Harminckettedik fejezet

*Scorpius szemszöge*

A könyvtárból kilépve még mindig éreztem magamban azt az undorítóan forró feszültséget. Azt a fajta dühöt, ami nem robban rögtön. Hanem lassan ég végig benned. Mérgezően. Minden egyes lépésemmel újra láttam magam előtt őket. Rose-t. És Cedricet mellette. Túl közel ültek egymáshoz. Cedric túl nyugodtan beszélt hozzá. Rose pedig végig hallgatta. És ez rosszabb volt mindennél. Mert ha kiabáltak volna egymással, azt értettem volna. Ha Rose haragudott volna rám, azt is. De ez- ez az óvatos távolság sokkal jobban szétmart belülről. Mert fogalmam sem volt, még számítok-e neki egyáltalán. A kezem ökölbe szorult a talárom alatt. Ezért kellett elmennem. Mert pontosan éreztem azt a pontot magamban, amikor már nem tudtam volna normálisan viselkedni. És kurvára nem akartam még egyszer elveszíteni a fejem Rose előtt. Nem így. Nem megint. A Mardekár klubhelyisége szinte üres volt, amikor visszaértem. A zöldes fény tompán hullámzott a víz alatt az ablakokon túl, a kandalló halkan pattogott, valahol távol pár alsóbb éves nevetett valamin. Alig hallottam bármit. Csak Rose járt a fejemben. Felsiettem a hálókörletbe, kettesével szedve a lépcsőket. Aztán amikor belöktem az ajtót- megálltam. Valami fehér félig kilógott az ajtó alól. A szívem azonnal akkorát dobbant, hogy konkrétan belesajdult a mellkasom. Pár másodpercig csak bámultam. A levegő hirtelen túl szűknek érződött körülöttem. Lassan lehajoltam a papírért. Az ujjaim akaratlanul is megfeszültek rajta. És gyűlöltem magam azért, ami az első másodpercben átfutott az agyamon. Rose. A gyomrom azonnal összerándult. De rögtön utána jött a másik gondolat. Ne legyél már rohadt idióta. Ha Rose beszélni akart volna velem, akkor  miért volt Cedrickel? Miért nem válaszolt az üzeneteimre? Miért nézett rám úgy az elmúlt napokban, mintha egyszerre félne tőlem és próbálná meggyőzni magát arról, hogy oka van rá? Frusztráltan ültem le az ágyam szélére. A levelet forgattam a kezemben. Nem bontottam ki rögtön. Mintha attól féltem volna, hogy ha elolvasom, végleg eltűnik az a nyomorult egy százaléknyi remény is bennem. A szobában csend volt. Csak a saját szívverésemet hallottam. Aztán végül mégis feltéptem. A papír halk sercenéssel nyílt szét az ujjaim között. És ahogy megláttam az első sort, megfeszült a mellkasom. Beszélnünk kell. A tekintetem gyorsabban futott tovább.

 Nem tudom ezt tovább így csinálni.

 Találkozz velem este a régi kőfalnál. 

Egyedül gyere. -R.

Pár másodpercig egyszerűen nem kaptam levegőt. A betűket bámultam. Újra. Meg újra. A szívem úgy vert, mintha szét akarna törni a bordáim között. Mert a kézírás... kurvára hasonlított Rose-éra. És ettől lett az egész még rosszabb. Lassan hátradőltem a falnak. A levelet még mindig a kezemben szorítottam. Nem voltam ostoba. Soha nem voltam az. Pontosan tudtam, hogy ez túl egyszerű. Túl tökéletes. És bármennyire is el akartam hinni... legbelül éreztem, hogy valami nem stimmel. Mégis ott motoszkált bennem a remény. Mi van, ha mégis Ő az? Aztán rögtön jött a másik lehetőség. Cedric. A gyomrom görcsbe rándult. Mert ha Ő áll emögött, akkor ez valószínűleg nem beszélgetés lesz. Hanem csapda. Lecsuktam a szemem pár másodpercre. A józan részem pontosan tudta, hogy nem kellene elmennem. De már az első pillanatban tudtam, hogy úgyis el fogok menni. Mert ha volt akár csak egyetlen százalék esély arra, hogy Rose akar ott lenni- akkor képtelen lettem volna távol maradni.

A birtok széle este szinte teljesen kihalt volt. A kastély fényei távolinak tűntek a sötétben, a hideg szél végigsöpört a fák között, a nedves föld halk ropogással nyelte el a lépteimet. Ahogy közeledtem a régi kőfalhoz, egyre feszültebb lettem. A kezem automatikusan a talárom zsebében lévő pálca köré szorult. Mert még mindig nem tudtam, mire számítsak. Aztán megláttam az alakot. A fák árnyékában állt. Kisebb termet. Női alak. A szívem reflexből gyorsabban vert. Egyetlen másodpercig tényleg azt hittem- de nem. Már messziről tudtam, hogy nem Rose. A testtartása más volt. Rose mindig enyhén félrebillent fejjel áll, mintha folyamatosan figyelne valamire. Ez a lány teljesen mozdulatlan volt. A csuklya mélyen az arcába húzva. Lassan közelebb léptem. Az alak ekkor levette a csuklyát. És megdermedtem. 

-Beatrice?

Bee halványan elmosolyodott.

-Ne haragudj... nem volt más választásom. Ha a saját nevemet írom, nem jöttél volna el.

Pár másodpercig csak néztem rá. A mellkasomban még mindig túl gyorsan vert a szívem az előző reménytől. És ettől kurvára fáradtnak éreztem magam. Keserű nevetés tört fel belőlem.

-Ez beteg volt.

-Kicsit.

Bee nem vigyorgott úgy, mint szokott. Most szokatlanul komolynak tűnt. A szél belekapott a hajába, miközben összefonta a karját. 

-Tudni akarom, mi folyik itt.

Az állkapcsom megfeszült.

-Miért érdekel ennyire?

Bee tekintete egy pillanatra sem rebbent.

-Mert Rose a legjobb barátnőm.

Csend.

-És mert valami nagyon nem oké körülöttetek.

Nem válaszoltam. Bee lassan kifújta a levegőt. 

-Láttalak gyógynövénytanon.

A gyomrom összerándult. 

-Láttam, ahogy konkrétan az asztalhoz vágod azt a rohadt könyvet. 

Elfordítottam a fejem. Persze hogy észrevette.

-És láttam Draco Malfoyt is az iskolában.

Erre azonnal visszanéztem rá. Bee figyelt. Nagyon is figyelt. 

-Azóta Rose teljesen össze van zavarodva.

-Te meg úgy nézel ki, mint aki hetek óta nem alszik. 

Keserű mosoly húzódott a számra.

-Mert nem is nagyon alszom.

Bee arca erre egy pillanatra megfeszült. Aztán lassan közelebb lépett.

-Mi történt valójában?

A szél végigsöpört közöttünk. Én pedig hirtelen nem tudtam, mennyit mondhatok. Mennyit akarok mondani. Lecsúsztattam a tekintetem a földre.

-Vannak részek, amiket nem mondhatok el.

És ezt komolyan is gondoltam. Még fejben sem szerettem visszamenni oda. A hang nélküli kommunikációt. Az érzést. Azt a pillanatot, amikor elvesztettem az irányítást. Bee viszont nem sürgetett. Csak csendben várt. És valamiért ez rosszabb volt. Lassan kifújtam a levegőt.

-Próbáltam beszélni vele.

A hangom rekedtebben szólt, mint szerettem volna.

-Esküszöm, próbáltam.

A mellkasom megfeszült.

-De akárhányszor közel kerülök hozzá... Cedric mindig ott van.

Bee szemében valami azonnal megvillant. Én pedig keserűen felnevettem.

-És most már Rose is elkezdte úgy nézni minden mozdulatomat, mintha attól félne, megint elveszítem a fejem.

Kimondani is fájt. Kurvára fájt. A torkom összeszorult.

-Érzem, hogy távolodik.

A következő mondat halkabban jött. Őszintébben. 

-És nem tudom, hogyan állítsam meg.

Bee hosszú másodpercekig nézett rám. Aztán halkan megszólalt.

-Te tényleg szereted Őt.

Felnevettem. Nem jókedvűen. Kimerülten.

-Ennyire látszik?

-Borzalmasan.

A szél megmozgatta a fákat körülöttünk. Bee közben gondolkodott. Láttam rajta. Aztán lassan oldalra döntötte a fejét. 

-Figyelj. Rose rám hallgat.

Felnéztem rá.

-Néha jobban, mint saját magára.

A gyomrom megfeszült. Bee lassan elmosolyodott. És ez a mosoly veszélyesen ismerős volt.

-Szóval... arra kérlek, hogy hétvégén ne tervezz semmit.

Összeráncoltam a homlokom. 

-Ez így kurvára nem megnyugtató.

-Nem is annak szántam.

Bee vigyora kiszélesedett.

-Ha üzenek, megjelensz.

Gyanakodva néztem rá.

-Bee-

-Nem, figyelj.

Közelebb lépett.

-Rose is ott lesz.

-Te is ott leszel.

-És én gondoskodom róla, hogy végre nem tudjatok elszaladni egymás elől.

A szívem furcsán megfeszült. Mert veszélyesen reménynek hangzott. Bee pedig elégedetten hátralépett.

-Bízd rám.- a szája sarka lassan felhúzódott.- Nekem már van egy tervem.

Másnapra konkrétan úgy néztem ki, mint akit egy dementor személyesen vett kezelésbe. Alig aludtam valamit. És amikor mégis sikerült pár percre elszundítanom, Rose jelent meg minden rohadt álmomban. Úgyhogy reggelre a fejem szétfeszült, a szemem alatt sötét karikák ültek, és még Zabini is furcsán nézett rám, amikor leültem mellé a Nagyteremben.

-Te meg hogy a francba nézel ki?- kérdezte végül.

-Kösz a támogatást.

Orion csak hümmögött, de nem erőltette tovább. Én pedig hálás voltam érte. Mert jelenleg ahhoz sem volt energiám, hogy normális embernek tettethessem magam. És aztán belépett Rose. A mellkasom azonnal megfeszült. Automatikusan felnéztem. Aztán rögtön meg is bántam. Mert ott volt Cedric mellette. Persze hogy ott volt a rohadék. Rose mondott valamit Bee-nek, halványan elmosolyodott közben, én pedig olyan gyorsan kaptam el róla a tekintetem, mintha megégetett volna. Nem akartam ránézni. Kurvára nem. Mert féltem attól, mit fogok látni a szemében. Haragot. Félelemet. Vagy még rosszabb- közönyt. A gyomrom összerándult. Úgyhogy inkább a bögrémet bámultam egész reggeli alatt, miközben pontosan éreztem, hogy néha engem néz. És ez csak még jobban szétcseszte a fejem.

A misztikus lények gondozása órán a thesztrálok szinte azonnal nyugtalanná váltak körülöttem. Az egyik különösen. Miközben a tanár beszélt, a lény lassan odasétált hozzám, majd megállt egészen közel. Túl közel. A fehér, vak szemeivel mozdulatlanul figyelt, én pedig hirtelen úgy éreztem magam, mintha teljesen átlátna rajtam. Mintha látná az összes rohadt dolgot a fejemben, amit próbáltam elnyomni. A dühöt. A bűntudatot. Rose-t. Lehunytam a szemem egy pillanatra. És amikor újra kinyitottam, rögtön megláttam, hogy mindenki engem figyel. Köztük Ő is. A gyomrom azonnal összerándult. Úgyhogy egyszerűen hátraléptem a thesztráltól, megfordultam, és szó nélkül visszaindultam a kastély felé. 

Az egész hátralévő hetem egyetlen rohadt gondolat körül forgott. Bee. Pontosabban az, hogy mégis mi a fenét tervez. Mert azóta egyetlen szót sem beszéltem vele. Egyszer sem. Néha elkaptam a tekintetét a folyosón vagy az órákon, de mindig túl gyorsan nézett el. Én pedig pontosan ugyanilyen gyorsan fordítottam el a fejem. És közben veszélyesen közeledett a hétvége. Vele együtt pedig az a nyomorult remény is egyre nagyobbra nőtt bennem. Ami kurvára idegesített. Mert nem akartam megint beleélni magam valamibe, ami aztán darabokra szed. A Mardekár klubhelyiség azon az estén szokatlanul csendes volt. Páran sakkoztak a kandalló mellett, a zöldes fény tompán hullámzott az ablakokon túl, én pedig egy fotelben ültem a tűz előtt, könyökkel a térdemen támaszkodva. Már vagy tíz perce ugyanazt a pontot bámultam a kandallóban. És ugyanoda jutottam vissza újra meg újra. " Rose is ott lesz." A gyomrom megfeszült. Hol? Mikor? És miért érzem azt, hogy Bee ebből valami életveszélyes szarságot fog csinálni? 

-Ez már konkrétan depresszív.

Pislogva néztem fel. Orion állt előttem, egyik szemöldökét felvonva.

-Köszönöm, hogy ilyen támogató vagy.

-Ugyan... erre vannak a barátok.

Leült a mellettem lévő fotel karfájára, majd pár másodpercig tanulmányozott. 

-Komolyan kérdezem... alszol te egyáltalán?

-Néha hosszabban pislogok.

Orion erre halkan felnevetett. Aztán valami hirtelen megváltozott az arcán. Lassan előhúzott egy borítékot a talárja zsebéből, és két ujjal felém nyújtotta. 

-Egyébként ezt kaptad.

Azonnal megfeszült a mellkasom.

-Kitől?

Orion szája sarka lassan felhúzódott.

-A szőke ciklontól.

Kivettem a levelet a kezéből.

-Bee?

-Aha.

Orion hitetlenül megrázta a fejét. 

-Figyelj... én eddig azt hittem, az a lány csak idegesítő. -elmosolyodott.- De most már szerintem konkrétan veszélyes.

Akaratlanul is felnevettem. Orion erre elégedetten rám mutatott. 

-Na. Ez az első emberi reakciód napok óta.

Lenéztem a borítékra. A szívem megint gyorsabban vert. Orion közben felállt.

-Bármi is van abban, remélem, megéri ezt a pszichológiai hadviselést. 

Ezzel ellökte magát a foteltől és elsétált, engem pedig megint elnyelt a kandalló pattogása. Pár másodpercig csak néztem a levelet. Aztán lassan kibontottam. A papíron ismerős, kissé dőlt kézírás futott végig.

Holnap este 10 órakor. 

Ott, ahol minden elkezdődött köztetek. 

És próbálj meg addig aludni is valamit, mert jelenleg úgy nézel ki, mint egy érzelmileg instabil vámpír. 

A szám széle akaratlanul mozdult meg. Aztán tovább olvastam. 

Ja és ne késs. Komolyan. Már így is túl sok drámát okoztatok nekem.

A mellkasomban valami furcsán könnyebb lett. Talán most először napok óta. És mire észbe kaptam... mosolyogtam.