Hetedik fejezet

A könyvtáros léptei lassan elhaltak a polcok között. A csend nem oldódott fel. Csak visszahúzódott közénk. Sűrű lett. Tapintható. Mintha a levegő is emlékezne arra, ami az előbb történt. Éreztem, hogy még mindig ott van köztünk az a pillanat. Túl közel voltunk. Túl sokáig. És most ez a közelség valahogy nem akart eltűnni. Megmozdultam. Aprót, de hirtelen. 

-Ezt ne csináld többet.

A hangom élesebbre sikerült, mint akartam. Scorpius Malfoy rám nézett. Nem azonnal  válaszolt. Előbb lassan leengedte a kezét a könyvről, mintha időt szeretne nyerni a gondolatai rendezésére. A tekintete közben rajtam maradt. Túl nyugodtan. Túl figyelmesen. 

-Mit? - kérdezte végül halkan.

A szívem egy pillanatra gyorsabban vert.

-Ezt.-vágtam rá.-Amit az előbb.

A levegő köztünk megfeszült. Nem közeledett. De nem is hátrált.

-Nem hátráltál ki.- mondta.

A gyomrom összerándult.

-Mi?

-Nem úgy tűnt, mintha zavarna.- tette hozzá nyugodtan. 

Éreztem, hogy az arcom egyre csak melegszik.

-Ez nem igaz.

-De igen-vágta rá azonnal, de nem támadóan. Inkább... biztosan.-És ezt te is tudod.

A csend közénk zuhant. A könyvek köztünk mintha még hangosabban hallgattak volna. Összeszorítottam az ujjaimat a könyv borítóján. 

-Nem akarom, hogy ezt még egyszer csináld.

A hangom most halkabb volt, de határozott. Malfoy egy pillanatig nem válaszolt. Aztán közelebb lépett egy lépéssel. Nem sokat. Csak annyit, hogy a tér köztünk megint túl kicsi legyen. És ettől idegesebb lettem, mint a szavaitól. 

-Akkor legközelebb hátrálj. 

A mondat egyszerű volt. Túl egyszerű. És még is pontosan tudta, hova vág. Felnéztem rá.

-Meg fogom oldani.

-Nem.- mondta csendesen.-Te most menekülsz.

A szavai nem voltak erősek. Inkább túl pontosak. Mintha látna bennem valamit, amit én nem akarok. 

-Nem menekülök.-vágtam rá.

Egy pillanat csend. Aztán Malfoy hangja halkabb lett.

-Akkor mondd ki, hogy nem történt semmi.

A torkom elszorult. Nem jött válasz. És ettől mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. A kezem megfeszült a könyvön. A borító élét szinte éreztem az ujjaim alatt. 

-Elég.

A hangom most határozottabb lett. Becsuktam a könyvet. A hangja tompán visszhangzott a polcok között. 

-Ezt lezárjuk.

Nem néztem rá sokáig. Mert ha igen... akkor túl sok minden látszott volna. 

-És ne csináld ezt többet.

Most már tényleg határ volt. Nem kérés. Malfoy nem szólt rögtön. Csak nézett. Aztán lassan bólintott. De a tekintete nem engedett el. Mintha még mindig ott lenne az a pillanat közöttünk, amit egyikünk sem tudott visszatenni a helyére. Megfordultam. A könyvet a mellkasomhoz szorítva elindultam a polcok között. A lépteim halkak voltak. De a szívem nem. És ez volt az, amitől a legrosszabb lett az egész. Mert nem az történt, amit mondtunk. Hanem amit nem tudtunk visszavonni. 

A hálókörlet csendes volt. Túl csendes ahhoz képest, ami bennem zajlott. A többiek már aludtak, csak a függöny mögött beszűrődő holdfény világította meg a baldachinom szélét. A könyvet magam elé húztam, és még mielőtt meggondoltam volna magam, kinyitottam. A könyv nehéz volt a kezemben. Nem fizikailag. Hanem valahogy... súlyra. Mintha minden oldal többet jelentene annál, amit elsőre mutat. A Lestrange név még mindig ott lüktetett a fejemben. És aztán tovább olvastam. Lassabban. Mert valami nem hagyott nyugodni. És akkor megláttam. A családfát. Először csak neveket. Aztán kapcsolatokat. És egy pillanat alatt minden összeállt. Lestrange. Black. Malfoy. A gyomrom összerándult. A tintával rajzolt vonalak nem csak neveket kötöttek össze. Hanem történeteket is. Tiltott történeteket. És ott volt valami, amitől megállt a kezem. Egy apró, majdnem  elrejtett megjegyzés:

  " Bellatrix Lestrange -a Lestrange-ág egyik legveszélyesebb mágikus instabilitású tagja."

A név. Bellatrix. Mintha valami hideg futott volna végig rajtam. És hirtelen nem csak egy könyv volt előttem. Hanem egy örökség. Egy olyan örökség, amit nem lehet csak úgy elfelejteni. És Malfoy. Scorpius Malfoy. A gyomrom összeszorult. Nem véletlen ismerte ezt a nevet. Nem véletlenül reagált úgy, ahogy. Nem véletlenül próbált leállítani. És akkor jött a másik rész. Lapoztam. Gyorsabban. A szívem már nem lassan vert, hanem túl gyorsan. 

" A Lestrange- vonal bizonyos tagjainál a mágia instabilitása külső hatásra felerősödhet. "

Megdermedtem. Külső hatás. A gondolat először csak halvány volt. Aztán egyre erősebb. A könyvtár. A közelség. A pillanat, amikor túl közel álltunk egymáshoz. Amikor a levegő megváltozott. Amikor a pálcám... másképp reagált. Nem én voltam csak. Valami más is hatott rá. És Malfoy tudta. Felnéztem a könyvből. A sötét szoba hirtelen még csendesebb lett. A gondolataim viszont nem. Mert most nem csak azt kérdeztem: mi történik velem? Hanem azt is: miért tudja Ő előbb, mint én? És ez volt az a pillanat... amikor először tényleg nem tudtam eldönteni, hogy amit érzek vele kapcsolatban, az a veszélyesebb-e... vagy az, amit nem mond el...

*Scorpius Malfoy szemszöge*

A könyvtárban maradni hiba volt. Ezt már akkor tudtam, amikor Rose kimondta a Lestrange nevet. De nem mentem el. Mert valami bennem nem engedett. A csend most már nem üres volt körülöttem- inkább túl sok mindent tartott vissza egyszerre. A könyvek között álltam, de nem láttam a lapokat. Csak a pillanatokat láttam újra és újra. Ahogy Rose Weasley rám nézett. Ahogy túl közel voltunk. Ahogy a levegő megváltozott. És azt, hogy nem történt meg az, aminek nem is lett volna szabad megtörténnie. A pálcám a zsebemben enyhén megrezdült. Nem kellett volna. Mégis megtörtént. Lassan kifújtam a levegőt, de a tér nem engedett el. Mintha a könyvtár... figyelne. A fények a polcok között egy pillanatra megremegtek. Észrevétlenül. Vagy talán csak nekem. Lestrange. A név visszhangzott a fejemben. Nem a könyvből. Hanem régebbről. Gyerekkoromból. Apám hangja. Hideg, pontos. 

"-Nem minden vérvonal stabil, Scorpius." 

Nem kérdés volt. Figyelmeztetés. Lestrange. Instabil mágia. Nem kontrollált, hanem visszacsapó erő. Olyan varázslók, akiknél a mágia nem engedelmeskedik-hanem reagál. Bellatrix neve mindig más hangon hangzott el. Mintha még a kimondása is kockázat lenne. Azt hittem, ez csak történelem. Valami, ami már lezárult. Aztán Rose. A könyvtár. A pillanat. És az, ahogy a mágia... megmozdult. Nem látványosan. Nem robbanva. Hanem finoman. Mint egy válasz. A gyertyafény hirtelen erősebben lobogott. Aztán elcsendesedett. Megálltam. A levegő sűrűbb lett. Nem Rose miatt. Nem. A gyomrom összeszorult, mert a felismerés lassan, de biztosan beért. Nem Ő volt instabil. Én voltam az. És ez nevetséges lett volna, ha nem lenne igaz. Mert amióta vele vagyok egy térben... a világ nem ugyanúgy reagál. A pálcám sem. A mágia sem. Mintha valami bennem... elmozdult volna. Nem romlott el. Csak nem ott van, ahol lennie kellene. A könyvtár fala mellett végigsimítottam. Túl hideg volt. Aztán a levegő újra megfeszült. Nem kívülről. Belülről. A gondolat, hogy az imént... elég volt ahhoz, hogy a fények a polcok között újra megremegjenek. Ezúttal erősebben. Megdermedtem. Nem. Ez nem normális. A Roxfort sosem reagál így. A mágia nem viselkedik így. Csak ha valami más hat rá. Valami... kötés. Vagy kapcsolat. A gondolatot azonnal elvágtam. Túl gyorsan. Túl élesen. Elfordultam a polcoktól. Nem maradhatok itt. A Mardekár klubhelyisége felé indultam. A folyosók hidegek voltak, a víz alatti fény zölden verte vissza a falakról az árnyékokat. De ahogy haladtam, a fejemben nem lett csend. Sőt. Egyre hangosabb lett. Rose. A könyvtár. A közelség. A pillanat, amikor a levegő megváltozott. És az a nagyon veszélyes felismerés, amit nem akartam kimondani: nem az Ő mágiája reagált rám. Hanem az enyém rá. 

A klubhelyiségbe lépve a kandalló felizzott. De nem melegedett. A lángok hirtelen magasabbra csaptak. Túl magasra. Megálltam előtte. És akkor a tűz... elcsendesedett. Nem kialudt. Csak formát váltott. És megjelent az arc. Draco Malfoy. A tekintete azonnal rám vágott. 

-Mi történt?

A hangjában nem volt kérdés. Csak kontroll. 

-Semmi.

-Hazudsz.

A tűzben a vonásai élesek voltak. Túl élesek ahhoz, hogy ez csak egy beszélgetés legyen. 

-A kastély reagál.-mondta lassan.- A körülötted lévő mágia nem stabil.

Összeszorítottam az állkapcsom.

-Nem rólam van szó.

Draco tekintete megváltozott. 

-Akkor kiről?

Csend. A kandalló roppant. És én kimondtam.

-Rose Granger Weasley.

A lángok egy pillanatra megremegtek. Mintha a tűz is figyelne. Draco arca megkeményedett. Nem dühös lett. Hanem veszélyesen nyugodt. 

-Hagyd Őt.

A mondat túl gyors volt. Túl automatikus. Mintha már előre tudta volna.

-Már próbáltam...-mondtam halkan.

Ez volt az igazság. És ez tette rosszabbá. 

-Lestrange.-mondtam végül.

A név a tűzben is nehezebbé vált. Draco tekintete azonnal elsötétült. 

-Ez nem lehet.

-Mégis van.

Csend. A lángok alacsonyabban égtek. Draco hangja halkabb lett.

-Ő halott.

-Nem úgy néz ki.

A kandalló lángja felcsapott. Draco hangja élesebb lett.

-Scorpius. Figyelj rám.

Ez már nem Malfoy volt. Ez apa volt. 

-Ez nem játék.

Megfeszültem.

-Tudom.

-Nem, nem tudod.-vágta rá.- Ha Lestrange valóban visszatért...akkor az nem csak rólad szól. 

Csend lett. Aztán lassabban hozzátette.

-És ha egy Weasley belekeveredik, abból háború lesz.

Reggel óta nem tudtam rendesen gondolkodni. A Roxfort túl hangos volt, pedig senki sem beszélt hangosan. Csak a gondolataim. A tegnapi beszélgetés apámmal még mindig ott feszült a fejemben. A kandalló. A lángok. A hangja. Draco Malfoy nem kérdezett sokat. Soha nem kérdez. Csak megállapít. Minden gondolatom máshol járt. A mai óra is hosszabbnak tűnt a szokásosnál. Nem azért, mert nehéz volt. A pálcám mozdulatai automatikusak voltak, a varázslatok működtek, de nem figyeltem rájuk igazán. A fejemben újra és újra ugyan az a kép játszódott le. A könyvtár. A Lestrange név. És az a pillanat, amikor Rose rám nézett, mintha már nem tudna visszalépni abból, amit látott. Azt hittem, az óra majd elvágja. Nem vágta el. Amikor vége lett, a diákok lassan szétszéledtek. Én is elindultam volna. De késő volt. Mert a hátam mögül hallottam a nevemet. 

-Malfoy!

Megálltam. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, ki az. De megtettem. Rose ott állt a terem végén. Nem habozott. Nem került. Egyenesen a szemembe nézett.

-Beszélnünk kell.

A hangja határozott volt. Túl határozott ahhoz képest, ami köztünk van. A gyomrom összeszorult. 

-Nem most.- mondtam azonnal.

Túl gyorsan. Túl automatikusan. A szemöldöke összeszűkült. 

-Ezt most komolyan mondod?

Nem mozdultam felé. Nem mentem közelebb. Pont ez volt a lényeg. 

-Rose, hagyd.

Egy pillanat. Aztán közelebb lépett. És a levegő... változott. Nagyon finoman. De érezhetően. A fáklya a falon egy pillanatra erősebben lobbant. Mindketten észrevettük. A gyomrom megfeszült. Pont ez. Pont ezt nem akartam. 

-Mi volt ez? -kérdezte halkan.

Nem válaszoltam. Mert én sem akartam tudni. Kiléptünk a teremből. A folyosó csendes volt. Túl csendes. A lépteink visszhangoztak. Rose nem hagyta abba.

-Tegnap óta kerülöd a tekintetem.

Nem néztem rá.

-Tévedsz.

-Nem tévedek.

Csend.

-A könyvtár óta ilyen vagy. 

Megálltam. Nem akartam. De megtettem. 

-Rose...

A nevét most nehezebb volt kimondani.

-Ne menj ebbe bele.

-Már benne vagyok.

A hangja nem támadó volt. Inkább... eltökélt. És ez veszélyesebb. Mert nem hátrál. Lassan kifújtam a levegőt. A falnak kellett volna támaszkodnom. Nem tettem. 

-Tartsd magad távol ettől.

A csend megfeszült köztünk.

-Mitől?

Nem válaszoltam. Mert ha kimondom... akkor már nem csak egy érzés lesz. Hanem valami, ami történik. És én nem tudom irányítani. A fáklya újra megremegett. Enyhén. Mintha reagálna ránk. Mindketten észrevettük. És most először.. nem tudtam eldönteni, hogy a baj: Ő vagy az, amit kettőnk között nem mondok ki...

 Hatodik fejezet

Nem aludtam túl sokat az éjjel. Valójában alig hunytam le a szemem az éjszaka folyamán. Ahányszor sikerült volna elszenderednem, ugyanaz a gondolat tért vissza hozzám, makacsul és kellemetlenül. Mit keresett ott Malfoy? A baldachinos ágy függönyei halvány árnyékokat vetettek a plafonra, a Roxfort még csendes volt, de én már órák óta ébren feküdtem. A kastély hajnal előtti neszei - távoli lépések, egy nyikorgó ajtó, a szél halk zúgása- mind élesebbnek tűntek a megszokottnál. Nem tudtam kiverni a fejemből az előző estét. Nem csak azt, hogy találkoztunk. Hanem ahogyan. Mintha Scorpius számított volna rá. Mintha pontosan tudta volna, hogy lesz. Mintha figyelt volna. Vagy követett volna. Az oldalamra fordultam, majd újra a plafont kezdtem bámulni. És most... büntetésből két teljes hétig együtt kell vele lennem. A gondolat újra bosszantott. Nem kedveltem Malfoyt. Túl titokzatos volt. Túl nyugodt. Mindig úgy beszélt, mintha többet tudna mindenkinél- különösen rólam. És mégis... az zavart igazán, hogy nem értettem Őt. Miért segített nekem? Miért jelent meg pont akkor? És miért nézett rám úgy, mintha valami fontos dolog közepébe csöppentem volna? Hangosan felsóhajtottam, majd végül lerúgtam magamról a takarót. Az alvásnak ma már úgyis vége volt. 

A Griffendél klubhelyisége lassan megtelt élettel, amikor leértem. A kandalló kellemes meleget árasztott, néhány alsóbb éves diák álmosan beszélgetett a fotelekben. 

-Na végre!- szólalt meg Bee vidáman, amint meglátott. -Azt hittem, ma már ki sem kelsz az ágyból. 

Halványan elmosolyodtam. Bee jelenléte mindig megkönnyítette a dolgokat. Néhány perc beszélgetés után már együtt nevettünk valami teljesen jelentéktelen pletykán, és már majdnem elhittem, hogy az előző este nem is volt olyan fontos. Majd elindultunk a Nagyterem felé. A kastély reggeli nyüzsgése lassan életre kelt körölöttünk. Diákok siettek az órára, baglyok suhantak el a magas ablakok előtt, a folyosók megteltek beszélgetéssel. Épp meséltem valamit Bee-nek, amikor megpillantottam Őt. Malfoy a mardekáros asztalnál ült. És egy pillanatra sem nézett rám. Nem véletlenül. Tudatosan. A tekintete másokon siklott át, beszélgetett, evett- mintha én ott sem lennék. Tegnap még titkok közé rángat... ma meg levegőnek néz? A mosolyom észrevétlenül halványult el. Furcsán bosszantott. Sőt... rosszul esett. Gyorsan elfordítottam a fejem. Nem fogok ezen gondolkodni. Nem érdekel. Egyáltalán nem. Legalább is ezt ismételgettem magamban, miközben helyet foglaltam Bee mellett. De valahányszor megéreztem Malfoy jelenlétét a teremben, akaratlanul is tudtam... hogy ez a nap sem lesz olyan egyszerű, mint szerettem volna. 

Még mindig nem értettem, miért hozott fel ide. A büntetés nagy része csendben telt. Scorpius Malfoy egész este kerülte a tekintetem, alig szólt hozzám, mintha a tegnapi feszültség sosem történt volna meg. És most... egy eldugott toronyrészben állunk. Csillagok fölöttünk. Üres folyosók körölöttünk. Ki érti ezt a fiút? Már éppen kérdezni akartam, amikor Malfoy a zsebébe nyúlt. Egy régi pergament húzott elő. Első pillantásra teljesen üres volt. Aztán a pergamen felszíne lassan megmozdult. Még sosem láttam ehhez foghatót. Halvány vonalak rajzolódtak ki rajta, mintha láthatatlan tinta ébredne fel. Folyosók jelentek meg. Lépcsők. Apró pontok, amelyek mozogtak. Egy térkép. Közelebb hajoltam, próbáltam kivenni a részleteket, de ekkor észrevettem Malfoyt. Nem mozdult. A tekintete a pergamenre fagyott. Az arca elsápadt. Nem egyszerű meglepetés volt. Hanem döbbenet. És valami mély, ösztönös félelem. A gyomrom görcsbe rándult.

-Malfoy...?

Semmi válasz. Csak nézte a térképet, mintha olyasmit látna rajta, amit nem lenne szabad. Az ujjai lassan megfeszültek a pergamen szélén. Majd hirtelen összehajtotta. 

-Mennünk kell.

A hangja halk volt. És veszélyesen komoly. Nem magyarázott. Nem nézett rám. Csak elindult. Kérdezni akartam, de a tempó nem engedte. Gyorsan haladtunk lefelé a csigalépcsőn. A lépteink visszhangoztak a kőfalakon, a levegő hidegebbé vált. A lépcső alján Malfoy hirtelen megállt. A karját ösztönösen elém emelte. A folyosót figyelte. A tekintete ide-oda cikkázott, minden árnyékot ellenőrizve. Ekkor értettem meg. Nem siettünk. Inkább menekültünk. Mintha valaki nem rég még pontosan alattunk lett volna. Hosszú másodpercek teltek el. 

-Gyere.- suttogta végül.

Elindultunk. Gyorsabban. Szinte futva. A kastély csendje most fenyegetőnek tűnt, minden zaj túl hangos volt. És akkor- egy hang. Lépések. Malfoy reakciója azonnali volt. Megragadta a kezem és berántott egy keskeny falmélyedésbe. A hátam a hideg kőnek ütközött. Malfoy előttem állt. Túl közel. Szinte teljesen eltakart a folyosó felől. Egyik keze a fal mellett támaszkodott, mintha ösztönösen védene. A szívem egyre hevesebben vert. Hallottam a légzését. Éreztem a közelségét. A világ hirtelen beszűkült. Nem volt többé kastély. Nem volt veszély. Nem volt kérdés sem. Csak kettőnk között feszült valami kimondatlan. Lassan felnéztem rá. Malfoy tekintete már rajtam volt. Nem gúnyos. Nem távolságtartó. Valami egészen más. A szeme végigsiklott az arcomon, mintha ellenőrizné, jól vagyok-e... majd ott maradt. Túl sokáig. A légzésem elakadt. Éreztem, milyen közel áll hozzám. Ha csak egy kicsit előrébb mozdul... A gondolat hirtelen túl hangossá vált a fejemben. Scorpius ajkán megjelent az a féloldalas mosoly. De most halkabb volt. Melegebb.

-A veszély elmúlt  -suttogta a fülembe.

Egy pillanat szünet. A tekintete még mindig nem engedett el.

-...vagy még maradnál?

Szinte azonnal észhez tértem. A szívem még mindig őrült tempóban vert. Ellöktem. Nem durván - inkább menekülve. 

-Jó éjt Malfoy.

Megfordultam. És elsiettem. Nem néztem vissza. Mert féltem attól, mit látna az arcomon. És attól is... hogy talán nem csak a veszély elől akartam elmenekülni. 

A harmadik csengőszóra riadtam fel. A szemem azonnal kipattant. A hálókörlet már majdnem üres volt. 

-Ne...ne, ne, ne...

Felültem az ágyban, a hajamba túrtam majd az órára néztem. Elkéstem. Az emlékek azonnal visszatértek. A falmélyedés. A közelség. Az a félmosoly. És az a mondat.

"... vagy még maradnál?"

Visszahanyatlottam egy pillanatra a párnámra. Mert az igazság az volt... túl sokáig gondolkodtam rajta. Túl sokáig azon, mi történt volna, ha nem lépek hátra. Ha nem menekülök el. Ha csak egyetlen másodperccel tovább maradok ott. 

-Ez nevetséges.-motyogtam magamnak, majd azonnal felpattantam. 

Gyors öltözés. Félresikerült copf. Könyvek a karomban. És rohanás. Szó szerint beestem a terembe. A pálcagyakorló terem már zajos volt. Párok álltak egymással szemben, varázsigék villantak, pajzsok csattantak a levegőben. A tanár felém fordult.

-Miss Weasley. Örülök, hogy végül csatlakozott hozzánk.

Néhány diák felnevetett. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék halálosan zavarban. A tekintetem végigpásztázta a termet. Mindenki párban állt. Mindenki. Kivéve egy embert. Scorpius Malfoy lazán támaszkodott a falnak, pálcáját forgatva az ujjai között. Amikor meglátott, a szája sarkában újra megjelent az a mosoly. A tanár sóhajtott.

-Úgy tűnik, a sors döntött. Malfoy, Weasley- párba állnak. 

A gyomrom azonnal összerándult. Persze. Természetesen. Malfoy odalépett hozzám. Túl magabiztosan. Túl nyugodtan. 

-Weasley -mondta halkan. -Kemény éjszakád lehetett.

A szemem összeszűkült.

-Hallgass.

A fiú közelebb hajolt. 

-Nem én gondolkodtam fél éjszaka azon, mi lett volna, ha-

-Malfoy! 

A tanár hangja szakított meg minket. Felvettük a kezdőállást. De éreztem. Malfoy szándékosan közelebb állt, mint kellett volna. Minden mozdulatnál. Minden lépésnél. A tekintete néha túl sokáig időzött rajtam. És rohadtul utáltam, hogy ez kizökkent. 

-Expelliarmus!

Kimondtam a varázsigét. A pálcám felizzott. A varázslat erősebben csapódott ki, mint kellett volna. A levegő megremegett. Malfoy hátralépett. A szemébe meglepetés villant. 

-Pajzsbűbáj!- szólt a tanár.

Újra próbáltuk.

Mély levegőt vettem. Koncentrálj. 

-Stupefy!

A vörös fény ezúttal túl erősen tört elő. A varázsenergia végigsöpört a termen, több diák is felénk fordult. A tanár felemelte a kezét.

-Elég!

Csend lett. Döbbentem néztem a saját pálcámra. Ez nem volt normális. Nem hibáztam. A varázslat... túl erős volt. Malfoy nem nevetett. Nem gúnyolódott. Figyelt. Nagyon figyelt. Közelebb lépett, hangját lehalkítva.

-Mondtam, hogy meg kell tanulnod kezelni.

Felkaptam a fejem.

-Mit?

Malfoy tekintete egy pillanatra a pálcámra siklott. 

-Azt, ami benned történik.

A mondat furcsán hangzott. Nem magyarázta tovább. A tanár új párokat osztott. Az óra folytatódott. De már alig figyeltem. A pálca meleg volt a kezemben. Mintha reagálna az érzelmeimre. És ekkor értettem meg. Ha valóban veszély közeleg... nem engedhetem meg magamnak, hogy ne uraljam a saját mágiámat. 

Az óra után nem mentem vissza a klubhelyiségbe. Nem akartam beszélgetést. Nem akartam kérdéseket. És legfőkébb nem akartam még egyszer találkozni Scorpius Malfoy pillantásával, amely túlságosan sokat látott. A pálcám még mindig meleg volt a tenyeremben. Mintha élne. A kastély folyosói lassan kiürültek, ahogyan a diákok vacsorára indultak. Azonban én az ellenkező irányba haladtam. Egy félreeső lépcsősoron mentem fel, majd egy keskeny folyosón végig, amelyet alig használt valaki. Megálltam egy teljesen hétköznapinak tűnő fal előtt. A többiek meséltek róla. A helyről, ahová azok járnak gyakorolni, akik nem akarnak közönséget. Tökéletes. Mély levegőt vettem. 

-Szükségem van egy helyre, ahol gyakorolhatok...

A fal megmozdult. A kövek halk súrlódással szétnyíltak. Egy ajtó jelent meg. A szívem gyorsabban vert. Beléptem. A helyiség tágas volt, sokkal nagyobb, mint kívülről lehetett volna. A magas mennyezetről lebegő gyertyák világították meg a teret. A falak mentén gyakorlóbábuk sorakoztak, néhol törött pajzsok, régi célpontok és homokkal töltött zsákok álltak. A levegő sűrű volt a mágiától. Csendes. Védett. Pont olyan, amire szükségem volt. Az ajtó hangtalanul bezárult mögöttem. Lassan elővettem a pálcámat. A fekete erezetű fa halványan csillogott a fényben. 

-Rendben...- suttogtam. - Csak gyakorlat.

Felvettem a párbajállást. 

-Protego!

A pajzsbűbáj azonnal megjelent. Túl gyorsan. Túl erősen. A mágikus pajzs felvillant, majd hullámként terjedt tovább a teremben, felborítva egy közeli bábut. Csak pislogtam. 

-Ez... nem így szokott...

Újra próbáltam.

-Expelliarmus!

A vörös fény kilőtt a pálcából, és szó szerint felrobbantotta a célpontot. A bábu darabjai a falnak csapódtak. Döbbenten hátraléptem. A pálca még forróbb lett a kezemben. Mintha válaszolna valamire benne. A légzésem felgyorsult. 

-Ne...ne, ne...

Újra.

-Stupefy!

A varázslat túl erősen tört elő. A levegő megremegett, a gyertyák lángjai egyszerre hajoltak meg. A szívem hevesebben vert. Ez nem gyakorlás volt. Ez kontrollvesztés. 

-Ennek nem így kellene működnie...

A pálca finoman vibrált az ujjaim között. Mintha irányítani akarna. Nem pedig engedelmeskedni. Lehunytam a szemem, próbáltam koncentrálni, de a gondolataim szétestek: 

a falmélyedés...

Malfoy közelsége...

a tekintete...

az a kérdés...

A mágia újra felizzott körülöttem. És ekkor-

-Mert nem a varázsigével van baj.

Megpördültem és ott állt Ő. Malfoy állt az ajtó közelében. Nem tudtam, mikor érkezett. Csak ott volt. Nyugodtan. Figyelve. 

-Megint követtél.

-Nem.-felelte.- Sejtettem, hogy ide jössz.

Közelebb lépett. Tekintete a pálcára siklott.

-Túl erősen használod.

-Nem én csinálom!- vágtam rá.- A pálca...

Elhallgattam. Mert Scorpius bólintott.

-Tudom.

Ez meglepett.

-Akkor...? Mi történik?

Nem válaszolt azonnal. Megállt előttem. Közel. De most nem játékosan. Komolyan.

-A pálca nem csak engedelmeskedik- mondta halkan.-Kapcsolódik.

Összevontam a szemöldököm.

-Ez még is mit jelent? 

Malfoy tekintete egy pillanatra az enyémbe mélyedt.

-Azt, hogy érzi, amit te érzel. 

Csend. Nagyon hosszú csend. Szinte hallottam a saját szívverésem.  Nem akartam felé mutatni az érzéseimet.

-Zaklatott vagy- folytatta.- És a mágia felerősíti.

Elfordítottam a fejem. Megint eszembe jutott... Már megint miért hozod fel? 

-Nem vagyok zaklatott.

Malfoy halványan elmosolyodott. 

-Weasley... tegnap majdnem megcsókoltalak egy falmélyedésben.

A szemem elkerekedett. Még jobban összezavarodtam. Ő most... tényleg? 

-Nyugi -mondta halkan.- Én sem vagyok nyugodt tőle. 

A vallomás váratlanul őszinte volt. És ettől még veszélyesebb.  Malfoy lassan mögém lépett. Nem ért hozzám azonnal. Csak közel állt. 

-Lazítsd el a vállad.-mondta.

Megpróbáltam.

-A pálcát nem irányítani kell... hanem vezetni.

Finoman megigazította a csuklómat. Az érintés rövid volt. Még is végig futott rajtam a hideg-meleg borzongás. 

-Lélegezz-suttogta.

Mély levegőt vettem. A mágia körülöttem lassan megnyugodott. 

-Most próbáld újra.

-Protego.

A pajzs ezúttal stabilan jelent meg. Nem robbant. Nem remegett. Csak... működött. Döbbenten néztem. 

-Látod?- mondta Malfoy halkan.- Nem a pálcával harcolsz.

A tekintetünk találkozott. Túl hosszan. Túl csendesen. A levegő feszültté vált. De most nem a veszély miatt. Hanem miattunk. A csend most más volt, mint előtte. Nem üres. Inkább... túl sok minden maradt benne kimondatlanul. Még mindig éreztem a saját légzésem, és azt is, hogy Malfoy nem mozdul rögtön hátra. Mintha ő sem tudná eldönteni, mennyire kellene eltávolodnia. A tekintete végül elkalandozott az arcomról. De csak egy pillanatra. Aztán vissza. Ez apróság volt. Még is elárulta. 

-Jobb- mondta végül halkabban, mint korábban.

Nem volt benne gúny. Nem volt benne fölény. Csak... visszafogott elégedettség. Lassan leengedtem a pálcám.

-Ezt most miért mondtad?

Malfoy vállai enyhén megfeszültek. Mintha nem számított volna rá, hogy visszakérdezek.

-Mert igaz.- felelte végül.

Egy pillanat szünet. 

-És...-tette hozzá kissé bizonytalanabban- ha legközelebb nem működik...

Felvontam a szemöldököm. Malfoy mintha észrevette volna. Gyorsabban folytatta:

-...tudni fogod, hol találsz.

Egy félmosoly jelent meg az arcán, de most nem volt magabiztos. Ami furcsa... sose láttam még így. 

-Ez most egy ajánlat volt?

-Inkább egy megállapítás.

Aztán elhallgatott. Túl gyorsan. Mintha megbánta volna, hogy ennyit mondott. A pillantása a terem kijárata felé siklott. És csak ott, félvállról, mintha már menekülne a saját mondatától: 

-A könyvtárban... úgy is találsz néhány dolgot, ami segíthet. 

Csend. A szívem egy pillanatra kihagyott. 

-A könyvtárban?-kérdeztem lassan.

Mielőtt elment volna, még egyszer visszanézett. Csak egy pillanatra. 

A könyvtár...-mondta halkan, mintha magának is csak félig szólna- nem rossz hely kezdésnek. 

Aztán kiment. És én ott maradtam. Egyedül. A gondolataim nem rendeződtek. Sőt. Egyre kuszábbak lettek. De minden megérzésem ugyanarra húzott. Ma este elmegyek a könyvtárba. 

A Roxfort éjszaka mindig másnak tűnt. Csendesebbnek. Súlyosabbnak. A folyosók mintha hosszabbra nyúltak volna, a falikarok fénye pedig inkább árnyékokat szültek, mint világosságot. Nem kellett volna itt lennem. Ezt a mondatot ismételtem magamban, miközben a könyvtár ajtaja előtt megálltam. Mégis kinyitottam. Bent sötét volt. Nem teljesen sötétség, inkább az a fajta, ami elrejti a részleteket, de nem tünteti el őket. A magas polcok között a holdfény vékony sávokban vágta át a teret, mintha csak emlékeztetni akarna arra, hogy ez a hely még mindig él. A könyvek szaga azonnal körülvett. Régi pergamen, por, tinta. És valami... tiltott. Lassan beljebb léptem. A csend itt más volt, mint bárhol a kastélyban. Nem üres. Figyelő. A kezem önkéntelenül a polcok felé nyúlt. Sötét varázslók. Régi családok. Leszármazások. Valami ezek közül Valami, ami megmagyarázza azt a furcsa érzést a pálcámmal. És Malfoy szavait. Egy halk mozdulás. Lapozás. Azonnal megdermedtem. Nem vagyok egyedül. A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. 

-Tudtam, hogy eljössz.

A  hang mögülem jött. Ismerős. Túl ismerős. Megfordultam. 

Scorpius Malfoy a polcok között állt. Egy könyv volt a kezében. Nem nézett rám rögtön. Előbb becsukta. Lassan. Mintha nem akarná elkapkodni. 

-Követsz engem?- kérdeztem halkan.

Végül rám nézett.

-Inkább ugyan azt keressük.

Csend.  A könyvtár hirtelen kisebbnek tűnt. Nem mozdultam. Ő viszont igen. Egy lépés. Aztán még egy. Pont annyira közel, hogy érezzem a jelenlétét, de ne legyen az már véletlen. 

-Beatrix- súgta a fülembe.

Kirázott a hideg. A neve is belefagyott a levegőbe.

-Tudod ki Ő?-kérdeztem.

Malfoy nem válaszolt azonnal. A tekintete végigsiklott a polcokon.

-Többet jelent, mint egy név egy könyvben.

Ez nem tetszett.

-Akkor mi?

Malfoy lassan közelebb lépett a polchoz mellém. Túl közel. Hátrálni akartam...de a könyvek közé szorultam. Scorpius egy könyvet emelt le a fejem fölötti polcról. Az ujjai közben alig érintették a kezem. Nem volt szándékos. De mégis. A lélegzetem elakadt. Felnéztem. Malfoy is rám nézett. Mindketten megálltunk. A levegő megváltozott. A könyv lapjai nem is érdekelték már egyikünket sem. És ott történt meg. A pillanat. Nem beszéltünk. Nem mozdultunk. A levegő túl sűrű lett közöttünk. Malfoy tekintete az ajakimra siklott. Egy másodperc. Talán kettő. Túl hosszú. Nem hátráltam. És Ő sem.  A távolság eltűnt. Szinte.. Már csak egy hajszál választotta el az ajkainkat. És-

-Khm.

Egy köhécselés a könyvtár végéből. Megdermedtünk. A könyvtáros. Hirtelen hátrébb léptem. Malfoy is. Túl gyorsan Túl rendezetten. 

-Ez itt nem randevúszoba!- szólt a könyvtáros szigorúan.

Az arcom égni kezdett.

 Ötödik fejezet

*Scorpius szemszöge*

A Mardekár klubhelyiségében mély csend uralkodott. A tó sötét vize tompa, zöldes fényt vetett a falakra, a hullámzó árnyékok lassan siklottak végig a kőpadlón, akár csak egy baziliszkusz. A legtöbb diák már rég aludt. Azonban én ébren voltam. Az egyik fotelben ültem, a könyökömet a térdemre támasztva, ujjaim között lassan forgattam a pálcámat. A mozdulat ösztönös volt, szinte észre se vettem. A fa sima felülete időről időre megcsillant a fényben, miközben gondolataim újra és újra visszatértek ugyanahhoz a pillanathoz. A töréshez. Valami nem stimmelt. Nem egyszerű baleset volt. Éreztem. A mágia furcsán reagált, mintha a pálca nem engedelmeskedett volna teljesen a gazdájának... mintha ellenállt volna. Lassan kifújtam a levegőt. Rose Weasley arca villant fel előttem- a döbbent tekintet, a makacs tartás, ahogy úgy tett, mintha minden rendben lenne. Pedig... nem volt rendben. Egy halk sóhajjal asztal felé nyúltam, és előhúztam egy régi, megsárgult pergament. Aztán halkan :

-Ünnepélyesen fogadom, hogy rosszban sántikálok.

A tinta elsőre fakónak tűnt rajta, majd lassan életre kelt, apró lábnyomok jelentek meg a Roxfort folyosóin. A térkép apámtól maradt rám. Egy régi emlék abból az időből, amikor a szabályok inkább ajánlásnak számítottak. Apám azt mondta, minden kastélynak vannak titkai. És az nyer, aki előbb találja meg őket. Tekintetem automatikusan ugyanarra a névre siklott. Rose Weasley. A lábnyomok nem a Griffendél toronyban voltak. Mozogtak. Összevontam a szemöldököm.

-Ugye most nem..-motyogtam félhangosan.

A kis pont határozottan haladt a kastély egyik kijárata felé. Reflexből felálltam. Pálca nélkül. Az éjszaka közepén. A történtek után. Természetesen. Nem is Rose Granger Weasley lenne a neve. Egy pillanatig még haboztam, majd összehajtottam a térképet és zsebre csúsztattam. 

-Hihetetlenül önfejű vagy, Weasley.-morogtam.

A következő pillanatban már a folyosón haladtam. Nem siettem, még is gyorsabban mozogtam, mint bárki, aki nem ismeri a kastély titkait. Rövidebb utak, elfeledett lépcsők, félhomályos átjárók vezettek előre. Amikor meghallottam Rose hangját, ösztönösen az árnyékba húzódtam. 

-Abszol út.

Tekintetem egy pillanatra elsötétült. Persze...-sóhajtottam- Abszol Út. Nem gondolkodtam tovább. Követtem Őt. Távol maradtam. Elég közel voltam, hogy szemmel tartsam, de elég messze, hogy észrevétlen maradjak. Csak akkor értettem meg igazán, mit tervez Rose, amikor megérkeztünk. És ez feldühített. Mert már én gondoskodtam róla. Csak erről épp Ő nem tudhatott. Én az árnyékban figyeltem a jelenetet. Láttam a pálca átadását, éreztem a mágikus hullámzást, amely végigsöpört az utcán. A levegő szinte megfeszült körölöttünk. Nagy pillanat volt. Túl nagy. Az állkapcsom megfeszült. Ennek nem így kellett volna történnie. Amikor Rose visszatért a kastélyba, én már tudtam mi következik. Rose nem ismerte olyan jól a kastélyt, sem az itt lévő szabályokat. Silas professzor sosem hagyta figyelmen kívül az éjszakai kóborlásokat. És valóban jól gondoltam. A lebukás pillanata gyorsabban érkezett, mint Rose számított rá. De kiléptem a sötétből. Nem hagytam egyedül. 

Silas professzor lépteinek hangja már rég elhalt a folyosó végén, de még mindig nem mozdultam. Rose Weasley előttem állt, karba tett kézzel, azzal a makacs tartással, amitől legszívesebben azonnal vitába kezdtem volna vele... vagy inkább elkerültem volna. 

-Te még is mit kerestél ott?- vágta oda halkan, de élesen.- Követtél?

Lassan kifújtam a levegőt. Nem az volt a kérdés, ami igazán zavart. 

-Ez az első gondolatod?-kérdeztem végül hűvösen. - Nem az, hogy pálca nélkül mászkálsz éjszaka a kastélyon kívül?

Rose szeme összeszűkült. 

-Semmi közöd hozzá.

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy egyszerűen ott hagyom. Logikus lett volna. Sokkal könnyebb. De a lábam nem mozdult.

-A pálcád eltört.-mondtam inkább.- Ez nem olyan helyzet, amit "majd megoldok" alapon kezelünk.

-Nem kértem segítséget -vágta rá Rose azonnal.

Ez a mondat rosszul csengett. Az ajkam megfeszült. 

-Feltűnt.

Csend. A folyosó félhomálya köztünk valahogy sűrűbbnek tűnt, mint kellene. Rose nem nézett rám egy ideig, aztán halkan megszólalt.

-Szóval figyeltél.

Tekintetem egy pillanatra megrebbent. Oh basszus.. ebbe nem gondoltam bele. Valóban jobb lett volna a vitát meg nem kezdetnek nyilvánítani.

-Nem.

Túl gyors volt. Túl sima. Ezt nem fogja elhinni. Rose felhorkant.

-Persze.

Irritáló volt, hogy ennyire könnyen átlát rajtam. 

-Tudtam, hogy baj lesz -mondtam - Silas professzor mindig ellenőrzi az északi folyosót ilyen időben. 

-Tehát követtél.

-Inkább megelőztem a problémát.

Rose felnevetett, de nem volt benne semmi vidám.

-Milyen nemes.

Szemem egy pillanatra elsötétült. Esküszöm, nem értem ezt a lányt... Nem, nem volt nemes. Nem is erről szólt az egész. Csak... nem hagyhattam ott. 

-Nem kértem, hogy köszönd  meg.-mondtam szárazon.

-Nem is fogom. 

Ez a kijelentése már jobban zavart, mint kellett volna. Egy pillanatig csak néztük egymást. Rose tekintete makacs volt, dacos, mintha minden szót harcba akarna fordítani. Rájöttem, hogy ezt a vitát nem fogom megnyerni. 

-Rendben.- mondtam végül halkan.- Akkor legközelebb ne számíts arra, hogy ott leszek. 

A szavak könnyebben jöttek, mint kellett volna. Rose arca egy pillanatra megrezzent, aztán gyorsan visszarendezte. 

-Nem is számítok.

És ezzel megfordult és elindult. Nem szóltam utána. Nem lett volna értelme. Mégis ott maradtam a folyosón. Egyedül. Aztán halkan, szinte magamnak, csak ennyit mondtam:

-Természetesen ennyire önfejű...

És valamiért ez a gondolat...nem úgy hangzott, mint egy sértés. Inkább mint egy tény, amit már túl sokszor észrevettem. 

A Mardekár klubhelyiség csendje ugyanaz volt, mint mindig. Mégsem találtam ismerősnek. Leültem az egyik fotelbe, de nem dőltem hátra. A pálcámat az ujjaim között forgattam, túl gyorsan, túl szabálytalanul. De a gondolataim nem rendeződtek. Rose Weasley. A neve ismét előjött, minden logika nélkül. Halkan kifújtam a levegőt.

-Ez nevetséges.-mondtam magamnak.

Nem kellett volna foglalkoznom vele ennyit. Nem az én dolgom volt, hogy Rose mit csinál az éjszaka közepén pálca nélkül. Még is ott voltam. És most visszatért. Épségben. Ez volt az egyetlen dolog, ami számított. Legalábbis ezt mondtam magamnak... A többi...nem számított. Megálltam a pálca forgatásában egy pillanatra. Nem. Nem így volt. Ha nem megyek utána, Rose most nem ért volna vissza a kastélyba. Ez tény volt. És ez a tény idegesítő volt. Mert nem kellett volna számítania. Felálltam, és tettem néhány lépést a terem sötétebb része felé. 

-Teljesen felelőtlen-morogtam.

Ez már jobban hangzott. Ez már logikus volt. Rose Weasley felelőtlen volt. Önfejű. Makacs. A probléma viszont ott kezdődött, hogy ezek a szavak nem magyarázták meg, hogy miért is mentem utána. Visszanéztem a tűzre. A lángok nyugodtan lobogtak, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem kellett volna közbe lépnem. 

-Nem kellett volna belekeverednem.- mondtam halkan.

Ez igaz volt. És még is megtettem. A legrosszabb pedig, hogy nem először. Összevontam a szemöldököm. Ez zavart igazán. Nem Rose. Hanem az a tény, hogy ösztönösen reagálok rá. Mintha lenne értelme. Pedig nincs. Csak egy diák volt. Egy felelőtlen, makacs Griffendéles, aki rossz döntéseket hozott. Semmi több. Leültem újra, ezúttal lassabban. A pálca mozdulataim is lassultak.

-Legközelebb nem megyek utána- mondtam határozottan. A mondat elhangzott. De nem lettem tőle nyugodtabb. Ez volt a probléma. 

Az este folyamán nem aludtam túl sokat. A Mardekár klubhelyiség halvány, zöld fénye még mindig ott derengett a fejemben, amikor reggel leültem a reggelizőasztalhoz. A nagyterem szokatlanul hangosnak tűnt ezen a reggelen. A tányéromat bámultam , miközben pontosan tudtam, hol ül Rose Weasley anélkül, hogy odanéztem volna. Nem akartam keresni a tekintetét. Nem akartam újabb vitát. Igazán semmit sem akartam vele kapcsolatban...Még is újra és újra azon kaptam magam, hogy figyelem. Csak fél szemmel. Véletlenül. Mintha pusztán megszokás lenne. A lány nevetett valamin a barátnőjével. Könnyedén. Mintha az előző este nem létezett volna. Mintha nem álltunk volna egymással szemben a folyosón feszülten, kimondatlan dolgokkal a levegőben. Azonnal elfordultam. Jó. Pont így egyszerűbb.

-Te most komolyan a Griffendél asztalt bámulod?- szólalt meg egy hang mellettem.

Orion Nott lazán vetődött le mellém a székre. A Mardekár egyik legrégebbi családnevéhez tartozott, és pontosan olyan természetességgel viselte, mintha a világ rendje lenne. Orion nem volt hangos vezér vagy feltűnő bajkeverő. Ő volt az a fajta ember, aki ritkán beszél, de mindig mindent észrevesz - és akinek ha a lojalitása egyszer eldől, azt nem lehet megingatni. Ezért gyerekkorunk óta mellettem áll. És emiatt veszélyesen jól ismert engem. 

-Nem bámulom.-feleltem szárazon.

Orion felhorkant.

-Ez elég érdekes.. mivel a fél kastély arról beszél, hogy lebuktál egy vörös hajú lánnyal az éjszaka közepén.

Lassan felé fordultam és összehúztam a szemöldököm. 

-Fegyelmi ügy volt.

-Persze. Mindig az.

Orion közelebb hajolt, hangja már csak kettönknek szólt.

-Ki Ő? Mardekáros?

Az állkapcsom megfeszült. Egy pillanatig hezitáltam, majd vállat vontam.

-Egy őrülten makacs Griffendéles.

Orion vigyora szélesebb lett.

-Ó, ez rossz jel. 

Nem válaszoltam. Inkább felálltam, mielőtt a beszélgetés tovább húzódott volna. Egész nap ügyesen kerültem Rose-t. Nem látványosan. Nem gyerekesen. Órákon úgy helyezkedtem, hogy ne kelljen megszólalnom. Ha Rose közeledett, elfoglaltam magam valamivel. Ha Ő szólalt meg a teremben, jegyzetelni kezdtem, még akkor is, ha már mindent leírtam. Nem haragudtam rá. Csak nem értettem. Én csak segíteni akartam azon az estén. Nem hősködni. Nem barátkozni. Egyszerűen nem hagyhattam ott. És most valamiért úgy éreztem, mintha ezért én lennék a hibás. 

Este, amikor McGalagony professzor kiosztotta a fegyelmi szolgálatot, már tudtam, hogy hosszú lesz az éjszaka. A negyedik emeleti folyosók kihaltak voltak. Lépéseink visszhangoztak a kőfalak között, de egyikünk sem szólt. Rose pár lépéssel mögöttem haladt, én pedig szándékosan nem lassítottam. A csend eleinte megkönnyebbülés volt. Aztán idegesítővé vált. Tizenöt perc járőrözés után hirtelen letértem a kijelölt útvonalról.

-Hová mész? -kérdezte Rose azonnal.

-Járőrözöm.

-De hiszen ez nem tartozik az útvonalhoz. 

A szám sarkában halvány mosoly jelent meg. Pont most akarsz jó kislány lenni? Ugyan kérlek..

-Érdekes. Tegnap este nem zavart ennyire a szabályszegés.

Rose léptei felgyorsultak mögöttem. 

-Az más volt.

Megálltam de nem fordultam felé.

-Persze. Mindig más, amikor te csinálod.

Meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam hogy most összefonta a karját.

-De ez közös büntetés. Nem tűnhetsz el csak úgy.

Hátra fordultam, egy pillanatig csak néztük egymást. Nem volt benne semmi érzelem. Csak a makacsság. Két ember és egyikük sem hajlandó hátralépni. Egy másodpercig mérlegeltem... majd intettem a fejemmel. 

-Akkor gyere.

Egy keskeny mellékfolyosón indultunk el, amit a legtöbb diák észre sem vett. A csigalépcső szűk volt és poros, mintha a kastély maga is elfeledte volna. Felfelé haladtunk, lépteink tompán koppantak a kövön. Amikor felértünk, egy nyitott kőerkély tárult elénk. A levegő hideg volt. A Roxfort tornyai alattunk sötét árnyékként húzódtak, felettünk pedig tiszta égbolt feszült, tele csillagokkal. 

 Rose körbefordult. 

-Miért jöttünk ide? És te honnan tudsz erről a helyről?

A kőkorlátnak támaszkodtam és bámultam a csillagos eget. Pálcámat az ujjaim között forgattam. A mozdulat már már automatikus volt- mindig ezt csináltam, amikor túl sok minden járt a fejemben. Sokáig hallgattam. 

-Néha ha nem tudok aludni... idejövök-mondtam végül.

A szavak csendesen hangoztak szinte idegenül. 

-Itt... nincs senki. Nem kell szerepet játszanom. 

Ahogy kimondtam, azonnal megéreztem a hibát . Túl sok. A szavak túl őszintén hangzottak. Azonnal kiegyenesedtem. 

-Véletlenül se gondold azt, hogy miattad jöttünk ide.

Újra csend lett közöttünk, de már nem ugyan az volt. Ösztönösen a zsebemhez nyúltam. A tekergő térkép halk suhogással nyílt ki a kezemben. Rose nem láthatta tisztán a feliratokat, de a pergamenen apró lábnyomok mozogtak. Tekintetem végig siklott rajtuk. Diákok. Prefektusok. Őrjározó tanárok. Minden normális volt. Aztán megálltam. Egy név. Egy pillanatig nem értettem, mit látok.  Beatrix Lestrange. Minden elcsendesedett. Az állkapcsom megfeszült. A térkép apró pontja lassan mozgott a Roxfort alsó folyosói között. Pontosan alattunk. Rose előrébb lépett.

-Mi az?- kérdezte.

Nem válaszoltam. A neve nem illet ide. Nem illet sehová. Még kimondani sem kellett ahhoz, hogy rossz legyen. A pergamen szinte égette az ujjaimat. Rose most már mellettem állt.

-Malfoy... ki az?

Egy pillanat. Túl hosszú. Összecsuktam a térképet. A mozdulat határozott volt, de nem gyors. Mintha ezzel a próbálnám visszazárni azt is amit láttam.

-Valaki... akinek nem szabadna léteznie.

 Negyedik fejezet

A folyosók már kiürültek az óra után, csak a távoli léptek visszhangja maradt a Roxfort köveiben.  Próbáltam magam összetartani, hogy szét ne hulljak. Úgy szedtem a lábaimat egymás után, mintha valami üldözne. És talán így is volt.. a szégyen, a sebezhetőségem ott loholt utánam minden lépésnél. Már szinte futottam. Nem néztem hátra, nem álltam meg, csak mentem előre. Mintha ha elég messzire jutok, akkor az előbbi pillanat nem történt volna meg. A kezem még mindig emlékezett a pálca súlyára. A hiányára. A szívemben pedig feltörtek az emlékek... Az, hogy a születésnapomra kaptam... a tizenharmadikra. Hogy édesanyám milyen büszkén adta át nekem és hogy mennyit jelentett ez a pálca számára. A gondolatok cikáztak a fejemben és egyre inkább homályosodott a látásom. Befordultam egy csendes folyosóra és végre megálltam. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem sírtam. Nem engedtem, hogy megtörténjen. Csak a levegőt vettem lassabban, mintha attól tartanék, hogy ha túl gyorsan lélegzem, szétesem. 

-Rose.

A hang halkan jött. Mégis, mintha túl közel lett volna. Felkaptam a fejem. Scorpius Malfoy ott állt a folyosó végén és engem nézett. Egy pillanatra megállt az idő. Úgy tűnt, mintha habozna, hogy közelebb jöjjön-e. De aztán elindult felém. Nem sietett. Nem volt rajta semmi diadal, semmi kíváncsiság, mint ami a többi diákon volt az órán. Csak... komolyság. Amint észbe kaptam azonnal kiegyenesedtem. 

- Ne gyere közelebb.. 

Scorpius abban a pillanatban megállt. 

-Nem azért jöttem, hogy... -egy pillanatra elhallgatott, mintha kereste volna a szavakat- hogy ezt megnézzem.

Felnevettem halkan. De nem volt benne semmi humor, semmi érzelem csak tömérdek irónia. 

-Akkor miért?

Csend. Scorpius a fal felé pillantott, mintha ott könnyebb lenne kimondani. 

-Mert láttam.

Felé kaptam a fejem a tekintettem megkeményedett.

-Mindenki látta.

-Nem úgy- vágta rá gyorsan, aztán visszafogta magát.- Nem úgy, mint Ők.

Egy pillanatra elhallgattam. A tekintetem most magam elé szegeztem és ledermedten álltam pár percig.

A folyosón a fáklyák lángja megremegett a huzattól. 

-Akkor hogyan? - kérdeztem meg végül de nem néztem Rá.

Scorpius lassan közelebb lépet egy lépéssel. Nem sokat. Csak annyit, hogy ne kelljen kiabálnia. 

-Úgy hogy.. nem a te hibád volt.

A szemem akaratlanul is összeszűkült és kérdően néztem rá. 

-Nem tudod ezt.

-De, tudom.- mondta egyszerűen. 

Aztán lehajtotta a fejét, mintha mérlegelné, hogy mennyit mondhat.

-A pálca nem így törik el. Nem egy hibás varázslattól. Nem egy párbajtól. Az nem... normális.

Az ujjaim megremegtek és az órán történtek hatására a kezem ökölbe szorult.

-Akkor ezt mivel magyaráznád?

Scorpius egy pillanatig nézett engem. Mintha elemezne.. mintha próbálná megfejteni, hogy milyen hatással lesz rám az, amit mondani akar. Nem válaszolt azonnal. Aztán csak ennyit mondott:

-Nem a te pálcád volt.

Csend. Ez a mondat most más súllyal esett. Lassan a falhoz csúcstattam a kezem, mintha ismét egy képzeletbeli kapaszkodót keresnék. Éreztem a lábaimban, hogy megrogynak a teher alatt.

-Ez az anyámé volt...-mondtam halkan, már majdnem suttogva.

Scorpius bólintott.

-Tudom.

A szó nem kérkedett. Nem volt benne semmi felsőbbrendűség. Csak tény. 

-Miért nem működött?- néztem rá.

Az ajkai megfeszültek. Ez volt az a pillanat, amikor már majdnem kimondott valamit. De végül csak ennyit mondott:

-Mert nem te választottad.

A folyosón újra csend lett. De most nem nyomott volt. Inkább... üres. Scorpius hátrébb lépett.

-Ennyi volt.-mondta halkan.-Csak... ezt akartam mondani.

Nem válaszoltam. Nem tudtam.  Ahogy Scorpius megfordult, még egyszer visszanézett. Röviden. Mintha biztos akart volna lenni, hogy még mindig ott állok-e. Aztán elment. Én pedig ott maradtam a folyosón, egy törött pálca emlékével a kezemben... és egy mondattal a fejemben, amit nem tudok eldönteni, hogy megnyugtat-e vagy csak még jobban összezavar. 

"Nem a te hibád volt."

Felérve a klubhelyiségbe még mindig a folyosón hallott szavak visszhangoztak a fejemben. 

Miért akart segíteni Malfoy?

Honnan tudott ennyit?

És miért tűnt olyan… őszintének?

Mások nevettek rajtam. Vagy sajnálkozva félrenéztek.
Ő viszont nem. Nem gúnyolódott. Nem kérdezősködött feleslegesen. Egyszerűen segíteni akart.

És ez volt az, ami igazán zavart.

Miért érdekelte ennyire?

Lehuppantam egy fotelbe a kandalló mellett, de a lángok melege sem tudta elcsendesíteni a gondolataimat. Talán nem kellene ennyit gondolkodnom rajta… mégis, valami azt súgta, hogy Malfoy tud valamit.

És ha ez igaz, akkor nekem is utána kell járnom.

Legalább ennyivel tartozom anyának.

A döntés hirtelen, mégis megnyugtató volt.

Fel fogom keresni Garrick Ollivandert.

Mert ha valaki képes megmondani, mi történt a pálcámmal…
akkor az ő.

Lehet, hogy nem a legjobb ötleteim közé tartozik a mostani de most vagy soha alapon meg kell tennem. Mivel a Roxfortban léteznek olyan kandallók, amelyek csatlakoznak a varázslóhálózathoz nem lesz nehéz dolgom. A kastély alszik. A folyosók üresek. Mezítláb lépkedem a kőpadlón, hogy ne csapjak zajt. Le érve az alaksorba találtam is egy halványan égő kandallót. A zsebemben lévő hopp-porból szórtam bele egy keveset. A lángok zöldre váltottak. Egy másodpercig hezitáltam. 

"Ha most visszafordulok.."

Nem fordulok vissza. 

-Abszol út!

Az Abszol Út mindig zajos volt. De most számomra minden olyan tompának tűnik. A macskakövek alatt halk koppanással visszhangoztak a lépteim, miközben a köpönyegembe burkolózva haladtam végig az utcán. Nem vásárolni jöttem. Nem nézelődni. Csak választ akartam. A zsebemben ott lapult a két darabra tört pálca. Anyja pálcája. Megálltam a keskeny bolt előtt. Megérkeztem.. A poros kirakatban ferdén álltak a dobozok, mintha száz éve senki sem nyúlt volna hozzájuk. Az arany betűk halványan csillogtak. Ollivander - Kr.e. 382 óta kiváló minőségű pálcák készítője. Lenyeltem a gombócot a torkomban. 

Mi van ha ez jelent valamit?

Mi van ha... én törtem el?

A csengő halkan megszólalt, amikor beléptem. Bent homály uralkodott. A levegőben régi fa, por és valami megmagyarázhatatlan mágia illata lebegett. 

-Miss Weasley...- szólalt meg egy halk hang a hátam mögött.

Egy pillanatra összerezzentem. Ollivander szinte hangtalanul lépett elő a polcok közül. Ezüstös szemei azonnal a kezeimre siklottak. Nem kérdezett semmit. Csak várt. Lassan elővettem a törött pálcát a zsebemből. 

-Nem értem..-mondtam halkan.- Soha nem hibázott. Mindig működött. Ez... anyámé volt.

Ollivander óvatosan átvette a darabokat, ujjai végigsimítottak a repedés mentén. Hosszú csend következett.

-Igen... -suttogta végül.-Pontosan ezért tört el.

Felnéztem rá értetlenül.

-Tessék?

Az öreg varázsló tekintete most már nem a pálcát, hanem engem figyelt.

-A pálca választja a gazdáját. És ez a pálca... nem Önt választotta.

A szavak fájtak.. Jobban, mint azt gondoltam.

-Akkor én vagyok a hibás? Én... gyenge vagyok?

Ollivander szinte sértődötten nézett rám.

-Épp ellenkezőleg, kisasszony. Néha a pálcák akkor törnek el.. amikor a boszorkány végre önmaga lesz.

Fogalmam sem volt mit mondjak. 

Az öreg lassan visszahelyezte a törött darabokat a pultra. Majd-mintha mellékesen tenné- levett egy dobozt a legfelső polcról.  Nem nyitotta ki. Csak odanyújtotta elém. 

-Egy boszorkány nem maradhat pálca nélkül. 

-De... én nem vásárolni jöttem.-pislogtam.

Ollivander halványan elmosolyodott. 

-Tudom

Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha a férfi többet is tudna. Mintha már régen várta volna ezt a pillanatot. Lassan kinyitottam a dobozt. Ahogyan az ujjaim megérintették a pálcát- a levegő finoman megmozdult. A boltban lévő dobozok halkan megremegtek. Egy arany szikra futott végig a mennyezeten. Ollivander szeme felcsillant.

-Ah... igen. Sejtettem.

A szívem egyre hevesebben vert. Éreztem, hogy ez a pálca... más.

-Ez... az enyém?

Az öreg nem válaszolt azonnal. Csak ennyit mondott:

-Néha valaki más hamarabb felismeri, mire van szükségünk... mint mi saját magunk.

Nem értettem, mire céloz. De azt tudtam, hogy ez a pálca különleges.  A pálca sötét, majdnem fekete árnyalatú volt, mintha a vadalmafa mély, öreg kérge őrizte volna benne az évek csendjét és a természet makacs erejét. Felülete enyhén fényes volt, de nem hivalkodóan — inkább olyan, mint egy gondosan megőrzött ereklye, amelyet nem az idő, hanem a mágia formált. A vadalmafa ritka választásnak számított; az ilyen pálcák nem engedelmeskednek vakon, és csak olyan varázslót fogadnak el, aki képes a saját útját járni, még akkor is, ha az eltér minden elvárástól.

Markolata különösen jellegzetes volt: finoman tagolt, gyűrűszerű bemetszésekkel és ívelt, domborodó részekkel, mintha természetes módon nőtt volna ki a fából, nem pedig faragták volna. Ez a rész adta a pálcának a tökéletes egyensúlyt, és amikor kézbe vették, meglepően melegnek érződött — mintha felismerné az érintést.

A nyélből induló fa fokozatosan vékonyodott el, elegánsan nyújtózva előre, miközben a felszínén végigfutó, sötétebb és világosabb erezetek lassan csavarodtak egymás köré. A mintázat szinte élőnek hatott, mintha a fa emlékezne arra, hogy valaha ág volt, amely a fény felé nőtt.

A pálca magja főnix toll volt — ritka és kiszámíthatatlan választás. Az ilyen pálcák hatalmas mágikus potenciált hordoznak, de nem tűrik a bizonytalanságot; együtt lélegeznek a gazdájukkal, és csak akkor mutatják meg valódi erejüket, ha bizalom születik köztük. Néha alig észrevehető melegség futott végig rajta, mintha a benne rejtőző mágia saját akarattal figyelné a világot.

Összhatása egyszerre volt elegáns és nyugtalanító: nem egy egyszerű varázseszköz benyomását keltette, hanem egy olyan pálcáét, amely történeteket keres, és amely már a kiválasztás pillanatában tudta, hogy különleges sors vár rá és a gazdájára.

Ahogy kiléptem az Abszol útra, furcsa csend telepedett rám. Mintha valami lezárult volna... vagy épp most kezdődött. A Roxfortba történő hopponálásom zökkenő mentesen történt. Sikeresen visszaérkeztem az alaksori terembe, innen pedig könnyű dolgom volt, csak vissza kellett osonnom a hálókörzetembe.  A kastély csendes volt. Minden merre kihalt folyosók. Egyedül a gyertyafények pislákolását lehetett hallani. Szépen óvatosan nyitottam ki a terem ajtaját és ugyan olyan gondossággal csuktam vissza amikor:

-Érdekes...-szólalt meg egy hang mögöttem. -Nem emlékszem rá, hogy a Roxfort kapui éjszakai sétákra lennének nyitva, Weasley kisasszony.

Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam Silas Dreadmoor professzor áll mögöttem. És akkor rájöttem… ez nem egy figyelmeztetés volt. Ez a lebukás pillanata volt.  Megfordultam, de már tudtam, hogy nincs mit menteni – csak időt nyerni.

-És maga is előbújhat, Malfoy Úr. Nem szeretem, ha a diákjaim az árnyékban hallgatóznak. 

Hirtelen az árnyék felé kaptam a fejem. Ő meg mit keres itt? Mióta van itt? És vajon mennyit látott?

-Te miért vagy itt?

Malfoy olyan nyugodtsággal sétált elő, hogy az már szó szerint dühítő volt. Miért ilyen nyugodt?  Mintha nem is most került volna ide… hanem végig itt lett volna. De ki az a bolond aki direkt le akarna bukni? Főleg nem Dreadmoor Professzor előtt..

-Ugyan ezt kérdezhetném tőled is.-villantott egy féloldalas mosolyt.

És visszatértünk a régi Scorpius Malfoyhoz. De még mielőtt újra beolvashattam volna neki, Silas Professzor a szavamba vágott. 

-Ha már mindketten úgy érzik, hogy a szabályok fölött állnak… – Silas Dreadmoor hangja nyugodt volt, de nem volt benne semmi kedvesség. – Örömömre szolgál, hogy a következő két hétben együtt szolgálják a kastélyt.

Egy pillanatnyi csend telepedett a folyosóra. 

-És meglep, Malfoy Úr… – folytatta lassan. – Ön általában nem szokott „véletlenekbe” keveredni.

Scorpius halványan elmosolyodott.

-Lehet, professzor úr… de néha a véletlenek találnak meg engem.

 Harmadik fejezet 

Kétségbe esésemben felrohantam Bee-hez aki szemmel láthatóan végig nézte az eseményeket.

-MI A ..-fogtam be a száját mivel túl jól ismerem őt.

-Kérlek csak ne itt és ne most.. mennünk kell.-fogtam meg a kezét és rángattam a hátsó kijárat felé.

-Mondd azt, hogy csak káprázik a szemem és nem azt láttam, hogy te és M...-de gyorsan a szavába vágtam.

-Shhhhhh... Majd megbeszéljük a szobámban. Kérlek.. így is örülnék ha nem látta volna senki de ez nem valószínű mivel zsúfolásig tele a Három Seprű.

A visszafelé vezető út sokkal rövidebbnek tűnt. Habár a lábunkat legalább olyan gyorsan szedtük mintha halálfalók lennének a nyomunkban. A mozgó lépcsők nyikorgó fordulással új irányt vettek, mintha próbára akarnának tenni minket. 

-Komolyan? Pont most..?-morogta Bee, miközben majdnem elvesztette az egyensúlyát.

A falakon sorakozó festmények azonnal felfigyeltek ránk. Hát persze.. pont most.

-Hova ez a nagy sietség? -kérdezte egy göndör parókás boszorkány.

-Valaki bajba került? - hajolt ki egy másik festményből egy páncélos varázsló. 

-Vagy talán randevúra mentek? - suttogta kuncogva egy fiatal boszorkány a szomszéd keretből.

Éreztem, hogy elpirulok és csak annyit tudtam kinyögni:

-Nem! Csak.. késésben vagyunk.

A portrék susogása még sokáig követett minket, mintha az egész kastély tudni akarná a titkunkat. Végül lihegve, de megérkeztünk a Griffendél-torony folyosójára, ahol a Kövér Dáma portréja sértődött arccal várt minket. 

-Na tessék! Már megint a rohanás!- csapta össze a legyezőjét. - A fiatalok sosem sétálnak méltósággal.

-Jelszó? - kérdezte szigorúan.

Kimondtam a jelszót, de a portré nem mozdult. 

-És ha kérdezhetem, még is honnan érkeznek ilyen kipirultan? -szűkítette össze a szemét a Kövér Dáma.

Persze a Kövér Dáma sem lenne a régi ha nem kíváncsiskodna. Egy pillanatig csend honolt a folyosón és a vér is megfagyott bennünk. De valamit mondanunk kellett, különben kint éjszakázunk.

-Ennyi lépcsőzés után ki nem pirulna ki? -kezdtem el legyezni magam a kezeimmel.

-Hmm.. érdekes. -húzta fel szemöldökét a Dáma.

Egy hosszú pillanatig vizsgált még minket, majd végül félrecsúszott.

-Menjetek csak. De én minden látok ám!

A szobámba beérve magunkra csuktuk az ajtót. Néró a kandalló előtt összekuporodva aludt, nekünk pedig volt még időnk átbeszélni a történteket. Beatrice-nek az elejéről elmeséltem mindent ami történt. Bennem pedig újra és újra lejátszódtak a történtek. Legfőbbként az a bizonyos jelenet és csak arra a gondolatra tudtam jutni, hogy a bolondját járatja velem. Bee-nek meggyőződése volt arról, hogy ez most más volt és valószínű, hogy több "érzelem" van emögött. Ugyan kérlek... érzelem? Maximum gyűlölet. A családjaink, amióta az eszemet tudom ellenségek. A Malfoy család neve egyet jelentett az aranyvérű felsőbbrendűséggel, a gondosan ápolt egóval és azzal a fajta vagyonnal, amit nem szokás szerényen kezelni. És habár elhatároztam, hogy megmutatom milyen egy Weasley lánnyal ujjat húzni. Nos ez csak még jobban megerősített abban, hogy kesztyűs kézzel bánjak vele...

Az ablakomon beszűrődő napsugár és az ott kórusban csiripelő madarakra ébredtem. Csodás napra keltem és tele vagyok energiával. A tegnapiakat pedig csak simán meg nem történtnek nyilvánítottam. Felkaptam a már megszokott egyenruhám, rakott szoknya, blúz és persze a Griffendéles talárom és indultam le a nagyterembe reggelire. Most tényleg minden olyan sínen volt... míg be nem tettem a lábam a nagyterembe. Amint betoltam a nagyterem nehéz fa ajtaját az összes diák tekintete rám szegeződött. Nagyon rossz előérzetem volt és úgy éreztem mintha gyökeret vert volna a lábam. Csak álltam ott szótlanul pár percig. Miután pár diákkal felvettem a szemkontaktust és érzékeltem, hogy a tekintetek nem fognak megszűnni, szép lassan elindultam az asztalunk felé.

-Az oké, hogy minket hazazavartál. De elárulnád, hogy mi a fenét kerestél Malfoyal?- esett nekem rögtön James.

-Hogy micsoda?-nyeltem félre a narancslevemet. - Te ezt még is honnan szedted?

-Mindenki erről beszél..- fordult oda Hugo is.

Automatikusan a mardekáros asztal felé néztem. Őt kerestem. De nem volt ott.

 Egy árnyék állt meg előttem. Amikor felnéztem, egy mardekáros lány méregetett. 

-Khm... Rose Weasley?

-Rose Granger ... Weasley.-egészítettem ki.

-Ha nem lenne szükség rá, akkor hidd el a nevedet a számra se venném. Jobban örülnénk, ha a mugli fajtád távol maradna az aranyvérűekétől. -nézett rám szúrós tekintettel.

Hát nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy rájöjjek itt Scorpius Malfoyról van szó. Ó, drágám... hidd el egyetlen porcikám sem vágyik a te aranyvérű szőke hercegedre..

-Hmm.. pedig én úgy tudom, hogy az ilyen félvérű mugli "fajta" nem érdekli a ti aranyvéreteket. -mosolyogtam.- Szóval megnyugodhatsz. Nem veszélyeztetem a birodalmadat.  

Ezeket a mondatokat kellően hangosan mondtam ahhoz, hogy mindenki más is jól hallja. Egy pár percig csend uralkodott a termen, egy két diák huhogását hallottam a távolból. A lány vetett rám még egy utolsó "lenéző" tekintetet majd elsuhant a nagyterem folyosóján. Már csak a repülő talárját láttam mikor kilépett. Bár megnyertem a szócsatát, valahol mélyen éreztem... hogy ez még messze nem ért véget. A Griffendéles asztal őrjöngve ugrott a nyakamba, hogy milyen jól vissza vágtam neki és mind dicsértek, hogy megvédtem a magam és a házam hírnevét. Amikor visszaültem, akaratlanul is a mardekáros asztal felé néztem. És ezúttal ő már ott ült. Szívem szerint előkaptam volna a pálcámat és görénnyé változtattam volna. Már csak a puszta jelenléte is problémát jelent a számomra. Pont ezért felkaptam a táskámat és elindultam a Sötét varázslatok kivédése órára. 

A terem halk morajlása lassan elcsendesedett, ahogy Elias Professzor belépett. Nem volt benne semmi sietség, még is minden tekintet azonnal rá szegeződött. 

-Ma nem elmélettel kezdünk-mondta nyugodt hangon.- Ma emlékezni fogunk arra, hogy a varázslat nem csak tananyag. Hanem védelem. 

A diákok összenéztek. Néhányan idegesen megmozdultak a padokban. A tanár egyetlen pálcasuhintással szabaddá tette a terem közepét.

-Párbajjal kezdünk 

A teremben csend uralkodott. Az a fajta csend, amikor mindenki egyszerre gondolja: "Ugye ez nem komoly?"

-Nem kell jelentkezni- folytatta Hawthorne.- Önkéntes alapon történik.. vagy kiválasztás útján.

A legtöbb diák hirtelen nagyon érdeklődő lett a padlómintázata iránt. Senki nem mozdult. Senki. Aztán egy lassú, magabiztos mozdulattal egy mardekáros lány felállt a helyéről. 

-Én kihívom Őt. -tekintete egyenesen rám nézett. 

Ugyan az a lány aki a nagyteremben volt. Éreztem, ahogy minden szempár ránk tapad. A gyomrom összeszorult de nem a félelemtől, hanem mert tudtam, hogy most nincs visszaút. A tanár hátrált egy lépést. 

-Kezdhetik.

Mind a ketten kiléptünk a terem közepére. A pálcáinkat felemeltük. 

-Expelliarmus!- hangzott a mardekáros lánytól azonnal, határozottan. 

A varázslat azonnal kiszökött a pálcából, tisztán, élesen. Én ösztönből próbáltam reagálni de a mozdulat ... nem jött. A pálcám mintha nem hallgatott volna rám. Késve reagált, bizonytalanul.

-Prote-

De nem volt idő. A saját pálcám nem engedelmeskedett. Mintha egy pillanatra elnémult volna. A vörös fény nem engem ért el elsőként. Hanem a pálcám. Egy éles reccsenés hallatszott. Túl hangos volt. Túl végleges. Megdermedtem. A pálca a kezemben... nem volt többé egyben. Két darabra tört, mintha valami belülről szakította volna szét. A varázslat lendülete így is eltalált, és hátratántorodottam de alig érzékeltem. A világ egy pillanatra elmosódott körülöttem. A terem zajai távolinak tűntek. A kezeimre néztem. A pálca fele még ott volt az ujjaim között. A másik darab a földön feküdt. Csend van. Nem az a megszokott tantermi csend. Ez most más volt. Sűrű. Fojtogató. A mardekáros lány lassan leengedte a pálcáját, egy pillanatra maga sem értette, mi történt. 

-Én.. nem akartam..

De nem hallottam igazán. Csak azt. Hogy eltört. A fa reccsenése újra és újra lejátszódott a fejemben. Elias Professzor azonnal előrelépett, de nem sietett túlzottan. Inkább mintha már értette volna, hogy ez nem egyszerű vereség.  Letérdelt a pálca mellé. Egy pillantás aztán rám nézett.

-Ez nem normális törés. 

Nem szóltam egy szót sem. Nem voltam rá képes. A torkomban valami túl szoros volt ahhoz, hogy hang jöjjön ki rajta. A tanár lassan felvette a pálca másik darabját a földről. 

-Ez a pálca.. sosem volt teljesen az Öné.

A mondat ott maradt a levegőben. És akkor először éreztem igazán, hogy nem csak elvesztettem egy párbajt...

*Scorpius Malfoy szemszöge*

A terem még mindig tele volt azzal a sűrű furcsa csenddel.  Az a fajta csend, ami nem a nyugalomról szól, hanem arról, hogy senki nem tudja, mit kellene mondani. Én a hátsó sorból néztem az egészet. Nem mozdultam, amikor a párbaj elkezdődött. Nem szóltam, amikor Seraphina kimondta Rose nevét. És akkor se, amikor a varázslat elindult. De amikor a pálca eltört.. Az arcom akaratlanul is megváltozott. Nem látványosan, nem drámaian. Inkább úgy, mintha valami belül hirtelen ˝rossz helyre került volna". A szemem egy pillanatra összeszűkült. 

-Ez nem ... -motyogtam halkan, de inkább nem fejeztem be.

Ahogy láttam, hogy Rose a földet nézi, már félúton voltam felé gondolatban. De a lábaim nem mozdultak. Nem ott, nem most. Professzor Hawthorne odalépett, felemelte a pálca darabját. 

" Ez nem normális törés" 

Ekkor már nem a pálcát néztem. Hanem Rose-t. A lányt, aki nem szólt. Aki nem sírt. Aki csak állt ott mozdulatlan, mintha kővé dermedt volna. A körülötte lévő diákok suttogni kezdtek. 

-Látod?

-A pálca..kettétört..

-Ez lehetetlen..

Ökölbe szorítottam a kezem. Aztán hirtelen felálltam. Egy pad nyikordult, valaki felém fordult, de nem érdekelt. Egy lépés. Aztán még egy. De megálltam. Pont a határnál. Ahol már látszott volna, hogy túl közel megyek. Ahol már kérdések merülnének fel. Rose-ra néztem. Most életemben először nem Malfoyként néztem rá. Hanem valakiként, aki pontosan érti, hogy ez nem csak egy vereség volt. Aztán halkan, inkább magamnak, mint bárki másnak: 

-Ez nem az Ő hibája...

A hangom alig hallatszott a teremben. De valahogy még is ott maradt. Aztán vissza ültem a helyemre. Nem azért, mert nem akartam odamenni. Hanem mert rájöttem, hogy most.. nem én vagyok az, aki ezt helyre tudná hozni...

 Második fejezet

Nem mondanám, hogy nem volt hosszú éjszakám, de a nagyteremben történtek után elég sokáig kattogtam azokon a tekinteteken. És valljuk be, az az egy lenyűgöző dolog, hogy egyedül lehetek nos nem nagyon segített. Ami meglepően érdekes, hiszen tényleg ez az egyetlen dolog amit szeretek itt..egyedül lenni. És még is olyan mintha megváltozni látszana. De mivel az este elhúzódott, így az első tanítási napom kaotikusan kezdődött. Nem tudom meddig aludtam, csak azt, hogy valami hideg orr érintette az arcom. A következő pillanatban egy határozott mancs koppant a mellkasomon. És az a tipikus érzés "basszus elaludtam". 

-Jó,jó... ébren vagyok.-simítottam meg Nérót.

Nem is tudom mi lenne velem nélküle. Még gyerekkoromban találtam Őt. A bundája mély, fekete volt-mintha a sötétséget hordozná magán. De minden mozdulatnál rézszínű foltok villantak meg rajta, mint a parázs a hamu alatt. A farka lassan csapott a levegőbe, mintha mérlegelne. Nem mozdult. Csak engem nézett. Mintha eldöntötte volna, hogy én vagyok az, akit érdemes követni. És azóta is összeköt minket valami leírhatatlan kötelék. Viszont az idő sürgetett, így nem volt időm a hálálkodásra. Végig simítottam fekete bundáján majd rohantam is az egyenruhámért. Konkrétan a nagyteremben lévő reggelit is lekéstem és majdnem az első órámnak is fuccsoltak. Ami nagyon nem lett volna jó, hiszen az átváltoztatástan az egyik legszígorúbb órám.

-Végre Rose, már azt hittem nem érsz ide -mutatott egy szabad helyett maga melett Bee.

-Hát én se gondoltam volna, hogy hamarabb ideérek mint Rowena Professzor. 

-Valóban Weasley kisasszony?- hallottam meg szúrós hangját Rowena Professzornak.

Válaszra sem méltatott, mire újra neki kezdett mondandójának.

-Öntől sokkal többet várok, hiszen maga Hermione Granger lánya. Az egész tudás a markában van és csak Ön dönti el, hogy él-e vele. Mínusz 2 pont a Griffendélnek a késésért.- mondta el ezt egy levegővétellel. 

És újra itt vagyunk.. a híres Granger szálnál. Soha nem éreztem magam otthonosoan ezen az órán, hiszen édesanyám neve elég gyakran szóbakerült. Habár.. melyik órán nem? Hiszen egy mugli családból származó boszorkánynak igen is sokat kell azért tennie, hogy elfogadják és benne meg is volt ez a megfelelési kényszer. Meghát a tanterem is már önmagában különös volt. A hosszú padokon tollak, teáskannák és egy kupac teljesen hétköznapi tárgy sorakozott. A falakon portrék lógtak, amelyek időnkén unottan figyelték a diákokat. Valljuk be senki sem szeret bénázni, főleg nem úgy, hogy még közönsége is van.

-Nos mint azt Önök is tudják az átváltoztatástan - kezdte nyugodt, még is tekintélyt parancsoló hangon. -A mágia egyik legösszetettebb ága. Itt nincs helye figyelmetlenségnek. 

Egyetlen pálcamozdulat.

 Az asztalon álló porceláncsésze megremegett..összehúzódott..majd egy hófehér galamb rebbenve felszállt. A fél osztály egyszerre kapta fel a fejét. 

-Az átváltoztatás három alapelve, szándék, koncentráció és pontosság -folytatta a tanár. -Ha bármelyik hiányzik..nos, az eredmény kellemetlen lehet. 

Halk ideges nevetés futott végig a termen. 

-Ma életet adnak annak, amiben nincs. A feladat egyszerű. A kanalat élőlénnyé változtatják. Egérré. Teljes átváltoztatás. 

Mély levegőt vettem, a kanál hidegen csillant előttem az asztalon. Megszorítottam a pálcámat, nem voltam kezdő mégis éreztem, hogy mindenki figyel. A levegő tele volt suttogással és ideges energiával. 

-Vera Verto -suttogtam bár nem volt túl magabiztos.

A kanál megremegett. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy sikerül.. az anyag meglágyult, a nyele összegörbült.. majd hangos csattanással visszaugrott eredeti formájába. 

-A szándék meg van, azonban szükség lesz a másik kettő alapelvre is Granger kisasszony. -sétált el melletten Rowena.

-Lenyűgöző próbálkozás Weasley - mondta féloldalas mosollyal Scorpius. -Majdnem életre kelt..brávó-kezdett el tapsikolni. 

Malfoy könnyed mozdulattal emelte fel a pálcáját. 

-Figyelj és tanulj. -Vera Verto-

Fény villant, és a kanál azonnal apró, szürke egérré zsugorodott, amely nyugodtan ült az asztalon. És mind végig csak arra tudtam gondolni, hogy előbb vetném magam dementorok elé, minthogy ez a nagyképű egoista majom megalázzon. Újra a kanálra néztem és ezúttal nem vettem mély levegőt. Nem gondolkodtam túl sokat. A düh gyorsabban mozdította a kezem, mint a józan ész.

-Vera Verto!- mondtam most már élesen és érthetően.

A varázsige szinte felrobbant a levegőben A kanál megrándult. Megolvadt. Megnyúlt, nem lett kisebb..hanem hosszabb. Fekete pikkelyek jelentek meg rajta. A következő másodpercben egy vékony, sötét kígyó csapódott az asztalra és sziszegve felemelte a fejét. A kígyó ott volt az asztalon. A terem egy pillanat alatt elnémult. Valaki felsikkantott a hátam mögött, de a hang olyan távolinak tűnt, mintha nem is ebben a teremben történt volna. Nem mozdultam.  A pálcám még mindig a kezemben volt, de hirtelen nem voltam biztos benne, hogy én irányítom-e. Én pedig ledermedve néztem a teremtményt amit alkodtam. A kígyó lassan Malfoy felé fordult, nyelve villámgyorsan cikázott a levegőben. 

Majd egy hirtelen mozdulattal eltűnt és Scorpius asztalán kötött ki. A kígyó feltekeredett az alkarjára de nem úgy mintha bántani szeretné.

- Talán az új házikedvencemnek szántad Weasley? - mosolygott büszkén és csodálta az állatot a kezén. 

-Nem..képzeld rólad mintáztam. Hiszen te is ugyan ilyen kígyó vagy..- vágtam vissza mosolyogva.

A tanár egy lépéssel közelebb jött.

-Hmm.. érdekes- mondta halkan.-Nagyon érdekes.

Majd egy pálca mozdulattal a kígyó újra kanállá merevedett és koppant egyet a padlón. A csend még néhány percig a teremben maradt. Az óra maradék részében csak a történtekre tudtam gondolni. Hogy siklott ez ennyire félre? Talán új pálcára lenne szükségem? Hiszen édesanyámét használom és őszintén szólva nem mindig vagyunk egy hullámhosszon. És miért volt különös kötődés közte és a kígyó között? Eléggé bizar ez a Scorpius Malfoy gyerek.. A gondolataim közül pedig többiek szakítottak ki, hiszen mindenki elkezdett pakolni ezzel sugallva nekem, hogy vége az órának. 

-Miss Weasley egy szóra..-szólított meg a tanár óra végén.

-Igen?

-Kisasszony az átváltoztatás nem mindig a tudás kérdése... hanem az érzelemé is. Habár nem ez volt a feladat..szép munka volt. És ebből is látszik, hogy többre hivatott. - simogatta meg a vállam majd ott hagyott az üres teremben.

Ami azt illeti, sosem gondoltam volna, hogy pont ebből a tantárgyból kapok dícséretet, főleg nem Rowena professzortól. Viszont amiket mondott, lehet benne valami.. Dühömben varázsoltam, csak az volt előttem, hogy neki sikerült és nekem ennél jobbnak kell lennem. Az pedig, hogy egy kígyóval azonosítottam nos.. nem kicsit irónikus. Sőt visszagondolva, eléggé vicces. Ezek után még volt egy két órám de megbeszéltem Bee-vel, hogy ha végzünk elmegyünk órák után Roxmortsba. Ezt a különleges eseményt meg kell ünnepelnünk vajsörrel...

 Miután a többi órám gördülékenyen ment és sikeresen átjutottam a Kövér Dámán is, felmentem a szobámba és elkezdtem készülni az estéhez. 

Fellélegeztem, amint kiléptem a kastély főkapuján. Roxfort területén kívül végre nem kell egyenruhát viselnem. A talár helyett egy fekete vastag pulóvert húztam. Hosszú vörös hajamat pedig kiengedve hagytam, amely szabadon hullott a vállamra. A kavicsos út minden lépésnél ropogott a talpunk alatt. A levegő csipős volt, friss és fenyőillatú, mintha maga az erdő figyelne minket. Jobbra a Tiltott Rengeteg sötét fái magasodtak, ágai között köd ült meg, balra pedig lankás rét húzódott, ahol néha egy-egy bagoly suhant el hangtalanul. Ahogy haladtunk előre, egyre több diák került a látókörünkbe. Majd a domb tetejéről végül feltűntek Roxmorts hófödte háztetői. A kéményekből felszálló füst édes karamellillatott hozott a széllel, és éreztem, hogy ez az a hely ahol, egy délutánra minden gondunk szertefoszlik. Pont ezért imádtam Roxmorts-ot, itt minden megvan amire szükségünk lehet. Mézesfalás Cukorkaboltja, Három Seprű  vagy épp Zonkó Csínytevés Boltja. És most a mi úticélunk a Három Seprű volt. 

-Egyenesen a vajsörhöz.- jelentette ki Bee, beérve a kocsmába.

Helyet is foglaltunk gyorsan a fenti asztaloknál és kikértünk magunknak két-két korsóval. Már egész jó hangulat uralkodott és ilyen önfeledten már régen kacagtam. Amikor a tömegben kirajzolódott előttem egy ismerős testalkat, vöröses fejbúbbal és nem volt kétségem, ez az öcsém. Lerohantam a lépcsőn és megragadtam a kapucniját.

-Csak egy jó okot mondj, hogy ne változtassalak helyben egérré. Ma ez kifejezetten jól megy nekem.

-Ohhh.. nővérkém.-villantott mosolyt mintha megúszná ezzel a dolgot.

-Megmondtam.. az éven nincs több bajkeverés amibe az is beletartozik, hogy nem jársz a Három Seprű környékén. - emlékeztettem az évnyitós vacsorán beszéltekre.

-Velünk van.- lépett mellé James és Albus a semmiből.

-Ez még nem mentség..ha nem viszitek innen ki, tájékoztatom a kocsmárost, hogy kiskorú valamint anyánk sem örülne, ha hallaná..-fenyegettem meg rejtetten a fiúkat.

-Jaj csak anyánkat ne...-fohászkodott Hugo.

De nagy nehezen távozásra bírtam őket. Nem is tudom mit gondoltak. Dühömben nagy léptekkel haladtam a lépcsőn amikor valaki hirtelen elállta az utamat. Persze nincs nekem elég bajom és hirtelen úgy éreztem, hogy az a nyugodtság amit ez a hely ad most hirtelen elszállt.

-Szép volt a mai Weasley..- szólalt meg mély hangon.

Hirtelen belém vágott ez az ismerős hang és a ma történtek. Oh basszus...Scorpius. És tényleg már csak ő hiányzott.

-Szeretnél belőle repetát Malfoy?- tekintettem fel rá, félig felhúzott szemöldökkel.

Erre a mondatomra viszont teljesen máskép reagált mint szokott. A lépcső korlátjához szorított és két kezével elzárta a menekülő útjaimat. A fa hidegségét még a pulóveremen keresztül is éreztem a bőrömön. 

-Ha le akarsz nyűgözni Granger ..ahhoz több kell mint egy kiskedvenc.-hajolt közelebb az arcomhoz.

Egy pillanatra nem is a szavai ütöttek meg, hanem az, hogy mennyire közel van.

Túl közel.

-Eszem ágában nincs Malfoy..csak egy tükörképet nyújtottam feléd ..hogyan is képzellek el valójában.-löktem el magamtól.

Miután kiszöktem a szorításásból csak arra tudtam gondolni minnél távolabb legyek tőle. Tettemre és mondandómra válasz nem érkezett de őszinte leszek egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy visszapillantsak..

 

 Első fejezet 

A nevem Rose Granger-Weasley, és ha létezik valami, amit az emberek jobban szeretnek nálam, az az elvárás velem szemben. Granger vagyok. Weasley vagyok. És a Roxfortban ez sosem volt csak egy név. Ez egy mérce. Egy történt, amit már  előttem megírtak. Az emberek nem kérdezik meg, hogy milyen vagyok. Hiszen tudni vélik. A tanárok azt várják, hogy én legyek az új Hermione Granger. A Griffendélesek azt, hogy legyen bennem annyi vakmerőség, mint az apámban. Az idegenek pedig... nos, ők csak azt akarják látni, vajon méltó vagyok-e a legendákhoz, amelyekkel együtt nőttem fel. Mintha a Roxfort nem egy iskola lenne, hanem egy vizsga. És én minden évben újra megbuknék azon a részen, ahol önmagamnak kellene lennem. 

A Roxfort Expressz füttye végigszelte a King's Cross pályaudvart, miközben anya már harmadszorra igazította meg a tallárom ujját. 

-Rose, biztos vagy benne, hogy minden könyved megvan? -kérdezte. Mintha valaha is elindultam vagy inkább elindulhattam volna könyvek nélkül. Apa közben Hugo vállát szorongatta, aki láthatóan jobban izgult, mint amikor először látott csokibékát ugrálni. Bár nem lepődök meg, hiszen első teljes éve lesz a Roxfort falai között. Mert hát tudni illik róla, hogy Ő az aki jobban ütött a Weasleyk-re mint a Grangerek-re. Hála George bácsikánknak aki minden bajkeverésre megtanította már gyerekkorában. A Potter fiúk már a peron másik végében nevettek valamin. James hangja messzire hallatszott, Albus pedig úgy tett, mintha nem tartozna hozzájuk _ami általában azt jelentette, hogy igenis tartozik. És újra itt vagyunk. Ugyanaz a peron. Ugyanaz az iskola. Ugyanazok az elvárások. És még is amikor felszálltam a Roxfort Expresszre, és az ajtó mögöttem becsukódott, először éreztem úgy, hogy ez az év nem olyan lesz mint a többi.

Miután a vonat elindult hosszú útjára a Roxfort felé, én is elkezdtem keresni a megfelelő fülkét, ahol a legjobb barátnőm lehet. Mindentől és mindenkitől jó távol. Mire megtaláltam Beatrice-t szembesültem vele, hogy a fél családom a fülkében tartozkodik. 

-Na nem.. ezt már nem.-vágtam ki a kabin ajtaját.

-Gondoltuk..-kezdett bele Hugo mire a szavába vágtam.

-El se kezd! Elég volt a családomból a nyáron és ha már mindenki a Roxfortba jár, engedjétek meg, hogy legalább az oda úton nyugtom legyen a Potter-Weasley családtól.- fakadtam ki.

-Nyugalom. Csak beköszöntünk Beatricenak de én már megyek is hiszen a mardekárosok várnak.- szólalt meg higgadtan Albus.

-Igen menj csak, hiszen te oda tartozol.- vágtam hozzá.

-Én csak azon csodálkozom, hogy te nem.-villantott egy féloldalas mosolyt Albus, majd mindannyian elhagyták a fülkénket. Igen a Potter család "ikerfiai" is egy külön történt. Mindenki így hívja őket, mivel mindkettejük ugyanúgy néz ki. Karakteres arc, sötét haj, kreol bőr csak éppen a kék szemű Albus Perselus Potter Mardekáros, míg a barna szemű James Sirius Potter Griffendéles. Nem mondanám, hogy nem vagyok féltékeny rá, Ő az egyedüli Mardekáros a családunkban.. És persze még Potter is, aminek önmagában is elég nagy híre van. 

-Hát nem mondom ..jó belépő volt Rose.-kacagott Bee.

-Egyáltalán nem volt vicces és halálosan komolyan gondoltam.

Majd ezek után az utat végig beszéltük. Elmeséltünk egymásnak mindent a nyárról. Habár nekem nem igazán volt oly annyira izgalmas mint Bee-nek. Beatrice az én legjobb barátom konkértan a kezdetek óta. És ő velem ellentétben egy aranyvérű nemes boszorkány akinek az apja a Mágia Minisztérium feje, Viktor. Így nem nehéz elképzelni milyen befolyásai vannak illetve miket meg nem tesz egy szem lányáért. Míg Ő nyáron Mágikusképző Akadémián volt vagy épp a Francia mágusüdülökben pihent én addig a hatalmas családommal a nagyszüleimnél voltam az Odúban. Ami önmagában nem lenne rossz, hiszen imádom Molly-t és Arthurt a nagyszüleimet, de az hogy minden éven ott az egész család. És úgy konkrétan, mivel ott vannak a szüleink, Hugo, James, Albus, ott a húguk Luna. Valamint a keresztszüleink Harry és Ginny, ja és George nagybácsikánk a családjával. Olyan hangzavar van ilyenkor, hogy esküszöm ha tudnám, hogy melyik varázsigétől süketülök meg, hidd el alkalmaznám. Már majdnem a panaszkodásom végére értem, mire éreztem, hogy a vonat szépen lassan megáll és megérkeztünk a híres neves Roxfortba. Mindenki eszeveszetten kapkodott,hogy leszállhasson. Mintha isten tudja hova érkeztünk volna. Én mindig jobban szerettem utolsóként leszállni és eltűnni a tömeg végén. Mindig sötétben érkezünk meg és Rowan meg még pár végzős éldiák várja az érkezőket. Rowan egy volt mágikus lénykutató aki mára a Roxfort hűséges gondnoka és tanára. Igaz külsőre egy két és félméteres hegyomlás de ha megismered igazán kedves fickó. Évről évre ugyan az a történet. Séta a Roxfortig majd bejönnek a prefektusok a képbe. Ők a felelősök a hálókörletekért és valamilyen szinten értünk is. De mivel nekem nem az első évem így köszöntem Hazelnek és elindultam a Griffendél toronyba ahová spirál lépcső vezetett. Körbe végtelen mennyiségű beszélő festmény és persze a szeleburdí kísértetek. De csak felértem a végeláthatatlan lépcső tetéjére ahol is már csak egy dolog állt az utamba, hogy elfoglaljam a hálómat. Az pedig a Kövér Dáma volt. Eléggé érdekes személyiségű festmény és mondhatni nem vagyunk a legjobb barátok. De az megnyugtat, hogy a szüleim korában sem volt kedvesebb. 

-Nocsak nocsak mit látnak szemeim, egy Weasley.-mosolyodott el a Kövér Dáma. 

-A nevem Granger-Weasley de ezt már jól tudod hiszen nem először találkozunk.- gúnyolodtam rajta.

-Hmm..Túl korán jöttél. - grimaszolt.

-Aurea Stella- mondtam a mai jelszót de a Dáma meg sem mozdult.

-Hmm.. az lenne? Nem emlékszem.- kuncogott.

-Direkt csinálod ezt velem, igaz?- kaptam fel a vizet.

De nem is vártam választ. Hirtelen hátatfordítottam és megindultam a lépcsőn, amikor is valaki nekem jött. Dühömben, hogy a Dáma kizárt nem is figyeltem, hogy ki volt az amíg meg nem szólalt.

-Értékelném, ha legközelebb a szemed elé néznél.. félvér.

A hang irányába fordultam és láttam, hogy Scorpius Malfoy halad tovább a lépcsőn mintha semmi sem történt volna.

-Már elnézést..-de mire befejeztem volna a szavamba vágott.

-Elnézem ne aggódj, de értékelném, ha nem fordulna elő többet.- fordult vissza hozzám.

-Na ide figyelj Malfoy nagyra értékelném, ha a becses tanácsaidat megtartanád magadnak. Ha nem tünt volna fel te jöttél nekem és nem fordítva. De ne aggódj én megbocsájtok, csak ne forduljon elő többször.- vágtam hozzá pökhendien. Habár választ nem kaptam csak egy igen érdekes szemöldök mozgást és egy enyhe tátott szájat. De nem is vártam se választ, sem pedig mást így sarkon fordultam. Tipikus Malfoy, a híres neves Malfoy még azok után is amit az apja tett az iskolával. Csak azért mert egy aranyvérű varázsló még nem kellene itt lennie. Oké, hogy a történtek után az apja mindent megtesz az iskoláért, támogatja, szponzorálja de attól még elárulta egyszer. Ahogy a történtek és a gondolatok cikáztak a fejembe úgy suhantam lefelé a lépcsőn Hazel-hez. 

-Hát te? Már azt hittem rég bent vagy a hálókörzetedben.- fordult felém Hazel a háta mögött egy csapatnyi új diákkal.

-A Kövér Dáma megint szívozik velem és nem engedett be. Segítenél kérlek?

-Az első nap.. mi lesz veled egész évben?- kacagott Hazel.

-Őszintén? Szerintem le kéne cserélni ezt a festményt. 

Jót nevettünk a történteken, majd Hazel az általam is helyesen mondott jelszóval beengedett a Griffendél klubhelyiségébe. Alig vártam, hogy megérkezzek a hálóba és végig hemperegjek az ágyamon. Ezt az egyet imádom itt, külön szobám van. Még a szüleim idejében 4 fős szobák voltak de idővel rájöttek, hogy jobb ha elkülönítik a diákokat. Aminek én elképesztően örülök, végre csend és nyugalom van. Belépve a szobába mindenhol piros és arany színek dominálnak. A szoba közepén egy hatalmas ágy előtte a tároló szekrényem, az ablaknál egy íróasztal székkel illetve én a kiváltságosok közé tartozom így az én szobámban van egy kandalló is. Mivel magányos estéket töltök itt, így jól esik este a tűz halk ropogására elaludni. De nem tartott sokáig, mivel a megszokott első köszöntő vacsora sem maradhat el a nagyteremben. Ilyenkor az igazgató asszony és a tanárok köszöntik a meglévő és új diákokat és elmondják az elvárásokat a házak felé. 

Beérve a nagyterem levegője meleg volt, tele sült tök illatával és a frissen sült péksüteményaromájával. A gyertyák lebegtek a fejem fölött, és minden egyes fénycsóva úgy táncolt, mintha engem követne. Mindenki engem nézett, ahogy helyet foglaltam a Griffendél asztalnál.

-Lenyugodtál nővérkém?- bökött oldalba Hugo.

-Fogjuk rá.. azonban az jobban dühít, hogy a saját problémáim mellett még téged is babusgatnom kellesz az éven.-vágtam egy gonosz mosolyt öcsémhez.

-Elég. El ne kezdjétek megint.-szólt közbe James.

-Ez csak a csúnya igazság.. a múlt éven is majdnem felrobbantottad a bájital tantermet. Vagy az első évedben amikor elkötötted Rowan Hippogriffjét? 

-Azok balesetek voltak..-hajtotta le a fejét Hugo.

-Ha az éven bármilyen féle ilyen baleset történik esküszöm, hogy pucér csigákat fogsz öklendezni!

De civakodásunkat megszakította McGalagony Igazgató asszony az évnyitó beszédével. De valami nem hagyott nyugodni, egész végig úgy éreztem , mintha valaki figyelne. Próbálam figyelmen kívűl hagyni de a kiváncsiságom nem engedte. És akkor észrevettem. Valaki a mardekár asztanál engem nézett. Scorpius Malfoy. Nem szólt, nem mosolygott... csak figyelt. Ahogy a vacsora véget ért, és a gyertyák lassan kialudtak, tudtam: ez az év .. más lesz. Scorpius Malfoy tekintetét még mindig magamon éreztem...

Ahogy leültem az ágyamra a Griffendél hálóban, a kandalló halk ropogása valahogy megnyugtatott. Mégis, a vacsora alatt érzett tekintet nem hagyott nyugodni. Scorpius Malfoy… miért figyelt engem ilyen… másképp?„Talán csak új év, új figyelem,” próbáltam magam nyugtatni, de tudtam, hogy ez nem az a típusú tekintet volt, amit egy baráti kíséret ad. Ez inkább… kihívásnak tűnt. De még nem tudja milyen egy Weasley lánnyal ujjat húzni.