Harmincötödik fejezet

Ott állt az ajtóban, mozdulatlanul. Nem keresett senkit. Mégis azonnal engem talált meg. A tekintetünk összekapcsolódott. És ott is maradt. Valami azonnal összerándult bennem. Nem fájdalmasan. Inkább úgy, mintha minden gondolat, amit egész nap próbáltam rendben tartani magamban, egyszerre szétesett volna. Mintha a testem megelőzte volna az elmémet, és már régen tudta volna, hogy ez a pillanat nem fog egyszerűen tovább menni. El kellett volna fordulnom. Tudtam. Valami normálisat kellett volna csinálnom. Beehez fordulni. Elindulni. Bármerre. Csak nem itt maradni ebben a mozdulatlanságban. De nem ment. Mert Ő sem mozdult. És ez valami furcsa egyensúlyt hozott létre kettőnk között. Egy olyan feszültséget, ami nem engedte, hogy bármelyikünk kilépjen belőle. Bee hangja tompán ért el hozzám.

-Rose... minden rendben?

Nem válaszoltam. Nem tudtam. Mert ha válaszolok, akkor véget ér ez a csend, és valaminek el kell indulnia. És én még nem tudtam, minek. Scorpius közben sem nézett félre. És bennem lassan elkezdett ismétlődni ugyanaz a gondolat: mit mondanék neki? Mi lenne az első mondat? 

"Szia"- nevetséges.

"Miért nem jöttél?"- túl sok.

"Hiányoztál"- kimondhatatlan.

És minden más még rosszabb. Mert az igazság nem mondatokban létezett. Hanem abban, hogy itt álltam, és nem tudtam mozdulni felé. Scorpius ekkor végre mozdult egy kicsit, de csak annyira, hogy Orion kiléphessen mögüle. Nem hallottam, mit mond Orion, de láttam. A testbeszédet. A türelmetlenséget. A vállba lökést, a fejmozdulatot, ami egyértelműen azt jelentette: menj már oda. Scorpius azonban nem ment. Nem azonnal. Először rám nézett vissza. És ettől teljesen összezavarodtam. Mintha nem is Orion lenne a kérdés. Hanem én. Mintha azt kérdezné tőlem a tekintetével: biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Orion újra próbálkozott. Most már közelebb hajolt, határozottabban, a keze Scorpius karjára került egy pillanatra. Sürgette. Menj már. Én ezt már tisztábban láttam. De Scorpius még mindig nem indult el. És akkor vettem észre, hogy én sem tudok. Nem arról volt szó, hogy nem akarok. Hanem arról, hogy nem tudom, hogyan kellene. Mert Scorpius nem olyan volt, akivel csak úgy oda lehet menni. Ő olyan volt, akivel minden mondat túl sokat jelent. És én most először éreztem azt, hogy nincs egyetlen biztonságos mondat sem a fejemben. Bee megragadta a csuklómat. 

-Gyere.

-Nem.

A hangom halk volt, de nem ingott. Nem tudtam. Nem, a lábam nem mozdult. Én nem tudtam, mit kezdenék azzal, ha odaállnék elé. Mit mondanék? Hogyan néznék rá? És mi történne utána? Mert ez nem csak egy odamenés volt. Ez valami más. Valami, amit már túl régóta kerülünk. Eltelt az idő. Először lassan. Aztán úgy, hogy már nem tudtam követni. A zene változott, az emberek mozogtak, Bee beszélt, nevetett, húzott volna táncolni, de én csak álltam. És Ő is. És ez lett az egész este. Két mozdulatlan pont, közöttünk minden más zajlott. De semmi nem számított. Mert minden alkalommal, amikor elfordítottam a tekintetem, azonnal visszataláltam hozzá. És Ő is hozzám. Mintha ez lenne az egyetlen biztos dolog. Scorpius egy idő után leült. Pont velem szemben. Nem közelebb. Nem távolabb. Pont szembe. És ettől minden rosszabb lett. Mert ez már nem véletlen volt. Ez már döntés. 

Bee egy idő után felsóhajtott.

-Elég ebből...JÁTSZUNK. 

És elővette az üveget.

-Hét perc a mennyországban.

A terem felmorajlott. A körölöttünk állók felnevettek. Bennem azonnal megfeszült minden.

-Bee...

De már forgatta is. Az első körök még zajosak voltak. Nevetések, beszólások, valaki direkt elfordult, valaki panaszkodott. De én már nem ott voltam. Mert Scorpius végig engem nézett. És én Őt. És ez a folyamatos visszatalálás mindennél hangosabb lett. Az üveg lassult. Egy kör. Még egy. És megállt. Pont közöttünk. A terem egy pillanatra felrobbant. Bee felnevetett. Orion koccintott. Valaki tapsolt. De én nem hallottam rendesen semmit. Mert Scorpius lassan felállt. Ekkor Cedric lépett oda. Csak akkor vettem észre, amikor már ott állt Bee előtt.

-Azonnal állítsd le ezt.

Bee felnézett rá.

-Miért?

Cedric nem rám nézett. Hanem Scorpiusra. 

-Ez így nem fog működni. 

A hangja nem volt dühös. Inkább feszült. Mintha már előre látná a végét. 

-Nem megy vele sehová.

Ez a mondat bennem külön visszhangzott. Bee felhorkantott.

-Ez csak egy játék.

-Nem az.

Cedric hangja keményebb lett.

-És te is tudod.

Scorpius ekkor lassan kihúzta magát. Nem hirtelen. Nem látványosan. Csak úgy, mintha már rég eldöntötte volna, hogy ennek ez lesz a vége. És én akkor éreztem először igazán: most már nincs visszaút. Az inge finoman megfeszült a vállán, ahogy megmozdult, és én hirtelen túl élesen lettem tudatában annak, hogy mennyire közel van. Pedig még nem is jött közelebb igazán. Csak elindult. Felém. És én abban a pillanatban rájöttem, hogy ez az a rész, amire nem voltam felkészülve. Nem a nézésre. Nem a csendekre. Hanem arra, amikor tényleg történik valami. Mert amíg csak néztük egymást a terem két oldaláról, addig volt időm elhinni, hogy ez valahogy kezelhető. Hogy ez csak egy feszültség, ami majd egyszer magától elmúlik. De most, hogy elindult , hirtelen minden túl valóságos lett. A lépései lassúak voltak. Túl lassúak. Mintha nem sietne semmivel. Mintha pontosan tudná, hogy nekem minden egyes másodperc számít. És ez a legrosszabb. Mert számít. Minden. Minden egyes apró mozdulat. A légzésem is hirtelen túl hangos lett a fejemben. A szívem pedig valahol a torkomban vert, mintha onnan akarna kitörni. Scorpius megállt előttem. És én ekkor vettem észre, hogy nem vettem levegőt rendesen az előző percekben. A csend hirtelen túl szoros lett. Túl személyes. Túl közeli. Nem a terem csendje volt ez már. Hanem a kettőnk közötti. Aztán lassan kinyújtotta a kezét. Nem sietve. Nem bizonytalanul. Csak egyszerűen. Mintha ez lenne az egyetlen természetes dolog, amit most tehet. És a hangja... halk volt. De tiszta.

-Velem jössz?

A kérdés nem ütött. Nem tört. Inkább lelassított mindent bennem. Mert ebben a két szóban nem volt semmi játékosság. Nem volt benne menekülés. Nem volt benne kifogás. Csak egy döntés, amit Ő már meghozott. És most rajtam volt a sor. Én pedig ott ültem, és éreztem , hogy minden gondolatom egyszerre akar megszólalni. És Ő ott állt, és várt. A keze még mindig felém volt nyújtva. Nem mozdult. Nem sürgetett. Csak tartotta. És én hirtelen rájöttem, hogy ez az, amitől a legjobban féltem egész este. Nem attól, hogy elmegy. Hanem attól, hogy itt marad... és engem választ. Aztán lassan felemeltem a kezem. És amikor az ujjaim az övéhez értek, minden pánik és minden megkönnyebbülés egyszerre szakadt rám. És elindultam vele. 

Az ajtó becsukódott mögöttünk. És hirtelen túl csendes lett minden. A buli zaja tompán szűrődött át a falakon, de már olyan távolinak tűnt, mintha egy másik kastélyban maradt volna. Én pedig ott álltam az ajtó előtt. Scorpius pedig pár lépéssel arrébb. És egyikünk sem szólalt meg. Mert amíg odakint voltunk, mindig volt valami. Valaki. Bee. Orion. Cedric. A zene. A tömeg. Egy kifogás. Most viszont nem maradt semmi. Csak mi. És ez valahogy sokkal ijesztőbb volt. A szívem még mindig túl gyorsan vert. Annyira, hogy biztos voltam benne, hallja. Scorpius végül halkan kifújta a levegőt. Aztán megrázta a fejét.

-Ez nevetséges.

A hangja olyan váratlanul tört meg a csendben, hogy majdnem felnevettem. 

-Mi?

A szája sarkában halvány mosoly jelent meg.

-Egy órán keresztül néztük egymást.

Éreztem, ahogy az arcom felmelegszik.

-Nem néztelek egy órán keresztül.

-Rose.

-Jó.

-Köszönöm.

A mosolyom akaratlanul is megjelent. És valami azonnal könnyebb lett. Csak egy kicsit. De elég volt ahhoz, hogy végre rendesen levegőt vegyek. Scorpius azonban továbbra sem vette le rólam a szemét. És ettől a megkönnyebbülés rögtön idegességgé változott.

-Miért jöttél ilyen későn?

A kérdés kicsúszott belőlem. Azonnal. Gondolkodás nélkül. Scorpius arca egy pillanatra megváltozott. A mosoly eltűnt.

-Mert majdnem nem jöttem.

A gyomrom azonnal összerándult. 

-Miért?

Most Ő fordította el először a tekintetét.

-Mert tudtam, hogy itt leszel.

Ez nem az a válasz volt, amire számítottam.

-Ezt nem értem.

Felnevetett. De nem vidáman. 

-Én se nagyon.

 Pár másodpercig egyikünk sem szólt. Aztán végül újra rám nézett. És most valami egészen más volt a tekintetében. Valami őszinte. Valami fáradt. 

-Az utóbbi hetekben, akárhányszor megláttalak... akárhányszor beszélni akartam veled, valamit mindig elrontottam.

A mellkasom összeszorult. Mert tudtam, hogy igaza van. 

-Szóval azt gondoltam, talán jobb lenne nem jönni. 

-Ez hülyeség.

A válasz olyan gyorsan hagyta el a számat, hogy én lepődtem meg rajta a legjobban. Scorpius szemöldöke feljebb szaladt. 

-Igen?

-Igen.

Most már én sem néztem félre. 

-Mert egész este téged vártalak.

A mondat után azonnal elakadt a lélegzetem. Merlinre. Kimondtam. Tényleg kimondtam. Scorpius pedig egyszerűen csak nézett. Mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta. 

-Engem vártál?

-Ne csináld Scorpius.

-Nem csinálok semmit. 

-Pontosan ez a baj.

A szája sarkában valami megmozdult. Nem mosoly. Valami annál sokkal veszélyesebb. És egyszer csak rájöttem, hogy közben közelebb került. Nem tudtam megmondani, mikor. Csak azt, hogy már nincs annyi hely közöttünk. A szoba pedig hirtelen kisebb lett. Megint.

-Tudod mi az őrület?

-Mi?

-Hogy én meg azt hittem, te nem akarod, hogy itt legyek.

A szívem kihagyott egy ütemet. 

-Miért gondoltad ezt?

-Mert te sem jöttél oda. 

És erre már nem tudtam mit mondani. Mert igaza volt. Pontosan ugyanúgy féltünk. Pontosan ugyanúgy vártunk. Pontosan ugyanúgy reméltük, hogy a másik teszi meg az első lépést. A csend most már nem volt kínos. Csak sűrű. Scorpius tekintete egy pillanatra a kezemre siklott. Aztán vissza rám. Lassan felemelte a kezét. Nem kapkodva. Mintha időt adna arra, hogy eldöntsem, akarom-e. Az ujjai finoman az enyémekhez értek. Egy pillanatra hagytam magam élvezni azt az érzést, hogy végre nincs köztünk több méternyi távolság. Aztán eszembe jutott. Minden. A párbaj. Cedric. Az ígéret. És a mellkasomban újra megjelent az a régi düh. 

-Még mindig haragszol rám.

Scorpius hangja halk volt. Felnéztem rá.

-Szerinted?

A szája sarka megrándult. Nem mosoly volt. Inkább önutálat. 

-Jogos.

-Jogos?

A hitetlen nevetés kiszakadt belőlem.

-Ez rosszabbul is elsülhetett volna.

-Rose...

-Nem.

Most már én sem akartam elengedni. Hetek óta először végre itt volt. És ha már itt volt, akkor hallani fogja.

-Megígérted.

A hangom halkabb lett. Sokkal halkabb.

-Azt mondtad, nem csinálsz semmit. 

Scorpius lesütötte a szemét. És ez valahogy rosszabb volt, mintha vitatkozott volna. 

-Tudom.

-Nem, szerintem nem tudod.

A torkom összeszorult.

-Mert én hittem neked.

Erre végre rám nézett. És most először láttam valamit a szemében, amit eddig nem. Nem dacot. Nem makacsságot. Hanem bűntudatot. Igazit.

-Nem azért hívtam ki.

-Tényleg?

-Igen.

-Akkor miért?

Scorpius elhallgatott. Túl sokáig. És ettől valami furcsa érzés kezdett mocorogni bennem. Mintha tudnám a választ. Csak nem akarnám hallani. Végül lassan kifújta a levegőt. 

-Mert azt hittem, Őt választottad.

A szoba hirtelen teljesen elcsendesedett. Pislogtam. Egyszer.  Aztán még egyszer.

-Tessék?

-Azt hittem, Őt választottad. 

Most már nem nézett félre. Elhallgatott. Nem mondott többet. Nem is kellett. Megértettem. És ettől egyszerre lettem döbbent és mérges.

-Te teljesen idióta vagy. 

A szája sarka megmozdult.

-Ezt már mondták egy páran.

-Nem, komolyan.

Közelebb léptem. 

-Ezért hívtad ki?

-Részben.

-Mert azt hitted, Cedricet választottam?

-Igen.

-Miért?

Scorpius erre felnevetett. Röviden. Keserűen. 

-Rose, az egész iskola azt hitte.

-Engem nem az egész iskola érdekel.

A mondat azonnal kiszaladt a számon. És amint kimondtam, tudtam, hogy túl őszinte volt. Scorpius is megmerevedett. A tekintetünk összekapcsolódott. Most már nem volt hová menekülni. 

-Akkor ki érdekel?

A kérdés alig volt több suttogásnál. És a szívem azonnal a torkomba ugrott. Mert tudtam. Pontosan tudtam, mire kérdez rá. És Ő is tudta. Még is kimondatta volna velem. Tipikus Malfoy. Összeszűkítettem a szemem.

-Szerinted?

A szája sarkában megjelent az a veszélyes félmosoly. Az, amitől mindig egyszerre akartam megütni és közelebb lépni hozzá. 

-Szeretném hallani.

-Hát persze.

-Rosie...

-Nem.

Most én léptem közelebb. Csak egyet. De már így is alig maradt hely közöttünk.

-Egész este engem bámultál. 

-Te is engem.

-Mert idegesítettél.

-Hazudsz.

A válasz túl gyorsan érkezett. Túl magabiztosan. És ettől a gyomrom bukfencet vetett. A tekintete végigsiklott az arcomon. Lassan. Túl lassan. Éreztem, hogy melegszik a bőröm. 

-Szóval... ki érdekel?

-Te teljesen elviselhetetlen vagy. 

Erre felnevetett. És Merlinre... Végre felnevetett. Nem az a keserű, fáradt nevetés volt, amit az utóbbi hetekben hallottam tőle. Hanem igazi. És ettől valami meglazult bennem. Valami, ami túl régóta volt görcsben. Scorpius közben közelebb lépett. Most már annyira közel, hogy éreztem rajta az illatát. Valamit, amitől hirtelen lehetetlen lett tisztán gondolkodni. A hátam mögött ott volt az ajtó. Nem szorított neki. Nem kényszerített semmire. Egyszerűen csak elfogyott mögülem a hely. És ezt Ő pontosan tudta.

-Még mindig nem válaszoltál.

-Szerintem tudod a választ.

A szeme egy pillanatra az enyémre villant. Aztán vissza. És hirtelen nem mosolygott. Most először nem. Most komoly volt. Őszintén komoly.

-Tudni akarom, Rose.

A nevem furcsán hangzott a szájából. Halkabban. Lágyabban. És ettől teljesen elvesztettem a maradék józan eszemet is. Néhány másodpercig csak néztük egymást. Aztán lassan felemeltem a kezem. Az ujjaim a nyakához értek. Scorpius pedig egy pillanatra lehunyta a szemét. Mintha ez az érintés többet jelentene neki, mint kellett volna. Talán jelentett is. Amikor újra rám nézett, már nem maradt köztünk távolság. Csak néhány centiméter.