdult meg. Mert Rose közben észre sem vette. Természetesen nem. Ő tényleg aggódott érte. Őszintén. Cedric pedig ezt használta ellenem. A gyomrom összerándult. Mert a legrosszabb az egészben az volt... hogy működött. Rose ekkor végre észrevett engem. A teste azonnal megfeszült. A tekintete egy pillanatra az enyémbe akadt. És megint ugyanaz történt, mint az elmúlt napokban mindig. Bezárt. Az a nyitottság, ami régen ott volt a szemében, egyszerűen eltűnt. Mintha falat húzott volna közénk. Cedric ezt is látta. Persze hogy látta. A keze még mindig Rose vállán pihent. Aztán újra megéreztem azt a furcsa nyomást a fejemben. Halvány volt. Alig több egy érintésnél. De ott volt. Mint valami idegen jelenlét az elmém szélén. A állkapcsom megfeszült. Cedric mosolya lassan szélesebb lett. És akkor már biztos voltam benne. Ez nem csak féltékenység. Valami rohadtul nincs rendben Cedrickel. 

A negyedik napra kezdett igazán idegesíteni. Nem a csend. Azt megszoktam. Rose hiánya. Az, hogy akárhányszor beléptem valahova, automatikusan Őt kerestem a szememmel, aztán amikor megláttam...Ő rögtön elfordult. Mintha pontosan érezné, mikor figyelem. És mintha tudatosan döntene úgy, hogy nem néz vissza. Az ember egy idő után kibaszottul sok dolgot észrevesz abból, aki fontos neki. A Nagyteremben a Griffendél asztal végében ült Bee mellett. Cedric valamivel arrébb. Nem túl közel. Nem feltűnően. Mégis mindig ott volt. Rose pedig hagyta. Ez volt az a rész, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Mert engem teljesen kizárt. Cedricet viszont nem. Orion egyszer megkérdezte, miért nem megyek oda hozzájuk. Ránéztem, mintha meghülyült volna.

-És mit mondjak neki?

Orion vállat vont.

-Bármit.

Keserűen felnevettem.

-Pont ez a baj. Bármit mondok, csak rosszabb lesz.

És először éreztem azt, hogy ez tényleg igaz. Mert Rose nem egy újabb magyarázatot akart. Hanem azt, hogy ne veszítsem el a fejem. Én pedig pontosan ezt tettem.

Az ötödik napra kezdtem megérteni, hogy a helyzet rosszabb, mint hittem. Rose már nem csak haragudott rám. Óvatos lett körülöttem. Ez más volt. Sokkal rosszabb. A könyvtár előtt futottunk össze először igazán kettesben a párbaj óta. Én fordultam be a sarkon, Ő pedig pont szembe jött velem könyvekkel a karjában. Megállt. Én is. Néhány másodpercig csak néztük egymást. Kibaszott hosszú néhány másodperc volt. 

-Rose...

A hangom mélyebb lett a kelleténél. Fáradtabb. Ő automatikusan erősebben fogta meg a könyveit. Mintha ösztönösen kapaszkodna valamibe. A mellkasom azonnal megfeszült ettől.

-Beszélhetnénk végre?

Rose állkapcsa megfeszült.

-Órára megyek.

-Két perc.

-Nincs miről beszélni.

Na ez felbaszott. Nem látványosan. Csak lassan. Mert pontosan tudtam, hogy hazudik. Tele volt kimondatlan dolgokkal. Én is.

-Szerinted tényleg direkt csináltam?

Rose erre először nézett rám igazán. Fáradt volt. És óvatos.

-Nem tudom, mit gondoljak rólad jelenleg.

A mondat úgy csapódott belém, mintha gyomorszájon vágtak volna. Rose lassan kifújta a levegőt.

-Ez a legrosszabb az egészben.

Aztán egyszerűen kikerült. És elment mellettem. Nem futott. Nem sietett. Mégis úgy éreztem, mintha valami végleg távolodna tőlem.

A hatodik napra kezdtem kurvára rosszul aludni. Még annál is rosszabbul. A gyűrű egyre többször hűlt le az ujjamon, és azt már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Valami történik Cedric közelében. Mindig. Nem erősen. Csak éppen eléggé ahhoz, hogy észrevegyem. Aznap este az udvaron láttam meg őket. Rose a pad szélén ült, Cedric pedig mellette állt, egyik kezében cigaretta, amit természetesen titokban hozott be valahonnan. Rose valamit mondott neki. Cedric felnevetett. Aztán hirtelen összerándult az arca. A keze automatikusan a bordáira csúszott. Pont oda, ahol eltaláltam. Rose azonnal felé fordult. 

-Megint fáj?

Cedric halványan elmosolyodott.

-Nyugi Rose, túl élem.

A következő mozdulat túl természetes volt. Túl könnyű. Cedric a vállára támaszkodott egy pillanatra. Rose pedig ösztönből közelebb húzódott. Aggódva nézett rá. Pontosan úgy, ahogy Cedric akarta. Megmerevedtem az árnyékban. Mert abban a pillanatban már biztos voltam benne, hogy ez a rohadék játszik velem. És talán Rose-zal is. A legrosszabb az egészben az volt... hogy Rose ebből semmit nem vett észre.

Egy hét. Ennyi kellett hozzá, hogy az egész iskola úgy nézzen rám, mint egy kibaszott időzített bombára. Éreztem. A folyosókon. Az órákon. A pillantásokból. Senki nem mondott semmit nyíltan, de amikor beléptem valahova, a beszélgetések fél másodpercre mindig elhaltak. Mintha mindenki azt várná, mikor robbanok fel újra. És őszintén? Már én sem voltam teljesen biztos benne. Aznap este későn indultam vissza a hálókörlet felé. A kastély szinte teljesen kihalt volt. És akkor megláttam Rose-t a könyvtár egyik ablakmélyedésben. Cedric mellette ült. Könyvek hevertek körülöttük. Tanultak. Egyszerűen csak... együtt voltak. Normálisan. Rose éppen mondott valamit, Cedric pedig figyelt rá. Nyugodtan. Stabilan. Biztonságosan. És akkor valami kellemetlenül tisztán állt össze bennem. Cedric jelenleg mindaz Rose számára, ami én nem. Nyugalom. Kontroll. Biztonság. Én pedig? Én lettem az ember, akitől ösztönösen távolabb húzódik. A gyomrom lassan összerándult. Rose ekkor felnézett. Azonnal észrevett. A teste egy árnyalattal megfeszült. És ott volt megint az a tekintet. Nem gyűlölet. Az könnyebb lett volna. Hanem bizonytalanság. Mintha már nem tudná, mit várhat tőlem. A mellkasom keményen megfeszült ettől. Mert talán először életemben... nem tudtam biztosan, hogy nincs-e igaza.