Huszonnyolcadik fejezet

A szobám ajtaja halk kattanással záródott be mögöttem. Néhány másodpercig csak álltam ott mozdulatlanul. A vállam még mindig feszült volt. A mellkasom túl gyorsan emelkedett. Mintha a testem nem értette volna meg, hogy a párbajnak már vége. Lassan levettem a taláromat, aztán az ágy végére dobtam. Cedric arca azonnal bevillant. A falnak csapódott teste. A hang. Aztán Scorpius. A tekintete közvetlenül utána. Összeszorítottam az állkapcsom.

-Francba...

Az ajtón halk kopogás hallatszott. Nem válaszoltam rá rögtön. Bee ennek ellenére benyitott. Végigmért. 

-Hát... te sem nézel ki jobban. 

Keserű levegő tört ki belőlem valami nevetésféleként. Bee becsukta maga mögött az ajtót, majd lassan közelebb sétált.

-Cedric jól van?

A kérdés egyszerű volt. Normális. Mégis furcsán megakadt bennem.

-Igen.

A hangom tompán csengett.

-Madam Pomfrey szerint nem lett komoly baja.

Bee biccentett. Csend. Én közben az ablakhoz sétáltam. Odalent már sötét volt a birtok. A kastély üvege halványan visszatükrözte az arcomat. Fáradtnak néztem ki. Bee egy ideig nem szólt semmit. Aztán halkan megszólalt. 

-Nagyon kiakadtál rá.

Lecsuktam a szemem egy pillanatra. 

-Megígérte. 

A gyomrom újra görcsbe rándult.

-Ott állt előttem, nyugodtan, mintha teljesen kontroll alatt lenne.

A hangom egyre hidegebbé vált.

-Azt mondta, nem fog semmit csinálni.

Eszembe jutott Scorpius arca a folyosón. Az a halk hangja. Az a tekintet. És aztán alig pár perccel később... A kezem automatikusan ökölbe szorult. 

-Erre Ő hívta ki Cedricket.

Bee lassan nekidőlt az egyik oszlopnak.

-Szerintem nem gondolta végig.

Erre halkan felnevettem. Nem jókedvűen.

-Pont ez a probléma.

Megfordultam.

-Scorpius mindig úgy viselkedik, minta mindent kézben tartana. Mintha mindenkinél két lépéssel előrébb járna. 

A mellkasom fájdalmasan feszült.

-Aztán ma egyszerűen... elvesztette önmagát.

Bee figyelt. Nem szakított félbe. És ettől könnyebb volt beszélni. Lassan végig húztam a kezem az arcomon. 

-Tudod, mi ijesztett meg igazán?

A hangom halkabb lett.

-Hogy egy pillanatig sem érdekelték a következmények. 

A szoba csendes maradt.

-Nem érdekelte a tanár. A többiek. Még saját maga sem. 

Nagyot nyeltem.

-Csak Cedricket látta. 

Bee tekintete lassan elsötétült. 

-Féltél tőle?

A kérdés azonnal mellkason vágott. Mert nem volt rá egyszerű válasz. Hosszú másodpercekig hallgattam. 

-Igen.

Ez alig volt több suttogásnál.

-És nem csak attól, amit tett.

A gyomrom összeszorult.

-Hanem attól is... hogy amikor rám nézett utána...

Elhallgattam. Mert nem tudtam normálisan megfogalmazni. Az a tekintet nem egy győztesé volt. Nem olyan volt, mint aki elégedett magával. Hanem mint aki saját magától ijedt meg. Bee lassan kifújta a levegőt.

-Akkor miért érzem, hogy még mindig Ő jár a fejedben?

Keserű mosoly húzódott a számra.

-Mert rohadtul megnehezíti, hogy haragudjak rá.

És ez volt benne a legrosszabb. Mert haragudni akartam. Jogosan. Ő ígérte meg, hogy nem csinál semmit. Ő veszítette el a kontrollt. Ő taszította el saját magától azt az egyetlen embert, aki még próbált hinni benne. Mégis... amikor lehunytam a szemem, nem Cedricet láttam a földön. Hanem Scorpiust. Ahogy ott áll. És pontosan abban a pillanatban jön rá, hogy túl messzire ment. 

Másnap reggel szándékosan korábban indultam a gyengélkedőre, mint ahogy a többiek általában megjelentek volna. Nem akartam kérdéseket. Sem tekinteteket. Sem azt hallgatni egész úton, hogy " szegény Cedric" meg hogy "Malfoy teljesen megőrült". A kastély folyosói még csendesek voltak, amikor benyitottam Madam Pomfreyhez. A gyengélkedőben gyógynövények és fertőtlenítő bájitalok szaga keveredett a hideg reggeli levegővel. Cedric az egyik ágyon ült. És meglepően jól nézett ki. Túl jól. A bordáit ugyan még vastag kötés fedte, de amikor meglátott, rögtön elmosolyodott. 

-Weasley.

A hangja könnyed volt. Mintha tegnap nem repült volna neki egy kőfalnak. Megálltam az ágya mellett.

-Hogy vagy?

Cedric vállat vont.

-Voltam már rosszabbul.

A szája sarka halványan felhúzódott.

-Bár Malfoy ütései kezdenek személyes sértésnek tűnni.

Összeszorítottam az állkapcsom. Mert hiába próbált viccelődni... a jelenet újra azonnal bevillant. Scorpius arca. A dühe. A hang, amikor Cedric nekicsapódott a falnak. Cedric közben engem figyelt.

-Hé.

Lassan felnéztem rá. A mosolya egy árnyalattal eltűnt.

-Nem neked kell rosszul érezned magad miatta.

Keserű levegő tört ki belőlem. 

-Kis híján megölt téged.

-Nem ölt meg.

Cedric szemében valami furcsán megcsillant ettől. Aztán lassan hátradőlt. 

-Szóval már véded is.

Azonnal megfeszült a gyomrom. 

-Nem védem.

-Akkor miért vagy ilyen ideges?

Erre nem válaszoltam. Mert én sem tudtam pontosan. Cedric pár másodpercig csendben nézett. Aztán lassan megfogta a kezem.

-Rose.

A mozdulattól megmerevedtem. Nem azért, mert Cedric érintése kellemetlen lett volna. Hanem mert automatikusan valami más jutott eszembe róla. Egy másik kéz. Hidegebb. Óvatosabb. A gyomrom azonnal összeszorult. Cedric ujjai finoman megszorították az enyéimet.

-Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezd magad.

Lassan kihúztam a kezem az övéből. Nem durván. De határozottan. Cedric ezt azonnal észrevette. A mosolya halványodott egy pillanatra.

-Sajnálom.

A hangom halkabb lett.

-Csak... fáradt vagyok.

Ez részben igaz is volt. Csak nem úgy, ahogy Ő gondolta.

A következő napok rosszabbak voltak, mint amire számítottam. Mert Scorpius nem hagyta annyiban. Az első levelet reggelinél kaptam. Egy fekete bagoly ejtette le pontosan a tányérom mellé. A kézírást azonnal felismertem. Nem nyitottam ki. Egyszerűen félretoltam. Bee némán figyelte. A második levelet gyógynövénytan után kaptam meg. A harmadikat este. A negyediket másnap. Egyiket sem olvastam el. Még csak rájuk sem néztem igazán. Az első kettőt bedobtam az asztalfiókomba. A harmadikat egyszerűen ott hagytam a klubhelyiség egyik foteljében. A negyediket Bee találta meg a táskám tetején. 

-Ugye tudod, hogy ettől még nem fognak eltűnni?

-Nem érdekel.

A hangom hidegebben csengett, mint akartam. Bee lassan összehajtotta a levelet.

-Rose...

-Nem akarok most beszélni vele.

És ez igaz volt. Mert féltem attól, hogy ha Scorpius egyszer tényleg ott áll előttem... akkor túl könnyen meginognék. Ő viszont láthatóan nem akarta feladni. Kétszer próbált elkapni a folyosón. Egyszer megvárt a könyvtár előtt. Máskor a Nagyterem kijáratánál állt. Mindig ugyanazzal a tekintettel. Feszülten. Mintha napok óta nem aludt volna rendesen. Én pedig minden alkalommal egyszerűen elsétáltam mellette. Még csak rá sem néztem. És minden egyes alkalommal éreztem magamon a pillantását egészen addig, amíg be nem fordultam a következő folyosón. 

 Huszonhetedik fejezet

* Scorpius szemszöge *

Lassan kinyitottam a szemem. A párbajterem még mindig néma volt körülöttem. Az a feszült csend ült a levegőben, amikor senki nem meri eldönti, hogy maradjon-e vagy meneküljön. A felborított pad ferdén feküdt a kövön. Cedricket közben már felsegítették. Látszott rajta az ütés ereje- az egyik kezével a bordáit fogta, miközben a tanár valamit halkan mondott neki. De a rohadék még így is vigyorgott. Halványan. Győztesen. A gyomrom összerándult. Mert igaza volt. Elvesztettem a fejem. Pontosan úgy, ahogy Cedric akarta. A tanár még mindig engem nézett. 

-Kövessen, Malfoy.

Az állkapcsom megfeszült. Egy pillanatra sem mozdultam. Aztán lassan biccentettem. De mielőtt elindultam volna, a tekintetem automatikus újra Rose-t kereste. A terem másik végében állt Bee mellett. Bee éppen valamit gyorsan magyarázott  neki, egyik kezével Rose karját fogva, mintha attól tartana, hogy a lány azonnal visszafordul. Rose viszont nem figyelt rá igazán. Engem nézett. A mellkasom veszélyesen megszorult ettől. Mert az arcán még mindig ott volt az a bizonytalanság. Az a megrendült félelem, amit én okoztam. Találkozott a tekintetünk. És életemben először nem tudtam, mit kellene mondanom. Nem tudtam, hogy lehetne visszacsinálni valamit, amit ösztönből tettem. Rose szeme lassan lesiklott rólam. Aztán elfordult. Ez jobban fájt, mint Cedric összes átka együtt. 

Az igazagatói iroda felé vezető folyosó szinte fullasztó csendes volt. A tanár léptei visszhangoztak a kövön, én pedig mögötte haladtam teljes némaságban, a kezeimet mélyen a talárom zsebébe süllyesztve. A gyűrű még mindig hideg volt az ujjamon. Túl hideg. Mintha reagálna rám. Mintha érezné azt a káoszt, ami bennem tombolt. 

-Amit ma művelt, az messze túlmutat egy iskolai párbajon- szólalt meg végül a professzor anélkül, hogy hátranézett volna.- Maga elvesztette az irányítást. 

Az állkapcsom újra megfeszült. 

-Nem veszítettem el.

-A fiú három métert repült.

Csend.

-Ez nem normális mágikus erő volt. 

A gyűrű hirtelen jegesebbre váltott. A gyomrom összerándult. Mert pontosan ettől féltem én is. A professzor lassan megállt az iroda ajtaja előtt.

-Tudja, mi aggaszt igazán, Malfoy?

Nem válaszoltam.

-Hogy maga közben végig úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni.

A mondat csendesen hangzott el. Mégis úgy csapódott a mellkasomba, mint egy átok. Mert egy pillanatra... tényleg megfordult a fejemben. Nem megölni. De fájdalmat okozni. Ugyanazt a fájdalmat, amit Cedric kiváltott belőlem azzal, ahogy Rose-hoz ért. Lassan lehajtottam a fejem. És ettől valami sokkal rosszabb érzés kezdett szétterülni bennem. Nem bűntudat. Félelem. Saját magamtól. 

Az igazgatói iroda ajtaja lassan becsukódott mögöttem. A csend azonnal rám nehezedett. McGalagony professzor az íróasztala mögött állt, egyenes háttal, összefont karokkal, azzal a szinte természetellenesen nyugodt tekintettel, amitől az ember automatikusan úgy érezte, hogy minden hazugság értelmetlen. Én közben mozdulatlanul álltam az iroda közepén. A gyűrű még mindig hideg volt az ujjamon.

-Foglaljon helyet, Mr. Malfoy.

Nem ültem le. Pár másodpercig csak néztük egymást. Aztán lassan kifújtam a levegőt. 

-Elvesztettem az irányítást.

McGalagony tekintete alig mozdult.

-Igen.

Nem próbálta szépíteni. Nem mondta, hogy "megesik". Nem mondta, hogy "baleset volt". Csak kimondta az igazat. És valamiért ettől rosszabb lett. Lassan végigsimítottam az arcomon.

-Nem akartam ennyire megsebezni.

-De megakarta sebezni.

A mondat azonnal belém mart. Összeszorult az állkapcsom. Mert igaza volt. Cedric mosolya újra bevillanta fejembe. Az, ahogy Rose-hoz ért. Ahogy rám nézett. És az a beteg elégedettség az arcán. A gyomrom újra görcsbe rándult. McGalagony közben csendesen figyelt. Túl csendesen. Aztán lassan megszólalt.

-Maga általában kontrollálja az indulatait.

Nem kérdés volt. Tény. Biccentettem.

-Igen.

-Akkor ez most nem egyszerű düh volt.

Megmerevedtem. A professzor szürke szemei  élesen vizsgáltak.

-Hanem valakihez köthető érzelem.

A mellkasom azonnal megfeszült. Nem válaszoltam. Nem kellett. McGalagony pedig ettől valahogy még fáradtabbnak tűnt.

-Mr. Malfoy... maga intelligens fiú. Pontosan tudja, milyen veszélyes, amikor az érzelmek összekeverednek az ösztönös mágiával. 

A gyűrű hirtelen jegesebbre váltott. Lenéztem rá.

-Nem tudom, mi történik velem.

Ez halkabban csúszott ki belőlem, mint akartam. És utáltam érte magam. McGalagony viszont nem gúnyolódott. Csak lassan kifújta a levegőt. 

-Nem az az igazán veszélyes, amit ma érzett.

Felnéztem rá.

-Hanem az, ha legközelebb sem fogja felismerni időben.

Csend. A szavai kellemetlenül mélyre ültek bennem. Mert pontosan ettől féltem én is. A professzor lassan közelebb lépett.

-Ha adhatok egy tanácsot, Mr. Malfoy...

A szám széle keserűen megrándult.

-Kétlem, hogy képes lennék most jó döntéseket hozni.

-Akkor ne a düh alapján reagáljon.

A tekintete nyugodt maradt.

-Hanem annak a lánynak a félelmére.

A mellkasom azonnal összeszorult. Rose. Az arca. Ahogy hátralépett tőlem. "Ne érj hozzám." Lehunytam a szemem egy pillanatra. A következő másodpercben az iroda ajtaja kivágódott.

-Scorpius!

Anyám hangja úgy csapott végig rajtam, mintha valaki hirtelen levegőt adott volna. Azonnal felnéztem. Ő már ott is volt. Astoria Malfoy szinte átrohant a szobán, a hosszú fekete köpenye utána suhant, miközben egyetlen másodpercig sem érdekelte a formaság vagy az, hogy McGalagony előtt állunk. Egyenesen hozzám jött.

-Jól vagy?

A kezei azonnal az arcomhoz értek, végignézett rajtam, mintha sérüléseket keresne. A mellkasomban valami hirtelen meglazult ettől. Gyerekkorom óta mindig ugyanígy nézett rám. Mintha előbb Ő sérülne meg, mint én. Lassan kifújtam a levegőt.

-Jól vagyok, anya.

A hangom rekedtebb volt, mint szerettem volna. Ő viszont továbbra is engem figyelt, az ujja finoman végigsiklott az arcom mellett. És abban a pillanatban ugyanazt éreztem, mint egész életemben. Hogy bármi történik... Ő az első hely, ahová vissza akarok menni. Mindig. A világ összes káosza előtt. Mögöttünk Draco lassabban lépett beljebb az irodába. Elegáns volt. Hideg. Tökéletesen kontrollált. De én túl jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyem észre a szemében feszülő haragot. Az ajtó becsukódott mögötte. Draco tekintete először rám siklott. Aztán McGalagonyra.

-Remélem, nem gondolja komolyan, hogy a fiam eltanácsolásáról lesz szó egy iskolai párbaj miatt.

A hangja udvarias volt. Túl udvarias. Az a fajta hideg nyugalom, ami mögött már veszély lapult.

-Hiszen milyen diák az, aki nem tudja megvédeni magát?

McGalagony szája széle halványan megmozdult. 

-Semmiféle eltanácsolásról nincs szó.

Draco tekintete élesen figyelte. Az igazgatóasszony lassan összefonta a karját.

-Mr. Malfoy egy tanórán vett részt. Egy olyan helyzetben, amely... aktivált benne valamit, amit jelenleg még nem tud megfelelően kezelni. 

A gyűrű az ujjamon mintha erre újra megmozdult volna. McGalagony rám nézett. 

-De megfogja tanulni.

Csend.

-Meg kell tanulnia.

A mondat súlya lassan ülepedett rám. Aztán az igazgatóasszony tekintete anyámra siklott. Astoria még mindig mellettem állt. Szinte védelmezően. McGalagony arca ettől egy árnyalattal lágyabb lett. 

-Azt hiszem... jobb, ha most maguk maradnak.

Anyám lassan biccentett. McGalagony még egyszer rám nézett. Hosszabban. Mintha valamit keresne rajtam. Aztán szó nélkül az ajtóhoz lépett. Az ajtó halk kattanással záródott be mögöttünk. A csend azonnal rám nehezedett. Anyám még mindig előttem állt, egyik kezével a karomat fogva, mintha csak így tudna meggyőződni róla, hogy tényleg egyben vagyok. Apám viszont már más volt. Ő nem rohant oda hozzám. Nem kérdezte meg újra, hogy jól vagyok-e. Csak állt az iroda közepén, merev háttal, és engem nézett. Hidegen.

-Mi a francra gondoltál?

A hangja nyugodt volt. Túl nyugodt. Ez mindig rosszabb volt, mintha kiabált volna. Éreztem, ahogy az állkapcsom megfeszül. 

-Nem terveztem.

-Ez nyilvánvaló. 

A szavai azonnal csattantak.

-Mert ha terveztél volna, talán eszedbe jut, hogy nem repítünk falnak diákokat teljes erőből egy tanórán.

-Draco...-szólalt közbe anyám halkan.

-Nem.

Apám tekintete le sem vált rólam.

-Tudod, mit látok most? Valakit, aki hagyta, hogy az érzelmei átvegyék az irányítást a mágia fölött. 

A gyűrű az ujjamon újra jeges lett.

-Nem tudtam megállítani.

-Akkor tanuld meg.

A hangja keményebbé vált.

-Mert ha egyszer valóban meg akarod védeni azt a lányt, akkor nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd a fejed.

Rose neve kimondatlanul is ott feszült közöttünk. A mellkasom azonnal összeszorult. 

-Ő provokált.

-És te bele is sétáltál.

Dühösen fordultam el.

-Nem érted.

-Akkor magyarázd el.

A hangja most már veszélyesen halk volt. Nagyot fújtam. Éreztem, hogy a bennem kavargó indulat újra emelkedni kezd. 

-Cedric szándékosan csinálta.

-Micsodát?

-Az egészet.

Felnéztem rájuk.

-Tudta, hogy elveszítem az irányítást. 

Apám arca rezzenéstelen maradt. Anyám viszont lassan elengedte a karom.

-Mit mondott neked?

Keserűen felnevettem.

-Nem hangosan.

Csend. Apám szemöldöke lassan összehúzódott.

-Tessék?

Láttam rajta, hogy már most nem tetszik neki ez az egész. Lassan végigsimítottam az arcomon.

-A fejemben beszélt hozzám.

A levegő megfagyott. Apám azonnal megmerevedett.

-Az lehetetlen.

-Nem az.

-Scorpius...

-Hallottam.

A hangom élesebben csattant, mint akartam. 

-Tisztán hallottam.

Anyám tekintete idegesen siklott kettőnk között.

-Mit mondott?

A gyomrom összerándult az emléktől. 

-Hogy nincs esélyem Rose-nál.

Az állkapcsom újra megfeszült.

-Aztán... megmutatott valamit.

Apám arca ettől teljesen mozdulatlanná vált. Ritkán láttam rajta ezt a fajta figyelmet.

-Megmutatott?

Lassan biccentettem.

-Egy emléket. Vagy gondolatot. Nem tudom.

A torkom kiszáradt.

-Rose-ról.

Anyám halkan kifújta a levegőt.

-És te visszamentél vele szemben?

Keserűen felnevettem.

-Igen.

Apám szeme azonnal rám villant.

-Mit csináltál pontosan?

Most először bizonytalanodtam el. Mert még kimondva is őrültségnek hangzott.

-Visszaküldtem neki egy gondolatot.

Csend.

-Ugyanúgy.

Apám lassan közelebb lépett. A tekintete már nem dühös volt. Hanem valami sokkal rosszabb. Feszült.

-Scorpius...  az ilyen szintű mentális kapcsolatra nagyon kevés mágus képes.

A gyűrű szinte égetni kezdte az ujjam.

-Akkor hogyan csinálta?

Apám hallgatott. És ez ijesztőbb volt bármilyen válasznál. Anyám végül lassan megszólalt. 

-Akármi is ez... nem ér annyit, hogy tönkretedd magad miatta.

Felé néztem. A szeme tele volt aggodalommal.

-Te vagy az egyetlen gyermekem.

A hangja megremegett a mondat végére.

-És ha ebbe belehalnál...

A mellkasom fájdalmasan összeszorult. Mert tudtam, hogy fél. Mindketten féltek. De a bennem tomboló érzések már túl nagyra nőttek ahhoz, hogy egyszerűen leállítsam őket. 

-Nem tudom figyelmen kívül hagyni ezt.

Apám tekintete újra megkeményedett.

-Mert szerelmes vagy.

A mondat úgy csapódott közénk, hogy pár másodpercig senki nem szólalt meg. Még én sem. Anyám lassan lehunyta a szemét. Mintha pontosan tudta volna. Én pedig csak álltam ott, ökölbe szorított kézzel. Mert először hallottam ezt kimondva. Hangosan. És a legrosszabb az volt... hogy egyáltalán nem tudtam tagadni. Apám lassan kifújta a levegőt.

-Ez nem mentség arra, hogy elveszítsd a kontrollt.

-Tudom.

-Nem, Scorpius. Nem tudod.

Közelebb lépett.

-Ha egyszer valóban veszélybe kerül a lány, nem engedheted meg magadnak ezt az állapotot. Mert akkor nem megvédeni fogod. 

A tekintete sötétebb lett.

-Hanem elpusztítani mindent magad körül.

Csend. A szavai kellemetlenül mélyre vágtak. Mert pontosan ettől féltem én is. Lassan felemeltem a fejem.

-Nézz utána Cedricnek.

Apám szeme azonnal rám villant.

-Mit?

-Ez az egész nem volt normális.

A hangom mélyebb lett.

-Szándékosan csinálta, Tudta, hogyan nyúljon a fejemhez. Tudta, hogyan hozzon ki belőlem valamit.

A gyűrű újra hidegen lüktetett az ujjamon.

-És én tudni akarom, miért.

Apám hosszú másodpercekig csak nézett engem. Aztán lassan összeszűkítette a szemét.

-Legfőképp Rose miatt?

A mellkasom azonnal megfeszült.

-Igen.

Mert bármi is volt ez... muszáj volt tisztáznom előtte. Mielőtt végleg elveszítem Őt.

Huszonhatodik fejezet

* Scorpius szemszöge*

Nem aludtam sokat. Talán két órát. Talán kevesebbet. A Mardekár klubhelyiségének kandallója már rég kialudt, amikor még mindig ébren feküdtem, egyik karomat a szememre szorítva, miközben újra és újra ugyanazok a képek pörögtek a fejemben. Rose Weasley a falnak szorítva Roxmorts egyik sötét utcájában. A légzése. Az ujjai a kabátomban. A szája az enyémen. Az a halk hang a torkából, amikor elvesztette a maradék józan gondolatát is. És aztán... Cedric. A szám azonnal megfeszült a névnél. Még most is láttam magam előtt, ahogy hozzáér Rose derekához. Ahogy túl közel hajolt. Ahogy nézett rá. A gyomromban valami undorítóan ismerős feszültség mozdult meg ettől. Féltékenység. Még most is. Rohadt, ösztönös, kontrollálhatatlan féltékenység. Utáltam. És még jobban utáltam, hogy Rose ennyire könnyedén elő tudta  hozni belőlem. Mert nem szoktam így reagálni. Nem szoktam más férfiakat figyelni. Nem szoktam azon gondolkodni, ki ér hozzá ahhoz, aki... A gondolat félbeszakadt bennem. Halkan kifújtam a levegőt, és a plafont bámultam. Rohadt nagy bajban vagyok. Nevetséges. Tegnap még azt hittem, kézben tartom ezt az egészet. Most meg ott tartottam, hogy egyetlen érintésétől képtelen vagyok normálisan aludni. 

A reggel lassan csúszott végig a kastélyon. Én pedig pontosan tudtam, mikor változott meg valami. Nem hangosan. Nem látványosan. Az a furcsa, ösztönös feszülés a mellkasomban. Rose. Valami nincs rendben. A szám sarka lassan megmozdult. Nem kellett sokáig gondolkodnom rajta, kinek a közelében lehet. Cedric. Persze. Talán öt percig tartott. Nem tovább. De pontosan tudtam, hogy beszéltek. És amikor később beléptem a Nagyterembe, már kerestem Őt a szememmel. Mindig Őt keresem először. Rose ott ült a Griffendél asztalnál, Bee mellett, de nem figyelt igazán senkire. A többiek beszéltek körülötte, nevettek, valaki túl hangosan mesélt valamit, de Ő csak ült ott, a villáját forgatva, és annyira látványosan gondolkodott valamin, hogy szinte fájt nézni. És akkor tudtam biztosan. Cedric mondott neki valamit. Amikor találkozott a tekintetünk, rögtön láttam rajta, hogy próbál úgy nézni, mintha minden rendben lenne. Nem sikerült. Biccentettem az ajtó felé. Ő pedig pár perccel később utánam jött. A beszélgetésből nem sokra emlékszem. Nem a szavak maradtak meg. Hanem az érzés. Ahogy rám nézett. Ahogy túl gyorsan mondta, hogy "ne csinálj semmit". Én pedig még mindig ugyanott álltam. A falnak dőlve. Mozdulatlan. A levegő hideg volt, de alig éreztem belőle valamit. Csak az Ő hangja maradt bennem. " Nem akarom, hogy bajba keveredj." Halkan kifújtam a levegőt. Persze hogy ezt mondja. Persze hogy magával foglalkozik utoljára. A szám sarka keserűen megmozdult. Rose még mindig nem érti. Nem érti, hogy amikor róla van szó... a "baj" megszűnik számítani. Lassan lehajtottam a fejem. Aztán felnevettem magamba. Röviden. Hitetlenül. Mert ez nevetséges volt. Tényleg az. Én, aki egész életemben kontrollból éltem. Hidegségből. Távolságból. Most meg egyetlen lány miatt ott állok egy rohadt folyosón, és komolyan mérlegelem, hogy kit kellene megátkoznom azért, hogy rosszul nézett rá reggelinél. Beteges. És a legrosszabb? Egyáltalán nem akartam leállítani magam. Ellöktem magam a faltól, lassan végig simítva az arcomon. A bőröm még mindig feszült volt attól, milyen közel állt hozzám az előbb. Túl közel. És közben mégis úgy nézett rám, mintha attól félne, én leszek az, aki megsérül. A szemem automatikusan visszasiklott arra a folyosóra, ahol eltűnt. És azonnal újra láttam magam előtt. Az ideges mozdulatait. Ahogy próbálta nem kimondani, miért fél. Ahogy kerülte a részleteket. Ahogy nem magát védte. Hanem engem. A mellkasomban valami veszélyesen megfeszült ettől. Mert senki nem szokott engem félteni. Nem így. Nem őszintén. Rose viszont igen. És fogalma sem volt róla, mennyire rossz ötlet ez. Lassan lehunytam a szemem egy pillanatra. Aztán újra hallottam a saját hangomat a fejemben: " Ha valaki téged kever bajba..." Nem fejeztem be. Nem kellett. Mert az igazság sokkal rosszabbul hangzott volna kimondva. Ha bárki bántaná Őt... engem tényleg nem érdekelne, mi történik utána. Se büntetés. Se következmény. Se saját magam. És ez volt a első pillanat, amikor igazán megértettem, mennyire mélyre kerültem benne. Rose már nem csak valaki volt, akit akartam. Hanem valaki, akiért gondolkodás nélkül felégetném a fél világot. A felismerésnek valahol meg kellett volna ijesztenie. Nem tette. A szám sarka lassan felhúzódott. Mert az igazság az volt... hogy valószínűleg meg tenném.

A párbajterem levegője mindig más volt. Sűrűbb. Fémesebb. Teli régi varázslatok nyomával, égett kőszaggal és azzal a feszültséggel, amit a diákok magukkal cipeltek minden egyes órára. Én már ott voltam, amikor a többiek lassan beszivárogtak. A pálcám lustán forgott az ujjaim között, miközben a reggeli újra és újra lejátszódott a fejemben. Rose arca. Az a halk hangja: - "Ne csinálj semmit."

Persze. Mintha képes lennék rá. A gyűrű hidegen simult az ujjamra. Nyugtalanul. Aztán nyílt az ajtó. És Ő besétált. Rose Bee mellett haladt, a haját még mindig kissé kócosan hagyta a reggel, a kezében jegyzetek, a másik vállán a táskája. Automatikusan Őt néztem. Mindig Őt néztem. Aztán mögötte megjelent Cedric. A gyomrom azonnal összerándult. Mély levegőt vettem. A tekintetem automatikusan követte, hova ül. És persze hogy Rose mellé. Persze. Valami forró és sötét indult végig bennem ettől. A tanár közben beszélni kezdett valamiről- régi védekező bűbájok felelevenítéséről, korábbi párbajtechnikákról- de a hangja csak tompa háttérzaj maradt. Mert Cedric túl közel hajolt Rose-hoz. Mert Rose válaszolt neki. Mert az egész túl természetesnek tűnt. Az állkapcsom megfeszült. A gyűrű hirtelen jegesre hűlt az ujjamon. Veszély. Aztán meghallottam a hangot. 

-"Mi az, Malfoy, Talán nem tetszik valami?"

Megmerevedtem. A szemem azonnal körbejárt a termen. Mindenki a tanárt figyelte.  Kivéve egy valakit. Cedric Rowle. Ő engem nézett. Mosolyogva. Az a nyugodt, idegesítő mosoly ült az arcán, amitől az embernek azonnal kedve támad valamit eltörni. 

-"Ugye tudod, hogy semmi esélyed nála?"

A gyűrű még hidegebb lett. A kezem ökölbe szorult. És akkor Cedric lassan közelebb húzta Rose-t magához. A lány értetlenül nézett rá. Nem úgy tűnt, mintha értené, mit csinál. Az ereimben valami veszélyesen megmozdult. Felálltam. A szék hangosan csúszott hátra a kövön. A tanár mondata félbeszakadt. 

-Nincs jobb egy párbajnál- szólaltam meg nyugodtan. Túl nyugodtan.- Nem igaz, Cedric? Elevenítsük fel az eddig tanultakat. 

Cedric lassan felállt. Mosolygott. Rose viszont rám nézett. Azonnal. És amikor találkozott a tekintetünk, láttam rajta. Tudta. A fejét aprón megrázta. Kétségbeesetten. Ne. Cedric közben már elindult a terem közepe felé. Én utána. A gyűrű szinte égette az ujjam. Újra megszólalt a hang a fejemben. Most közelebb. Tisztábban.

-"Ugye nem gondolod, hogy téged választana?"

Nagyot fújtattam. Megpróbáltam ugyanúgy válaszolni. Hang nélkül. Minden erőmet beleadva. És akkor... valami megmozdult bennem. Mintha egy ajtó résnyire kinyílt volna. Egy emlék villant fel. Nem az enyém. Cedricé. Rose az erdőben. A fának döntve. A haja vörösen világított a sötétben. És a gondolat, ami átcsapott rajta:

 -" Ő rohadtul az enyém."

A mellkasom valami elszakadt. És mielőtt még gondolkodhattam volna, visszalöktem a gondolatot.

-"Ő rohadtul az enyém."  

Csend. Aztán Cedric hangja újra:

-"Azt majd meglátjuk... Ő kit választ."

Kezdőpozíció. A tanár hangja távolinak tűnt. A világ összeszűkült. Csak ő maradt. Cedric. A pálcám markolata belesajdult a tenyerembe. És akkor újra megéreztem azt az erőt. Ugyanazt. Mint a kocsmában. Forró volt. Ősi. Kontrollálatlan. Mintha nem is varázslat lenne, hanem valami sokkal régebbi ösztön.

-Kezdjék!

Cedric mozdult először. Gyors volt. Túl gyors egy átlagos diáknak. Varázslatok csaptak végig a termen, fények robbantak a köveknek, a diákok hátrahőköltek. De én alig hallottam bármit. Csak támadtam. Újra. És újra. Cedric védett. Mosolyogva. Ez volt benne a legrosszabb. Mintha élvezné. Aztán hirtelen nyitva hagyta az oldalát. Egy pillanatra. Túl tisztán. Túl szándékosan. De akkor már késő volt. Az erő már kiszakadt belőlem. A varázslat elemi erővel csapódott bele. Cedric teste felemelkedett a földről és brutális erővel vágódott a kőfalnak. A hang végigrepedt a termen. Aztán... csend. Teljes. Valaki sikított. A pálcám még mindig felemelve maradt. A mellkasom zihált. És csak akkor fogtam fel, mi történt, amikor Rose megmozdult. Azonnal. Már futott is Cedric felé. A vörös haja kibomlott mögötte, ahogy térdre zuhant mellette.

-Cedric!

A tanár is odaért. Rose fölé hajolt. A haja ráomlott Cedric vállára, miközben kétségbeesetten próbálta magához téríteni. És abban a pillanatban...  a bennem tomboló düh hirtelen valami sokkal rosszabbá változott. Én pedig ott álltam mozdulatlanul. Mert Cedric nyert. Nem a bárbajt. Hanem valami sokkal rosszabbat. Elérte, hogy Rose most ne engem válasszon. Hanem Őt...

A párbajterem még mindig zúgott körülöttem. Hangok. Sikolyok. Mozgás. Valaki a tanárért kiabált, másik Cedric köré gyűltek, de én alig hallottam bármit. Csak Rose-t láttam. Ahogy fölé hajol. Ahogy a remegő kézzel próbálja magához téríteni. A mellkasomban valami undorító súllyal rántott össze mindent. Mert Cedric elérte. Pontosan ezt akarta. És hülye módon sétáltam bele. Rose hirtelen felállt. A szeme azonnal megtalált. És abban a pillanatban tudtam: nagy baj van. Gyors léptekkel indult felém. A vörös haja kibomolva omlott a vállára, a mellkasa gyorsan emelkedett a dühtől.

-Mit csináltál?!- csattant fel.

Körülöttünk a terem lassan elcsendesedett. Mindenki minket nézett. De nem érdekelt. Csak Ő.

-Rose-

-Mit csináltál vele?!

A hangja megremegett a mondat végére. Düh. Félelem. És valami más is. A gyűrű jegesen szorult az ujjamra. Nagyot nyeltem. 

-Te nem akartad, hogy bajom essen.-mondtam végül halkan.

Rose arca hitetlenül rándult meg.

-Tessék?!

Közelebb lépett.

-Te hívtad ki a párbajra!

A hangja most már az egész termen végigcsapott.

-Neked mi a fene bajod van?!

A keze remegett. Most vettem csak észre igazán. Az ujjak aprón reszkettek az oldala mellett. Automatikusan nyúltam felé. Ösztönből.

-Rose...

Megfogtam volna a kezét. Csak megnyugtatni akartam. De Ő azonnal elhúzódott. Mintha megégettem volna.

-Ne.

A hangja sokkal halkabb lett.

-Ne érj hozzám.

És akkor belém csapott. Rose fél tőlem. A gondolat úgy vágott mellkason, mint egy átkozott átok. Megmerevedtem.

-Rose, kérlek... hadd magya-

-Lehet, hogy Cedricnek igaza volt.

A mondat azonnal belém mart. Rose szeme csillogott. Nem sírt. Még nem. De közel volt hozzá.

-Veszélyes vagy, Malfoy. 

Csend. A terem mintha teljesen elnémult volna körölöttünk.

-És talán... nem is ismerlek igazán.

A mellkasomból kiszorult a levegő. Rose még nézett rám egy pillanatig. Mintha várna valamire. Valami magyarázatra. Valami mondatra, ami visszacsinálja ezt az egészet. De nem volt ilyen mondatom. Ő pedig végül lassan hátralépett. Aztán hátat fordítottam nekem. És elment. Csak álltam ott. Mozdulatlan. A fejemben újra és újra ugyanaz visszhangzott.

-"Veszélyes vagy."

-"Talán nem is ismerlek igazán."

-"Cedricnek igaza volt."

A szemem lassan lehunyódott. És akkor végre összeállt. Erre ment ki az egész. Cedric pontosan ezt akarta. Hogy Rose eltávolodjon tőlem. És én... én saját kezemmel adtam meg neki.

-A kurva életbe...-suttogtam.

A következő pillanatban teljes erőből belerúgtam a legközelebbi padba. A fa hangosan csapódott felborulva a kövön. Valaki összerezzent mögöttem. Nem érdekelt. A mellkasom olyan erősen feszült, hogy majdnem fájt. És akkor meghallottam a tanár hangját. Hidegen. Hivatalosan.

-Scorpius Malfoy. Erről az esetről szükségesnek látom tájékoztatni az édesapját.

Lassan lehunytam a szemem. Persze. Már csak ez hiányzott. 

 Huszonötödik fejezet

Bee-t lerázni majdnem nehezebb volt, mint túlélni Scorpius Malfoyt. Komolyan. Mire visszaértünk a Griffendél- toronyba, már legalább hatszor sikított rám, háromszor megrázta a vállam, és körülbelül tizenkétszer kérdezte meg:

-DE MÉGIS MI TÖRTÉNT?!

Én pedig minden alkalommal ugyanazt válaszoltam.

-Semmi.

Ami nyilvánvalóan hazugság volt. És ezt Bee is pontosan tudta. A folyosó végéig kísért, még ott is vigyorgott rám, mint egy őrült.

-Rose Weasley... te teljesen bele vagy zúgva ebbe a fiúba.

-Menj aludni, Bee.

-Ez nem cáfolat!

Rácsaptam az ajtót. Azonnal. Hallottam, ahogy még kintről felnevet.

-JÓ ÉJT, ROSIE!

-FOGD BE!

A hangja lassan eltűnt a folyosón. És végre... csend lett. Nekidőltem az ajtónak, lehunyt szemmel. A szívem még mindig túl gyorsan vert. Mintha a testem nem kapta volna meg az üzenetet, hogy már vége van az estének. Lassan ledobtam a kabátomat az ágy végére, aztán egyszerűen bedőltem az ágyba. És azonnal rájöttem, hogy ez hiba volt. Mert amint egyedül maradtam a gondolataimmal, minden visszajött. Az egész este. Scorpius keze a derekamon. Az a nézés. Az a hang.

"Nem adlak oda nekik."

A gyomrom azonnal összerándult. Beletemettem az arcom a párnába. Ez nem jó. Ez nagyon nem jó. Mert nem arról volt szó, hogy megcsókolt. Hanem arról, ahogy hozzám ért. Ahogy rám nézett. Ahogy teljesen elvesztette a türelmét Cedric miatt. És a legrosszabb... hogy tetszett. Nagyon. A felismerés úgy csapott belém, hogy konkrétan nyögtem egyet a párnába szégyenemben. Mert nem egyszer akartam visszacsókolni. Nem véletlenül. Hanem minden alkalommal. Minden egyes alkalommal. Felnyögtem és azonnal a fejemre húztam a párnát. Mintha attól kevésbé lennének valósak a gondolataim. Mert most először mertem tényleg kimondani magamnak. Érzek valamit iránta. Tényleg. És ami még rosszabb volt... az az érzés, hogy Ő is. Nem játékból csókolt meg. Nem csak szórakozott. És nem csak azért lett féltékeny, mert valaki más hozzám ért. Hanem mert számítok neki. A szívem ettől megint teljesen megvadult. A párna alatt éreztem, hogy forró az arcom. Nevetséges. Teljesen nevetséges. Mégis... amikor lehunyom a szemem, automatikusan újra láttam magam előtt Scorpiust. A félmosolyát. A tekintetét. És azt a veszélyesen mély hangot: -" Rosie." 

A gyomrom megint bukfencezett. Én pedig csak még mélyebbre bújtam a párna alá szégyenemben.

A Nagyterem reggel túl hangos volt. A szünet utáni első tanítási nap mindig ilyen -mintha a kastély egyszerre próbálná bepótolni az elveszett csendet. Kanalak csattantak a tányérokon, hangok keveredtek össze a magas boltívek alatt, valaki túl hangosan nevetett a Griffendél asztal végén. Én viszont nem hallottam rendesen semmit. Csak a saját gondolataimat. És azok nem halkultak. Amikor beléptem, automatikusan végig néztem az asztalon- megszokásból, gyorsan, szinte figyelmetlenül- és akkor megállt bennem minden. Ő ott volt. Cedric egyedül ült a Griffendél asztalnál. Nem evett. Nem beszélt. Csak várt. Rám. A villám megállt a kezemben. Egy pillanatra azt hittem, talán tovább is tudnék menni, mintha nem láttam volna. De Ő felnézett. És akkor már nem volt választás. Megtorpantam. A terem zaja mintha kicsit hátrébb húzódott volna. Vettem egy lassú levegőt, és elindultam felé. A lépteim túl hangosnak tűntek a saját fülemben.

-Cedric...én csak... sajnálom a tegnapit. Nem úgy kellett volna-

Még be sem fejeztem.

-Nem.

Egy szó. Nem volt benne harag. Pont ettől lett nehezebb. Megálltam teljesen. Ő nem sietett. Előbb letette a kanalat, aztán hátradőlt kicsit, és csak utána nézett rám igazán. Nyugodtan. Túl nyugodtan. 

-Nem az zavar, hogy kivel vagy- mondta végül.- Tényleg nem.

A gyomrom összerándult. Mert ez nem volt féltékenység hangja. Ez valami más volt.

-Akkor mi?- kérdeztem halkan.

Egy pillanatig nézett. Nem engem. Inkább... mintha valami mögöttem lévő dolgot próbálna elérni a tekintetével. Aztán vissza rám.

-Miért pont Malfoy?

A nevénél mintha a levegő is hidegebb lett volna. Megdermedtem.

-Mi?

Cedric arca nem változott. De a szeme igen.

-Mert te nem vagy vak, Rose- mondta lassabban.- Tudod, milyen.

A szívem hirtelen erősebben vert.

-Cedric, Ő nem-

-Veszélyes.

A szó nem hangos volt. De éles. Mint amikor valami túl könnyen vág át a levegőn. 

-És jobb, ha távol maradsz tőle.

Csend. Nem tudtam azonnal válaszolni. Mert nem értettem, honnan jön ez. Ő nem is ismeri Scorpiust. Nem úgy. Nem igazán. És mégis úgy beszél róla, mintha valamit tudna, amit én nem. Mielőtt bármit mondhattam volna, a mögöttünk lévő zaj hirtelen megváltozott. Lépések. Nevetések. Bee hangja, túl élénken, túl hangosan. 

-ROSE!

És ezzel minden szétesett. Bee már ott is volt mellettem, mintha sosem lett volna szünet. 

-Na végre, itt vagy! Azt hittem, elaludtál!

Mielőtt reagálhattam volna, már húzta is a levegőt, leült mellém, és a következő pillanatban a családom is körénk sodródott. A hangok visszatértek. Nevetés. Kérdések. Mozgás. A Nagyterem újra teljes erővel létezett. De én nem. Mert Cedric mondata ott maradt bennem. "Veszélyes." A villámmal játszottam, de nem ettem. Aztán megéreztem. Nem kellett keresnem. Scorpius Malfoy. A Mardekár asztalnál ült. És engem nézett. Először csak úgy, ahogy szokta- féloldalas figyelemmel, mintha a világ többi része nem is számítana. Aztán a tekintete megváltozott. Mintha észrevett volna valamit rajtam. Valamit Cedricből. Valamit abból, amit még én sem tudtam rendesen elrejteni. Nem néztem rá sokáig. De elég ideig. Scorpius ekkor finoman biccentett. Nem nagy mozdulat volt. Csak a fejével az ajtó felé. Egyszerű. Egyértelmű. Gyere. Megfeszült bennem valami. Bee épp nevetett valamin. Cedric beszélt. Senki nem figyelt rám. Letettem a villát. A mozdulat túl gyors volt. 

-Mindjárt jövök.-mondtam automatikusan. 

Felálltam. A szék halkan csikordult a kövön. A szívem már akkor gyorsabban vert, amikor elindultam. A Nagyterem zaját még magammal hoztam a folyosóra. A lépteim alatt a kő hideg volt, a levegő pedig hirtelen sokkal üresebb, mint bent. Mintha a kastély egyik pillanatról a másikra elnémult volna körülöttem. De a fejemben nem lett csend. Csak egy mondat ismételte magát újra és újra. "Veszélyes és jobb ha távol maradsz tőle." Megtorpantam a lépcsőfordulónál. Ő ott volt. Scorpius Malfoy a falnak támaszkodott, mintha nem is mozdult volna onnan egész reggel. Nyugodt volt. Túl nyugodt ahhoz képest, ahogy a szívem még mindig túl gyorsan vert. Amikor meglátott, nem mosolygott rögtön. Ez már önmagában kizökkentett. 

-Rose- mondta halkan.

Nem játékosan. Nem úgy, mint szokta. Csak... egyszerűen. Megálltam előtte. A távolság köztünk túl kicsi volt ahhoz, hogy ne érezzem rendesen.

-Ne csinálj semmit.-mondtam gyorsan.

A szemöldöke alig mozdult.

-Mi?

Vettem egy levegőt.

-Ne menj bele semmibe. Ne kezdj el semmit. Semmi feleslegeset.

Egy pillanatig nézett rám. Nem kérdezett vissza rögtön. Ez volt benne a legrosszabb. 

-Mi történt?- kérdezte végül.

-Semmi.

Azonnal. Túl gyorsan. Scorpius nem reagált erre úgy, ahogy vártam. Nem mosolygott. Nem szúrt vissza. Csak nézett. Aztán egy apró mozdulattal közelebb lépett. Nem fenyegetően. Inkább automatikusan. Mintha a távolság nem is lenne kérdés.

-Ha "semmi", akkor nem így néznél ki.-mondta.

Nem volt benne nyomás. Csak tény. Összeszorítottam a számat.

-Nem akarom, hogy bajba keveredj.

Egy pillanat. Aztán a tekintete finoman megváltozott. Mintha ez a mondat máshol talált volna el benne valamit. 

-Én nem szoktam bajba keveredni - mondta halkan.

-Tudom.

-Akkor?

Megálltam. Nem volt jó válaszom. Mert nem Cedric volt a lényeg. Hanem az, hogy túl gyorsan lett minden túl...éles.

-Csak... ne reagálj semmire- mondtam végül.- Kérlek.

Scorpius egy pillanatig nem szólt. Aztán bólintott. Egyszer. De nem úgy, mintha egyetértene. Inkább úgy, mintha elfogadná, hogy ez fontos nekem. És ez rosszabb volt.

-Jó-mondta.

Csend. Aztán féloldalasan rám nézett.

-De ha valaki téged kever bajba...

Nem fejezte be. Nem is kellett. A mondat ott maradt a levegőben. Én pedig hirtelen nagyon tisztán éreztem: nem magáról beszél. Soha nem magáról beszél.

-Scorpius...- kezdtem.

De Ő megrázta a fejét. Nem dühösen. Csak egyszerűen.

-Menj vissza.- mondta.

A hangja megint nyugodt volt. Mintha már lezárta volna magában a beszélgetést, csak azért, hogy én nyugodtan elmenjek. Egy pillanatig még ott álltam. Aztán bólintottam. És elindultam vissza. De amikor már léptem a folyosón... tudtam, hogy Ő nem azért maradt ott, mert nincs dolga.  Hanem azért, mert ha kell, inkább Ő lesz bajban helyettem...

 Huszonnegyedik fejezet

A gyomrom összerándult. Mert nem dühösen mondta. Nem gúnyosan. Hanem túl őszintén. És ettől hirtelen nem tudtam, hová nézzek. A tekintetem lecsúszott róla egy pillanatra, és azonnal megbántam. Éreztem, ahogy a zavar végigfut rajtam- az arcomon, a mellkasomban, mindenhol. Scorpius ezt is észrevette. Persze hogy észrevette. Lassan közelebb lépett.

-Rosie...

A hangja most mélyebb volt. Lágyabb. És ettől csak rosszabb lett.

-Ne-kezdtem volna.

De túl későn. A következő pillanatban a hátam nekicsúszott a hideg kőfalnak. Nem durván. Inkább határozottan. Scorpius egyik keze mellettem támaszkodott a falra, a másik a derekamon maradt. Bezárt. A szívem azonnal kihagyott egy ütemet. 

-Malfoy...

-Mit vársz tőlem?-kérdezte halkan.

Túl közel volt. A lehelete megérintette az arcomat. Aztán lassan végigcsúszott a szája az arcom mellett. Nem csók volt még. Csak érintés. Veszélyesen lassú. Scorpius tekintete nem mozdult rólam. És ettől csak még nehezebb lett levegőt venni. A hó lassan olvadt a hajában, a hideg levegő pedig teljesen elveszett a közelségében. A keze még mindig a derekamon volt, biztosan, birtoklóan, mintha már megszokta volna, hogy ott a helye. És a legrosszabb az volt... hogy a testem egyáltalán nem tiltakozott ellene. A légzésem megbicsaklott, amikor a szája újra végigsiklott az arcom vonalán. Nem kapkodott. Mintha direkt élvezné, hogy minden apró érintéssel egyre jobban szétesek. A falnak támaszkodva próbáltam összeszedni magam. Sikertelenül.

-Scorpius...-suttogtam.

A nevét még sosem mondtam így. Ő pedig azonnal reagált rá. A szeme egy pillanatra lehunyódott, mintha ez az egyetlen szó veszélyesebb lenne bárminél. Aztán lassan újra rám nézett.

-Igen, Rosie?

A becenév mélyen rezgett bennem. A gyomrom összerándult. A következő csók az állkapcsom alatt ért. Lassan. Melegen. Aztán még egy a nyakamon. A kezem automatikusan a kabátjába kapaszkodott. Scorpius halkan kifújta a levegőt ettől. És éreztem, hogy ez nála is kezd kicsúszni az irányítás alól. 

-Fogalmad sincs, mit művelsz velem- mondta rekedten a bőröm mellett. 

A szívem olyan erősen vert, hogy már fájt. Mert közben a hüvelykujja lassan megmozdult a derekamon, és minden apró érintése túl sok volt egyszerre. A fejem ösztönösen hátra billent a falnak, amikor újra megcsókolta a nyakam. Scorpius erre teljesen megfeszült. Mintha ez lett volna az a pont, ahol végleg elveszíti a maradék önuralmat. A homloka lassan az enyémnek támaszkodott. A légzése szétesett az enyémmel együtt.

-Várjam meg, míg más ér hozzád így?- kérdezte halkan.

Egy lassú apró csók a nyakamra. A szemem automatikusan lehunytam.

-Biztos, hogy nem.-folytatta rekedten.

A keze a derekamon szorosabban simult rám, közelebb húzva. Nem fájt. De egyértelmű volt. A tekintete újra a számra csúszott. És most már egyáltalán nem próbálta elrejteni, mennyire akar.

-Minden alkalommal, amikor valaki hozzád ér...- kezdte halkan.

Aztán megállt. Mintha túl őszinte lenne folytatni. De végül mégis megtette. 

-...arra gondolok, hogy nekem kellene a helyén lennem.

A mellkasom összeszorult. Mert ezt nem játékból mondta. És ettől vált veszélyessé. A kezem még mindig a kabátját markolta, Ő pedig észrevette. Persze, hogy észrevette. Lassan közelebb hajolt, az orra finoman az enyémhez ért. Már alig maradt levegő köztünk. 

-És az a legrosszabb- suttogta- hogy amikor hozzám érsz... te sem akarsz elengedni.

A tekintete lassan visszaemelkedett a szememre, én pedig azonnal megszólaltam volna- talán azért, hogy visszaszerezzem az irányítást, talán csak azért, mert túl sok lett egyszerre minden. 

-Ez akkor sem jelenti azt, hogy-

Scorpius meg sem várta a mondat végét. Egyszerűen megcsókolt. Azonnal. Minden figyelmeztetés nélkül. A levegő bennem rekedt. A csók most teljesen más volt, mint a hóban. Nem óvatos. Nem bizonytalan. Hanem lassú, mély és veszélyesen magabiztos. Mintha pontosan tudná, hogy már nem fogok elhúzódni. Az egyik keze felcsúszott a tarkómhoz, a másik még mindig a derekamon tartott, közelebb húzva magához, amíg szinte teljesen hozzásimultam. A hideg fal és az Ő közelsége között nem maradt semmi hely. A szívem olyan erősen vert, hogy beleszédültem. És a legrosszabb az volt... hogy visszacsókoltam. Azonnal. Gondolkodás nélkül. Scorpius halkan kifújta a levegőt ettől, mintha erre várt volna egész este. A csók lassan elmélyült, egyre kevésbé szólt a vitáról, és egyre inkább arról a feszültségről, amit hetek óta húztunk egymás között. Az ujjaim felcsúsztak a nyakához. Ő pedig ettől teljesen elvesztette a maradék távolságtartását. Egyetlen mozdulattal felemelt. A meglepetéstől halk hang szakadt ki belőlem, a lábaim ösztönösen a dereka köré záródtak, Scorpius pedig azonnal közelebb nyomott a falhoz, mintha félne, hogy eltűnök, ha nem tart elég erősen. A csók megszakadt egy pillanatra. Csak annyira, hogy levegőt vegyünk. A homloka az enyémnek támaszkodott, a légzése szétesett. 

-Túl sokat beszélsz- mormolta rekedten.

A gyomrom összerándult. 

-És te túl sok-

Újra megcsókolt. Most hosszabban. Lassabban. Mintha direkt élvezné, hogy minden alkalommal elfelejtem, mit akartam mondani. A hó hangtalanul hullott körölöttünk, a távoli zene tompán szűrődött át az utcákon, de én már semmit sem érzékeltem rendesen abból, ami nem Ő volt. Scorpius keze végigsimított a hátamon, aztán megállt a derekamnál, biztosan tartva. A csók végül lassan szakadt meg. Nem azért, mert akarta. Hanem mert muszáj volt. Néhány másodpercig egyikünk sem szólalt meg. Csak néztük egymást túl közelről. Aztán Scorpius lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha próbálná összeszedni magát.

-Ha most nem teszlek le-mondta halkan- akkor nagyon rossz döntéseim lesznek Rosie.

Az arcom azonnal átforrósodott. Persze hogy elmosolyodott ettől. Lassan visszaengedett a földre, de a keze még mindig a derekamon maradt. Nem engedett el teljesen. Aztán valami megváltozott az arcán. Nem a vágy tűnt el. Hanem visszatért mögé a kontroll. 

-Bee keresni fog- mondta végül.

A hangja nyugodtabb lett, de a szeme még mindig veszélyesen sötét volt. 

-És ha nem viszlek vissza most... abból pletyka lesz.

-Mióta érdekelnek téged a pletykák?

Scorpius halványan elmosolyodott.

-Nem érdekelnek.

Közelebb hajolt még egyszer, lassan, mintha direkt az utolsó idegszálamat akarná elvágni. A szája alig súrolta az enyémet, amikor megszólalt:

-De téged nem adlak oda nekik.

A mellkasom összeszorult. Mielőtt válaszolhattam volna, megfogta a kezem. És ezúttal nem hagyott ott. Egymás mellett indultunk vissza Roxmorts fényei felé, miközben a hó lassan belepte a vállunkat. 

Roxmorts fényei lassan újra körém épültek. A zene hangosabb lett, a nevetések visszatértek, a tömeg pedig újra elnyelt minket- mégis minden furcsán távolinak érződött. Scorpius mellettem sétált. Már nem fogta a kezem. Mégsem maradt köztünk igazi távolság. Néha a vállunk összeért a tömegben. Néha a kabátujja súrolta az enyémet. És minden apró érintés után újra összerándult a gyomrom. De Ő meglepően csendes volt. Nem vigyorgott. Nem szurkálódott. Csak időnként rám pillantott úgy, hogy kénytelen voltam elfordítani a tekintetem. Mert ha tovább nézem... megint meg akarom csókolni. A felismerés úgy csapott belém, hogy majdnem megbotlottam a saját lábamban. Az arcom azonnal pirulni kezdett.

-Most miért pirultál el? -kérdezte Scorpius halkan.

Azonnal ránéztem.

-Fogd be.

A szája sarka lassan felhúzódott.

-Imádom, amikor ideges vagy.

-Akkor ma biztos jól szórakoztál.

-El sem tudod képzelni mennyire.

Utáltam, hogy ezt csinálja velem. Utáltam, hogy egyetlen mondattal képes teljesen összezavarni. És még jobban utáltam, hogy közben a mellkasomban valami veszélyesen könnyűnek érződött. Ahogy visszaértünk a főtérre, azonnal kiszúrtam Cedricket és Bee-t. Pontosabban... Bee minket. A szeme konkrétan elkerekedett. Aztán még jobban.

-Ó.ÉN.ISTENEM.

Megmerevedtem. Túl késő. Bee már vigyorgott. Az a veszélyes, hisztérikusan izgatott vigyor jelent meg rajta, amit túl jól ismertem. Cedric viszont nem mosolygott. A tekintete először rajtam állt meg. Aztán Scorpiuson. Majd újra rajtam. És valami furcsa feszültség jelent meg az arcán. Scorpius ezt is észrevette. Lassan közelebb hajolt hozzám. Túl közel. Direkt.

-Jó éjt, Rosie- mondta mélyen.

A becenév úgy futott végig rajtam, mint valami tiltott varázslat. Bee hangtalanul tátogott. Cedric állkapcsa megfeszült. Én pedig biztos voltam benne, hogy az arcom most konkrétan lángol. Scorpius lassan hátrébb lépett. A tekintete még egyszer végigsiklott rajtam- lassan, veszélyesen ismerősen. Aztán Cedricre nézett. Az a félmosoly... Annyira tipikus Malfoy volt, hogy legszívesebben egyszerre löktem volna fel és csókoltam volna meg újra. És ez a gondolat annyira váratlanul ért, hogy majdnem megfulladtam tőle. Scorpius végül megfordult és elsétált a tömegben. Bee megvárta, amíg eltűnik. Aztán konkrétan nekem esett. 

-TE JÓSÁGOS ÉG, MI TÖRTÉNT VELETEK?!

-Semmi- vágtam rá túl gyorsan.

Bee felvisított.

-ROSE. Hagyj ne mondjam ki hogy nézel ki.

A levegő bennem rekedt. Cedric mellettünk halkan kifújta a levegőt. És akkor jutott eszembe: Ő ezt végignézett. Az egészet. Bee még mindig teljesen felpörögve nézett rám.

-Nem. Nem megyünk vissza a kastélyba addig, amíg el nem mondasz mindent.

-Bee...

-NEM. Egy szót sem. Én most sokkot kaptam.

Cedric végül megszólalt. Nyugodtan. Túl nyugodtan.

-Szerintem én vissza megyek.

Azonnal ránéztem. Halványan elmosolyodott, de valami furcsa feszesség maradt a szemében.

-Majd holnap találkozunk.

Kedves volt. Normális. Mégis éreztem rajta: pontosan tudja, hogy valami megváltozott. És talán azt is... hogy nem az ő javára.

 Huszonharmadik fejezet

-Micsoda, mi csinált veled Scorpius Malfoy?

Majdnem elejtettem a sálamat. A hálókörlet meleg volt és félhomályos, a függönyök mögül tompán szűrődött fel a Griffendél klubhelyiség zaja. Bee az ágyon ült törökülésben, és úgy bámult rám, mintha most estem volna be egy viharból. Talán nem is tévedett nagyot.

-Miről beszélsz?- kérdeztem túl gyorsan.

Bee lassan felült.

-Ó, ez rossz. Ez nagyon rossz.-végigmért.- Rose, konkrétan úgy nézel ki, mint aki most csinált valami illegálisat. 

Ledobtam a kabátom a székre. Hiba volt. A mozdulattól újra éreztem Scorpius Malfoy kezét a derekamon. Az ujjai szorítását. Azt, ahogy közel húzott magához, miközben leemelt a hippogriffről. A gyomrom azonnal összeugrott. Bee szeme elkerekedett.

-Mi. Történt.

-Semmi.

-Hazudsz.

-Nem hazudok.

-Rose.-közelebb hajolt az ágy szélén.- A pupillád teljesen ki van tágulva.

Megfagytam. Bee szája lassan szétnyílt.

-Te jó ég.

-Ne dramatizáld túl.

-Túl dramatizálni? TÚL dramatizálni?!- felült rendesen.- Malfoyjal tűntél el több mint egy órára!

Nem válaszoltam. Rossz döntés volt. Bee azonnal kiszúrta.

-Várj.

Csend. Aztán nagyon lassan:

-Ti ketten... egyedül voltatok?

-Bee-

-HOL voltatok?

Lenyeltem a választ.

-A kifutóknál.

Bee pislogott.

-A miféle kifutóknál?

A szemem automatikusan az ablak felé csúszott. És már tudtam, hogy ebből nincs menekülés.

-Hippogriff.

Bee teljesen ledermedt.

-... mi?

Most már én sem tudtam normálisan hangzani.

-Elvitt repülni.

Pár másodperc néma csend. Bee arca lassan olyan lett, mintha fizikailag próbálná feldolgozni a mondatot.

-Állj meg. -felemelte a kezét.- Állj meg egy pillanatra. Te azt mondod nekem... hogy Scorpius Malfoy ELVITT HIPPOGRIFFEN REPÜLNI?!

-Ne mondd ki ilyen hangosan!

- EZT HOGYAN LEHETNE HALKAN KIMONDANI?!

Bee lehalkította a hangját, de a szeme még mindig őrülten csillogott.

-És mi történt ott?

A kérdés túl gyorsan érkezett. Túl közel ment. Mert abban a pillanatban újra magam előtt láttam: a sötét eget, a szél hangját, Scorpius mellkasát közvetlenül a hátamnál, és azt a mély, veszélyesen nyugodt hangot a fülem mellett. "... kénytelen leszek elvinni valahova, ahol nem kell visszafognom magam. "   

A légzésem megakadt. Bee ezt is észrevette. És ettől halkan, teljes döbbenettel csak ennyit mondott:

-Ó, te teljesen bele fogsz esni ebbe a fiúba. 

-Nem fogok.

-Dehogynem-

Az ablak mellett hirtelen tompa koppanás hallatszott. Mindketten összerezzentünk. Egy barna bagoly verdesett a párkányon a hóesésben. Bee azonnal felkapta a fejét. 

-Ó, végre valami, ami nem Malfoy.

-Kösz.

Odamentem az ablakhoz és beengedtem a baglyot. A madár sértetten rázta le magáról a havat, majd felém nyújtotta a lábát. A pergamenre pillantva azonnal felismertem az írást. Cedric Rowle. Bee már is ott termett mellettem.

-Na jó, add ide.

-Bee!

De már próbálta kifordítani a kezemből a levelet. Nevetve ellöktem magamtól, aztán kibontottam.

"Rose,

Mivel ez gyakorlatilag az utolsó normális esténk a szünet vége előtt, páran lemegyünk Roxmortsba. Állítólag valami téli ünnepség van a főtéren- fények, zene, vajsör, meg Merlin tudja még mi. Gyere velünk. És mielőtt kifogást keresnél: igen, Bee is jöhet. - Cedric"

Bee már a levél felénél felsikított.

-ROXMORTS!

-Shhh!

-Ünnepség van lent?!

A gyomrom furcsán összerándult. Roxmorts. Tömeg. Diákok. És teljesen értelmetlenül az első gondolatom az volt, vajon Scorpius is ott lesz-e. Bee azonnal észrevette rajtam. A szeme lassan összeszűkült. 

-Ne mondd, hogy most már automatikusan Ő jut eszedbe.

-Nem jutott.

-Rose.

Nem válaszoltam. Mert a probléma az volt... hogy tényleg Ő jutott eszembe.

Roxmorts már messziről világított. A hó vastagon fedte a háztetőket, a falu pedig úgy ragyogott, mintha ezernyi lebegő fényláncot akasztottak volna az égre. A főtér közepén jégszobrok mozdultak lassan, alakot váltva - szarvasból farkassá, farkasból semmivé. A levegő tele volt fűszerrel, karamellel és a forralt vajsör édes gőzével. Bee már az első perctől eltűnt a tömegben. 

-EZ AZ ESTE, EZ AZ ÉLET! - kiáltotta vissza, mielőtt teljesen elsodorta egy édességstand.

-Ne veszítsd el!- nevettem utána.

Cedric mellettem maradt. Nem Bee-hez igazodott.  Hozzám. Ahogy mentünk a tér szélén, időnként a könyökével finoman hozzáért az enyémhez- nem véletlenül, hanem pont akkor, amikor a tömeg sűrűbb lett, mintha mindig tudná, mikor kell "ott lenni".  

-Hideg van.- jegyezte meg.

-Ez Roxmorts. Itt mindig hideg van.

Elmosolyodott.

-Akkor rosszul öltöztél.

Mielőtt válaszolhattam volna, levette a sálját, és egy mozdulattal a nyakamba igazította. Nem kérdezett. Nem is várt reakciót. Csak megcsinálta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A sál még meleg volt. Az illata rajta maradt.

-Cedric, nem kellett volna-

-De- vágott közbe nyugodtan.- Így jobb.

Nem volt erőltetett. Inkább... magától értetődő. Elindultunk tovább. Bee közben visszaszáguldott, kezében valami ragadós édeséggel, és egy pillanatra belénk karolt. A tömeg sűrűsödött. Valaki meglökött oldalról. Automatikusan hátratántorodtam. Cedric azonnal utánam nyúlt. Ezúttal a derekamnál fogott meg. A keze ott maradt. Biztosan. Stabilan. Mintha pontosan tudná, hogy nem fogom elutasítani.

-Megvagy?- kérdezte halkan.

-Igen.

De nem engedett el rögtön. A hüvelykujja egy pillanatra finoman megmozdult a kabát anyagán - egy apró, szinte észrevehetetlen mozdulat. Aztán elengedett. De már sokkal közelebb állt, mint előtte. Bee közben felnézett ránk. 

-Oké, ez az ital hivatalosan is életveszélyes, de imádom!

Nevettünk. És mentünk tovább. A tér közepe felé, ahol a zene erősebb lett, a fények lassabban úsztak, és a hó mintha ritmusra esett volna. Cedric mellém lépett. Túl közel. A vállunk szinte összeért, amikor újabb tömegáram elindult felénk.  Ő nem hátrált. Én sem. Egy pillanatra a karja lazán a hátam mögé került- nem ölelésként, inkább úgy, mint aki "útvonalat biztosít" a tömegben. 

-Így nem veszítelek el - mondta.

-Nem is vagyok elveszve.

-Tudom - felelte, és rám nézett.

A tekintete kicsit tovább maradt rajtam, mint indokolt lenne. És ekkor éreztem meg először : nem Bee nevetése volt hangos. Nem a zene. Hanem az, ahogy Cedric jelen volt. És hogy ezt valaki nagyon könnyen félreérhetné. A tér másik oldalán a levegő hirtelen megváltozott. Nem kellett keresnem. Scorpius Malfoy. Ott volt. Nem közel. De elég közel ahhoz, hogy lássa. Cedric keze a hátamnál. A sál a nyakamon. A vállunk közti alig távolság. A zaj nem halkult. Csak a tér közepén lett minden túl éles. Scorpius Malfoy nem állt meg. Egyszerűen csak belépett közénk. És aztán tovább. Egy apró, de határozott mozdulattal a vállával félretolta Cedricket. Nem durván. De elég volt. Cedric fél lépést hátratántorodott, meglepetten.

-Hé- kezdte.

Scorpius nem nézett rá. A tekintete már rajtam volt. A következő pillanatban a karja lazán, de teljesen természetesen átcsúszott a vállamon. Közelebb húzott.

-Rosie- mondta halkan.

A hangja nyugodt volt. Túl nyugodt. A gyomrom összerándult. Cedric arca megfeszült. 

-Oké, ezt most fejezd be- szólt közbe élesen.- Nem tudom, ki vagy de-

Scorpius lassan, nagyon lassan fordult felé. És először nézett rá rendesen.

-De tudod - mondta halak.- Csak nem szereted.

A hangja mosolyt nem tartalmazott. De valami rosszabbat igen. Cedric egy lépést tett előre.

-Ne érj hozzá.

A levegő megfeszült. Scorpius erre végre elmosolyodott. Nem kedvesen. Inkább úgy, mint aki pont erre várt.

-Érdekes- monda.- Most már te mondod meg, ki érhet hozzá?

A karja a vállamon kicsit szorosabb lett. Nem fájt. De egyértelmű volt. Cedric szeme villant.

-Rose, ez így nem-

-Elég.

A hangom élesebb volt, mint gondoltam. Mindketten rám néztek. Egy pillanatra csend lett. A zene ment tovább körölöttünk, mintha semmi sem történne. De mindenki más visszavett egy lépést. Scorpius tekintete rám esett.

-Mit mondasz, Rosie?

Nem válaszoltam. Csak megfogtam a csuklóját. A kezét, ami a vállamon volt. És egy határozott mozdulattal lehúztam magamról.

-Ne csináld- mondtam halkan.

Scorpius nem ellenkezett. Csak hagyta. De a szeme nem engedett el. Cedric ekkor már tényleg nem bírta. 

-Ez valami vicc?- fordult Scorpius felé.- Kinek hiszed te magad egyáltalán?

Scorpius lassan ránézett. És most már tényleg mosolygott. Hidegen.

-Valakinek- mondta. - aki nem szokta engedni, hogy mások döntsék el, hogy hol áll.

A pillanat elpattant. Cedric tett egy lépést. Scorpius is. És mielőtt bármi történhetett volna-

-Elég!

Közéjük léptem. Én. A kezem Scorpius csuklóján maradt. Erősebben megszorítottam, és oldalra rántottam.

-Gyerünk- mondtam neki.

Scorpius nem nézett el Cedricről azonnal. Csak lassú, hideg pillantást vetett rá. Fentről lefelé. Mintha elraktározná. Aztán végre elindult velem. De mielőtt teljesen elfordult volna- egy félmosollyal, szinte unottan, odavetette:

-Jó szórakozást.

Cedric felé. És ezzel a mondattal nem a helyzetet zárta le. Hanem megjelölte.

A Roxmorts zaja mögöttünk maradt, ahogy végig vonszoltam a szűkebb utcák felé. Scorpius nem ellenkezett. Ez volt benne a legrosszabb. Nem húzta ki magát. Nem állt meg. Csak jött. A csuklójánál fogva vezettem, és közben éreztem, hogy a szívem túl gyorsan ver- nem a hidegtől. A hó vastagabban esett itt, ahol már kevesebb volt a fény. A zene csak tompa morajlásként ért el idáig. Végül elengedtem. Hirtelen. 

-Mi a fenét csináltál?!- fordultam felé.

A hangom élesebb volt, mint akartam. Scorpius nem azonnal válaszolt. Egy lépést tett hátrébb, csak annyit, hogy a távolság újra létezzen köztünk. Aztán rám nézett. Nyugodtan. Túl nyugodtan.

-Megoldottam egy problémát- mondta egyszerűen.

A gyomrom összerándult. 

-Nem volt probléma.

-De volt.

-Cedric nem-

-Nem róla beszélek.

Csend. A levegő hideg lett.

-Akkor miről?- kérdeztem halkan.

Scorpius egy pillanatra elnézett mellettem, vissza a fények felé. Aztán vissza rám.

-Arról, ahogy nézett rád.

Ez kimondva furcsán hangzott. Túl őszintén.

-Ez nevetséges- ráztam a fejem.- Te nem-

-Nem mi?

Egy lépést tett felém. Nem fenyegetően. De elég közel.

-Nem értem félre?- folytatta halkan.- Nem látom?

A szívem még mindig túl gyors volt. 

-Te odamentél, és lökdösni kezdted.  

-Nem lökdöstem.

-De, de igen!

-Csak arrébb tettem.

-Ugyanaz!

Scorpius ajka megrebbent. Mintha nevetni akarna, de nem tette.

-És te hagytad, hogy a keze a derekadon maradjon.

Megdermedtem. A mondtat úgy ért, mint egy hideg varázslat.

-Ez nem tartozik rád- mondtam.

Scorpius tekintete azonnal rám szegeződött.

-Dehogynem.

Csend. A hó esett köztünk. Aztán közelebb lépett. Most már tényleg közel volt. 

-Rosie- mondta halkan.

A becenév rossz helyen talált el. Túl személyes volt.

-Ne hívj így- vágtam rá.

Scorpius egy pillanatra elhallgatott. Aztán nagyon halkan:

-Akkor mondd meg, mit csináljak, amikor valaki úgy áll melletted, mintha joga lenne hozzá.

A kérdés nem volt támadás. Inkább... kontrollvesztés. És ettől lett veszélyes. Mert nem Cedricről szólt. Hanem róla. És rólam. A levegő kettőnk között megfeszült.

- Nem vagyok a tiéd, Malfoy -mondtam végül.

Scorpius nem válaszolt azonnal. Csak nézett. Aztán egy halvány, szinte keserű félmosollyal:

-Tudom.

Szünet.

-Ez a baj.