Harmincegyedik fejezet

A szívem egy pillanatra kihagyott. Lassan felnéztem rá.

-Hogy?

Bee nem válaszolt rögtön. Csak nézett engem pár másodpercig, mintha azon gondolkodna, mennyit mondjon. Aztán végül lassan hátradőlt a széken. 

-Hagyd abba, hogy mások szemén keresztül próbálod megérteni Scorpiust.

A homlokom ráncba szaladt. Bee folytatta. 

-Cedric a saját nézőpontját adja neked.

-A tanárok a sajátjukat.

-Az egész iskola a sajátját.

A hangja nyugodt maradt.

-De egyikük sem a tiéd.

Csend lett. Éreztem, hogy megint összeszorul a mellkasom. Bee lassan oldalra döntötte a fejét. 

-Te tudni akarod, veszélyes-e?

Nyeltem egyet.

-Igen.

-Akkor ne azt figyeld, mint mondanak róla mások.

Közelebb hajolt.

-Hanem azt, milyen akkor, amikor kettesben vagytok.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult. Mert túl sok emlék villant be egyszerre. Scorpius keze a derekamon. Az a pillanat a hídon. Ahogy mindig észrevette, ha valami bánt. Ahogy rám nézett a párbaj után. Mintha saját magát gyűlölné azért, hogy megijesztett. Bee közben figyelt. Nagyon figyelt.

-Egy ember nem attól veszélyes, hogy vannak sötét pillanatai.

-Hanem attól, mit kezd velük utána.

Lehunytam a szemem. Bee hangja halkabb lett.

-És Scorpius most rohad szét belül attól, amit tett.

A torkom összeszorult. Mert ezt én is tudtam. Hiába próbáltam haragudni rá. Hiába próbáltam távol maradni. Láttam rajta. Bee lassan kifújta a levegőt.

-Cedric azt akarja, hogy biztonságban érezd magad. 

-Scorpius meg azt akarja, hogy te legyél biztonságban. 

A mondat után csend lett. Nehéz, fullasztó csend. Én pedig csak ültem ott mozdulatlanul, mert valami fájdalmasan erős erővel talált el ez a különbség. Bee tekintete közben megpuhult. 

-És szerintem te pontosan tudod ezt.

A szemem lassan az övére emelkedett. Bee halványan elmosolyodott.

-Csak félsz attól, mit jelent, ha igazam van.

Aznap éjjel sokáig nem aludtam el. Miután Bee végül magamra hagyott, a szoba újra elcsendesedett körülöttem. A kandallóban már csak a parázs izzott, a vörös fény időnként végigsiklott a falakon, aztán megint minden sötét lett. A baldachinos ágyamon feküdtem, a takarót a mellkasomig húzva, és a plafont bámultam. Cedric hangja újra és újra visszhangzott a fejemben. " Az ilyen emberek veszélyesek tudnak lenni." Aztán Bee-é. "Scorpius meg azt akarja, hogy te legyél biztonságban." Két teljesen különböző mondat. Két teljesen különböző érzés. És én valahol pontosan a kettő között ragadtam. Oldalra fordultam. A gyomrom összeszorult, amikor újra bevillant Scorpius arca a párbaj után. Az a pillanat, amikor rám nézett. Nem dühösen. Nem fenyegetően. Hanem... mintha saját magától ijedt volna meg. Lassan kifújtam a levegőt. Talán tényleg beszélnem kellene vele. Nem kerülgetni tovább. Nem úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Mert attól még megtörtént. És attól még ugyanúgy ott volt köztünk minden más is. Ez volt benne a legrosszabb. Hogy nem tudtam egyszerűen csak félni tőle. Pedig sokkal könnyebb lett volna.

Másnap reggel a Nagyterem szokatlanul zajos volt. A kanalak csörömpöltek, baglyok repkedtek a mennyezet alatt, valaki a Hugrabug asztalnál túl hangosan nevetett valamin, mégis... nekem minden tompának tűnt. Mintha egy vastag fal mögül hallottam volna az egészet. Ahogy beléptem Bee-vel, ösztönösen rögtön a Mardekár asztal felé néztem. Csak fél szemmel. És azonnal megláttam Őt. Scorpius a terem szélén ült, félig oldalasan az asztalnak dőlve. A haja kicsit kuszább volt a szokásosnál, a szeme alatt halvány sötét karikák ültek. Fáradtnak nézett ki. Nem fizikailag. Hanem... belülről. A gyomrom megfeszült. Bee hangja azonnal visszhangzott a fejemben. "Scorpius most rohad szét belül attól, amit tett." A tekintetem önkéntelenül tovább időzött rajta. Scorpius közben nem beszélgetett senkivel. Zabini mondott neki valamit mellette, de alig reagált rá. Csak egyszer bólintott röviden, miközben a bögréjét forgatta a kezében. És akkor vettem észre valamit. Hogy mennyire... visszafogja magát. Minden mozdulatát. A testtartását. Még a tekintetét is. Mintha állandóan kontroll alatt próbálná tartani saját magát. A mellkasom kellemetlenül összeszorult. 

-Rose?

Pislogtam egyet. Cedric állt mellettem. Észre sem vettem, mikor lépett oda.

-Leülhetek?- kérdezte halvány mosollyal.

-Ja. Persze.

Leült mellém a Griffendél asztalhoz, de közben megint automatikusan a terem másik oldalára néztem. Scorpius éppen akkor emelte fel a fejét. A tekintetünk egy pillanatra találkozott. És valami azonnal végig feszített bennem. Nem harag volt a szemében. Nem is düh. Hanem az a furcsa, csendes távolságtartás. Mintha direkt próbálna nem túl sokáig rám nézni. Aztán elfordult. A gyomrom összeszorult. Cedric közben beszélni kezdett valamiről mellettem, de csak félig figyeltem. És most először tűnt fel igazán valami. Hogy az elmúlt napokban szinte minden beszélgetésünk ugyanoda futott ki. Scorpiusra. A párbajra. A sérülésére. Cedric újra megérintette a kötést a csuklóján. Teljesen ösztönösen. Aztán rám nézett.

-Még mindig fáj egy kicsit.

Korábban ettől azonnal bűntudatom lett volna. Most viszont csak néztem. És hirtelen furcsa érzés futott végig rajtam. Mert Bee-nek igaza volt.  Cedric tényleg állandóan visszaterelte erre a figyelmem. Nem látványosan. Nem manipulálva. Hanem finoman. Pont annyira, hogy mindig ott maradjon bennem a feszültség. Cedric közben halványan mosolygott.

-Madam Pomfrey szerint szerencsém volt.

A szavaim lassabban jöttek, mint szoktak.

-Igen... gondolom.

És most először láttam meg rajta azt a nagyon apró változást. Azt a pillanatnyi bizonytalanságot, amikor rájött, hogy valami más. Hogy nem reagálok ugyanúgy. A gyomrom megfeszült. Mert nem akartam kegyetlen lenni vele. Csak... már nem tudtam nem észrevenni. 

A misztikus lények gondozása óra szinte egybefolyt a reggellel. Az osztály együtt indult le a birtok felé, a nedves fű halkan ropogott a talpunk alatt. A levegő hideg volt, köd ült az erdő szélén, a fák ágai között pedig tompán szűrődött át a fakó délelőtti fény. Cedric végig mellettem sétált. Nem ért hozzám, mégis folyamatosan ott volt túl közel. Mintha automatikusan számítana rá, hogy mellette maradok. Én pedig egyre tudatosabban tartottam azt a fél lépés távolságot. Bee egyszer rám pillantott oldalról. Persze hogy észrevette. A tanár végül egy kisebb tisztásnál állította meg a csoportot. A köd itt sűrűbb volt. A levegő nehezebb.

-Ma thesztrálokról lesz szó. 

Azonnal halk moraj futott végig a csoporton. Pár diák zavartan nézett körbe. Mások rögtön feszültebbek lettek. Én viszont már láttam őket. A fák között mozogtak. Lassan. Szinte hangtalanul. A látványuk még mindig ugyanúgy gyomron vágott, mint először. A thesztrálok csontsovány testét feszes, fekete bőr borította, mintha túl szorosan húzták volna rájuk. A bordáik élesen kirajzolódtak minden mozdulatnál, hatalmas,  bőrszerű szárnyaik időnként lustán meg-megrezdültek mögöttünk. És azok a szemek. Teljesen fehérek. Vaknak tűntek. Mégis mindent láttak. Az egyik lassan kilépett a ködből. A patái alig adtak hangot a földön. A hosszú nyaka kígyószerűen mozdult, miközben végignézett a csoporton. Pár ember ösztönösen hátrébb lépett. Pedig a lény nem volt agresszív. Csak... nyugtalanítóan intelligens. Mintha egyenesen átnézne rajtad.

-A thesztrálok rendkívül érzékenyek az emberi érzelmekre-magyarázta a tanár.- Különösen a gyászra...bűntudatra... belső instabilitásra. 

A szívem hirtelen nagyot dobbant. Mert az egyik thesztrál ekkor megmozdult. Lassan. Céltudatosan. Egyenesen Scorpius felé. A csoport fokozatosan elcsendesedett. Mindenki a lényt figyelte. Scorpius megmerevedett ott, ahol állt. A fekete kabátja zsebébe mélyesztette a kezét, mintha automatikusan próbálná visszafogni magát. A thesztrál azonban nem állt meg. Közelebb lépett hozzá. A hosszú, csontos feje lassan Scorpius vállához hajolt. És az a hatalmas, fehér szem... egyszerűen rajta maradt. A levegő megfeszült körülöttük. Scorpius lehunyta a szemét. Csak egy pillanatra. De abban az egyetlen másodpercben valami fáradság ült ki az arcára, amitől összeszorult a szívem. Nem düh volt rajta. Nem agresszió. Hanem kimerültség. Bűntudat. Valami csendes, rothadó önutálat. Mintha saját magától sem tudna szabadulni. A thesztrál közben halkan kifújta a levegőt mellette. Nem mozdult el tőle. Mintha pontosan érezné mindazt, amit Scorpius próbált elrejteni. A tanár hangja tompán hallatszott valahonnan.

-Néha azokhoz vonzódnak, akik különösen nehéz terhet cipelnek.

Bee szavai azonnal visszhangzottak a fejemben. " Scorpius most rohad szét belül attól, amit tett."  És hirtelen- hirtelen tényleg láttam. Nem csak értettem. Láttam. Scorpius ekkor lassan hátrébb lépett. Mintha most venné észre, hogy mindenki Őt figyeli.  Az arca bezárult. A szeme újra hideg lett. A következő pillanatban pedig egyszerűen megfordult. És elindult vissza a kastély felé a ködön keresztül. Én pedig csak álltam. A lábam szó szerint földbe gyökerezett. Menni akartam utána. Éreztem. De valami mégsem engedett megmozdult. Talán a büszkeség. Talán a félelem. Talán az, hogy még mindig nem tudtam, mit mondanék neki. Cedric mellettem állt. Pár másodpercig ő is a távolodó alakot nézte. Aztán halkan megszólalt. 

-Furcsa, hogy mindig akkor omlik össze, amikor látják is.

A mondat úgy vágott végig rajtam, hogy konkrétan megfeszült a gyomrom. Oldalra néztem rá. Cedric arcán viszont semmi rosszindulat nem látszott. Mintha teljesen természetesen mondta volna. És talán pont ettől hangzott annyira rosszul. Én pedig nem szóltam semmit. Csak tovább néztem azt a helyet, ahol Scorpius eltűnt a ködbe. 

Aznap este a Griffendél klubhelyiség már hangosabb volt a szokásosnál. Valami zenét bűvölt a sarokban, többen a kandalló előtt ültek, Bee pedig konkrétan berúgta az ajtót. 

-FIGYELEM, ÉRZELMILEG INSTABIL VARÁZSLÓPALÁNTÁK!

Nevetés tört ki. Bee vigyorogva meglobogtatott egy pergament. 

-Hivatalosan is kaptunk engedélyt egy újabb hétvégi bulira. 

Azonnal kitört a káosz. Valaki felordított. Dean majdnem leesett a kanapéról.

-KI A FENÉT ZSAROLTÁL MEG EZÉRT?!

Bee sértetten a mellkasára tette a kezét.

-Kérlek. Ez pusztán karizma.

A klubhelyiség nevetésben tört ki. Én viszont alig hallottam. Mert közben végig csak egyetlen gondolat zakatolt a fejemben. Utána kellett volna mennem.