Harmincnegyedik fejezet

A buli napján már reggel óta ideges voltam. Nem az a kellemes fajta ideges. Hanem az a gyomorszorító, nyugtalan érzés, ami egésznap ott ül benned, és nem hagy normálisan levegőt venni. Egyszerűen nem értettem, miért mentem bele ebbe az egészbe. Vagyis de. Pontosan tudtam. Csak próbáltam nem túl sokat gondolni rá. Mert amint elkezdtem volna... automatikusan Scorpius jutott eszembe. Az, ahogy az utóbbi napokban kinézett. A fáradt tekintete. A karikák a szeme alatt. Az a furcsa távolságtartása, mintha egyszerre akarna közel jönni hozzám... és menekülni is előlem. És persze ott volt a másik gondolat is. Mi van, ha el sem jön? A gyomrom ettől újra görcsbe rándult. Mert Bee hiába próbált nyugtatni, én pontosan láttam Scorpiuson, mennyire nincs jól. Simán kinézem belőle, hogy inkább bezárkózik valahova és egész este nem mozdul ki. És valamiért ez rosszabbul érintett, mint kellett volna. Mire este lett, konkrétan fel-alá járkáltam a hálókörletben. Bee az ágyon ülve figyelt már vagy öt perce.

-Rose.

-Hm?

-Kezdek rosszul lenni attól, hogy körözöl előttem.

Rávillantottam egy ideges pillantást.

-Nem körözök.

-De. Mint egy traumatizált aranyhal. 

-Az milyen?

-Nem tudom, de pontosan úgy nézel ki.

Akaratlanul is kifújtam a levegőt. Bee erre elmosolyodott.

-Ennyire azért csak nem lehet szörnyű ez az este.

-Bee, fogalmam sincs, minek megyek oda egyáltalán.

-Bulizni?

-Tudod jól, hogy nem azért vagyok ideges.

Bee oldalra döntötte a fejét. 

-Mi a legrosszabb, ami történhet?

Azonnal rávágtam.

-Nem jön el.

Bee erre olyan drámai lassúsággal pislogott, hogy legszívesebben hozzávágtam volna egy párnát. 

-És akkor talááááán... jól érzed magad?

-Bee.

-Mit?

Felállt az ágyról és odalépett hozzám.

-Komolyan, Rose. Ha nem jön el, akkor sem történik semmi tragédia. 

-Könnyű ezt mondani.

-Igen, mert kívülről nézve ti ketten rettenetesen idegesítőek vagytok.

Erre végre kiszakadt belőlem egy rövid nevetés. Bee azonnal rám mutatott.

-Na. Ez már haladás.-gyengébben meglökte a vállam.- Figyelj. Ha eljön, akkor maximum beszéltek.

-Az nem "maximum".

-Jó, igaz. Valószínűleg drámai szemkontaktusok lesznek, meg érzelmi összeomlás, mert ti ilyenek vagytok.

-Bee!

-De attól még nem fog meghalni senki.

Elhallgattam. Mert valahol pontosan ettől féltem. Nem szó szerint. Hanem attól, hogy mi lesz, ha végre tényleg beszélünk. Bee viszont most kivételesen nem viccelte el teljesen. Lassan kisimított egy tincset az arcomból.

-Nem kell ma este megoldanotok mindent.

Felnéztem rá.

-Akkor mit kell?

Bee halványan elmosolyodott.

-Semmit. Csak ne menekülj. 

A mellkasom ettől furcsán összeszorult. Mielőtt válaszolhattam volna, Bee hirtelen hátralépett és végigmért. 

-Jó. Most pedig öltözz át, mert ha még egyszer meglátom rajtad ezt a pulóvert, sírni kezdek.

-Szerintem túl drámai vagy.

-Nem, szerintem te nem vagy elég drámai.

A következő fél órában Bee konkrétan átvette az irányítást. Ruhákat dobált rám, kritizálta a hajamat, majd újra megcsinálta, közben pedig megállás nélkül beszélt, hogy ne hagyjon időt gondolkodni. És idegeskedni. A végére pedig, amikor megállított a tükör előtt... pár másodpercig én sem kaptam levegőt. A ruha fekete volt, de az egész úgy csillogott rajtam, mintha apró ezüst fények futnának végig az anyagon minden mozdulatnál. A testemre simult, kiemelte a derekamat és a csípőm vonalát, fölötte pedig áttetsző, kövekkel kirakott hálós réteg csillogott végig rajtam egészen a combomig. Egyszerre volt elképesztően elegáns... és veszélyesen merész. A vállaim szabadon maradtak, a mély kivágás miatt pedig Bee konkrétan büszkén csapta össze a kezét mögöttem. 

-Na jó. Most már értem., miért szeretnek a Weasleyk drámázni.

-Bee...

-Nem, komolyan. Ha Malfoy ezek után nem felejti el a saját nevét, akkor nincs lelke.

Akaratlanul is elmosolyodtam. A hajamat teljesen kibontva hagyta. A vörös hullámok puhán omlottak végig a hátamon és a vállamon, a gyertyafény pedig szinte rézszínűre vonta a tincseket. És ettől az egész valahogy... nem is tudom. Túl szép lett. Túl más. Mintha nem is én lennék. Pár másodpercig csak néztem magam a tükörben. Aztán a gyomrom újra idegesen összeugrott. Mert az este most túl közel volt. És vele együtt Scorpius is. 

A buli este nyolckor kezdődött. Ugyanott, ahol a születésnapomat is tartották. Ahogy beléptünk Beevel, azonnal megcsapott a meleg levegő, az alkohol és az édes sütemények illata, miközben halk zene szólt a háttérben. A hely most teljesen máshogy nézett ki. A születésnapomon a zöld fények úsztak végig a falakon és a mennyezeten, mintha az egész terem víz alatt lebegne. Most viszont sötétebb, aranyló fények vibráltak körülöttünk, a lebegő gyertyák lassan mozogtak a levegőben, az ezüstös varázsfények pedig végig csillantak az emberek ruháján minden mozdulatnál. Az egésznek volt valami veszélyesen elegáns hangulata. És az italok... Merlinre. A hosszú asztalok konkrétan roskadoztak. Vajsörös üvegek sorakoztak egymás mellett, mellettük tűzwhisky, aminek a tetején apró lángok táncoltak. Voltak mélylila koktélok, amikből ezüst füst szállt fel minden kortynál, halványkék italok, amik csillámporszerűen örvénylettek a pohárban, és valami élénkpiros ital is, amitől az egyik hugrabugos fiú konkrétan szikrákat tüsszentett. Az édességek sem voltak normálisak. Az egyik süteményből harapás után fahéjas füst tört elő, a másik változtatta az ízért minden falatnál, valahol pedig mini csokiszökőkút folyt az asztal szélén. Bee elégedetten nézett körbe.

-Ezért szeretem Roxfort illegális bulijait.

De én alig figyeltem valamire. Mert az első pillanattól kezdve Őt kerestem. A szemem automatikusan járta végig az érkező tömeget. Minden magasabb szőke fiúnál megfeszült bennem valami egy másodpercre. Aztán rögtön el is múlt. Mert nem Ő volt. Bee persze azonnal észrevette.

-Rose.

-Hm?

-Még csak nyolc óra van.

-Nem keresem.

Bee rám nézett. Aztán lassan elvigyorodott. 

-Persze.

Forgattam a szemem.

-Komolyan.

-Aha. És én meg McGalagony vagyok.

Az elő félórában még próbáltam nyugodt maradni. Tényleg. Beszélgettem pár emberrel, Bee folyamatosan húzott magával egyik társaságtól a másikig, közben pedig úgy tett, mintha egyáltalán nem venné észre, hogy ötpercenként az ajtó felé nézek. De Scorpius nem jött. Nyolc harminc. És ekkor még nem volt pánik bennem. Csak az a furcsa, kellemetlen csalódottság, amit próbálsz magad előtt is letagadni. Mert hát... korán van. Nyilván nem érkezik elsőként. Bee is ezt mondogatta. 

-Lehet, hogy direkt késik. Tudod. Drámai belépő.

-Bee.

-Mit? Teljesen Malfoyos dolog lenne.

Negyed kilenc körül viszont már egyre nehezebben tudtam másra figyelni. A zene hangosabb lett körölöttünk, a terem egyre zsúfoltabbá vált, de én automatikusan mindig az ajtó felé kaptam a fejem, valahányszor nyílt. És minden alkalommal ugyanaz a csalódás futott végig bennem. Nem Ő. Bee ekkor nyomott a kezembe egy italt.

-Kezdesz depresszív aurát árasztani.

-Köszönöm.

-Szívesen.

Belekortyoltam. Erősebb volt, mint számítottam. Az ital édesen indult, aztán forrón égett végig a torkomon. Bee elégedetten figyelt.

-Na? Máris jobb.

-Nem.

-Jó, akkor egy kicsit?

Sóhajtottam.

-Egy kicsit.

Kilenc körül már a második italnál tartottunk. A fejem kellemesen könnyű lett, a gondolataim tompábbak lettek, de Scorpius hiánya még így is ott feszült bennem. És ettől kezdtem magam hülyén érezni. Mert valahol legbelül végig biztos voltam benne, hogy el fog jönni. Hogy hiába minden... el fog jönni. 

Kilenc tizenötkor már konkrétan mérges voltam magamra. Mert túl sokszor néztem az ajtót. Túl sokszor kerestem Őt. És ettől kiszolgáltatottnak éreztem magam. Bee viszont továbbra is úgy vigyorgott, mint akinek van valami titka. 

Kilenc negyvenöt körül épp vele táncoltam. A zene gyors volt, a terem tele nevetéssel és lüktető basszussal, Bee pedig konkrétan maga köré gyűjtötte az embereket a túlzott energiájával. 

-Rose, ha így nézel tovább az ajtóra, esküszöm, odafestek rá egy Malfoyt!

Felnevettem.

-Fogd be.

-Ó, szóval még is Őt várod.

-Bee-

-Lebuktál.

Nevetve löktem a vállát, a hajam a hátamra omlott, miközben a fények végig csillantak a ruhámon. Pár fiú konkrétan utánunk fordult. Bee büszkén kihúzta magát.

-Ketten együtt konkrétan életveszélyesek vagyunk.

Ekkor éreztem meg valaki kezét a karomon. Megfordultam. Cedric volt az. A mosolya halvány volt, de a tekintete feszült. 

-Beszélhetünk?

Összeráncoltam a homlokom.

-Most?

-Igen.

Bee egy pillanatra rám nézett. Aztán Cedricre. És valami furcsán villant a szemében. De nem szólt semmit. Cedric a pulthoz vezetett a terem szélére.

-Rose, szerintem haza kellene menned.

Felnevettem.

-Tessék?

-Komolyan mondom.

-Cedric, ez egy buli.

-Tudom.- a hangja túl feszült volt.- Pont ezért.

Összeráncoltam a homlokom, majd gondolkodás nélkül felkaptam egy újabb italt a pultról és beleittam. Cedric állkapcsa megfeszült.

-Rose-

-Egyedül neked nem kellene itt lenned.

A mondat automatikusan csúszott ki belőlem. Cedric megmerevedett. Én pedig lassan letettem a poharat.

-Nem te mondtad, hogy Malfoy bármikor újra elveszítheti a fejét?

Cedric szemeiben valami azonnal megvillant. 

-Én nem-

-Szóval ha valaki itt veszélyben van, az csak is te lehetsz. 

Pár másodpercig csak nézett rám. Én pedig először láttam rajta valami egészen furcsa feszültséget. Mintha tényleg ideges lenne. Aztán egyszerűen hátat fordítottam neki. És visszamentem Beehez. Bee azonnal végigmért. 

-Hűha. Weasley kisasszony kezd veszélyes lenni.

-Ne kezd.

Bee viszont vigyorgott. Aztán egy pillanatra Cedricre nézett a vállam fölött. És konkrétan diadalmas mosolyt villantott felé. Mintha tudna valamit. A következő másodpercben pedig kinyílt az ajtó. És én automatikusan odanéztem. A levegő bennem ragadt. Scorpius. Ott állt az ajtóban. Pontban tíz órakor. A fekete inge tökéletesen simult rá, az első pár gomb lazán kigombolva hagyta a nyakát, az anyag pedig megfeszült a vállán és a karján minden mozdulatnál. A szőke haja enyhén kócos volt, pár tincs lazán a homlokába hullott, mintha indulás előtt többször végigszántott volna rajta a kezével. És Merlinre... szívdöglesztő volt. Veszélyesen. Az arca élesebbnek tűnt a sötét fényekben. A markáns állkapcsa megfeszült, a szája kissé szétnyílt, mintha Ő maga sem venne rendesen levegőt. És a szemei... A hidegszürke tekintet most tisztább volt, mint napok óta bármikor. A sötét karikák halványodtak a szeme alatt, mintha tényleg megpróbálta volna kialudni magát az elmúlt esték után. De még mindig ott volt rajta az a veszélyesen fáradt él. Az a fajta kimerültség, amit nem lehet egyetlen éjszakával eltüntetni. És amikor a tekintete végigsiklott a termen... Megakadt rajtam. Én pedig konkrétan elfelejtettem levegőt venni. Mert abban a pillanatban minden más megszűnt körölöttünk. A zene. Az emberek. A zaj. Csak Ő maradt. És az a tekintet. Bee persze azonnal észrevette. Követte a pillantásomat. Aztán meglátta Scorpiust. Lassan elmosolyodott.

-Na végre.

Felém hajolt.

-Itt az ideje, hogy elkezdődjön az igazi buli.