Huszonkilencedik fejezet

* Scorpius szemszöge *

Három nap. Három kibaszott nap telt el azóta, hogy Rose kisétált a párbajteremből, és azóta egyszer sem beszélt velem normálisan. Eleinte azt hittem, majd lehiggad. Hogy dühös lesz, üvölt velem, hozzám vág valamit, esetleg megpróbál megalázni a fél iskola előtt. Az legalább egyszerű lett volna. Mert a haragot tudom kezelni. A csendet nem. Rose ugyanis nem veszekedett. Egyszerűen kizárt. Mintha hirtelen megszűntem volna létezni számára. És ez sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. A Mardekár klubhelyiségében ültem egy fotelben, könyv nyitva az ölemben, miközben már legalább tíz perce ugyanazt az oldalt bámultam. Nem olvastam. Az utóbbi napokban semmit nem tudtam rendesen végigcsinálni. Aludni sem. A gyűrű hidegen simult az ujjamra. Állandóan éreztem. Mintha reagálna rám. Vagy arra, ami bennem történik. Orion ledőlt a szemközti kanapéra, kezében egy bögrével. Végigmért.

-Te kurvára szarul nézel ki.

Lassan felnéztem rá.

-Köszönöm, Orion. Mindig számíthatok rád.

-Nincs mit.

Belekortyolt az italába.

-Beszéltél vele?

Az állkapcsom automatikusan megfeszült.

-Nem hajlandó.

Orion halkan kifújta a levegőt.

-Hát... a leveleidre sem válaszol.

A gyomrom kellemetlenül összerándult. Mert ezt én is pontosan tudtam. Tizenegy levelet küldtem neki. Az első kettő normális volt. A harmadik már kevésbé. A hatodiknál konkrétan újraírtam ugyanazt a mondatot négyszer, mert bármit írtam, túl személyesnek vagy túl dühösnek hangzott. A tizenegyediket tegnap este küldtem. Arra sem válaszolt. Orion közben tovább figyelt. 

-Talán hagynod kéne egy kis időt neki.

Keserűen felnevettem.

-Mert eddig kurva jól működik.

A klubhelyiség ajtaja ekkor nyílt ki. Néhány mardekáros lépett be hangosan beszélgetve, én pedig reflexből odanéztem. És azonnal megláttam őket a folyosón túl. Rose-t. És Cedricet. A gyomrom egyetlen mozdulattal rántódott össze. Lassan haladtak végig a folyosón egymás mellett. Túl közel. Cedric lehajolt hozzá valamit mondani, Rose pedig válaszolt neki. Normálisan. Nyugodtan. Nem úgy nézett rá, mint rám az utóbbi három napban. Orion halkan káromkodott.

-Ó, bazdmeg.

Már álltam is fel. A könyv tompán csapódott az asztalra.

-Scorpius!

Nem figyeltem rá. Kiléptem a folyosóra. A hideg levegő azonnal végigfutott rajtam, de alig éreztem. A tekintetem Rose-on maradt. Cedric éppen mondott neki valamit, amitől Rose szája sarka halványan megmozdult. Nem nagy mosoly volt. De elég. Mert napok óta nem láttam rajta ilyet. Nem miattam. Hanem mellette. A mellkasom keményen megfeszült. És ekkor Cedric hirtelen lassított. A mozdulat elsőre természetesnek tűnt. Aztán megláttam. A keze a bordáira csúszott. Finoman felszisszent. Rose azonnal felé fordult.

-Jól vagy?

Cedric elmosolyodott. Az a nyugodt, kibaszottul kontrollált mosoly ült az arcán, amitől az embernek kedve támadt falhoz verni valamit. Vagy valakit...

-Semmi. Csak még érzem egy kicsit.

Rose homloka azonnal összeráncolódott.

-Cedric...

-Túl fogom élni.

A következő pillanatban Cedric keze Rose vállára csúszott. Nem teljes testsúllyal. Csak annyira, hogy lássam. Hogy Rose azonnal közelebb lépjen hozzá. Hogy aggódva nézzen rá. Hogy ösztönből segítsen neki. A gyűrű az ujjamon azonnal jéghideggé vált. Megmerevedtem. Mert akkor értettem meg. Ez a rohadék pontosan tudja, mit csinál. Cedric lassan felemelte a fejét. És egyenesen rám nézett. A tekintetünk találkozott. A szája sarka alig láthatóan felhúzódott. Győztesen. A mellkasomban valami sötét és veszélyes mozdult meg. Mert Rose közben észre sem vette. Természetesen nem. Ő tényleg aggódott érte. Őszintén. Cedric pedig ezt használta ellenem. A gyomrom összerándult. Mert a legrosszabb az egészben az volt... hogy működött. Rose ekkor végre észrevett engem. A teste azonnal megfeszült. A tekintete egy pillanatra az enyémbe akadt. És megint ugyanaz történt, mint az elmúlt napokban mindig. Bezárt. Az a nyitottság, ami régen ott volt a szemében, egyszerűen eltűnt. Mintha falat húzott volna közénk. Cedric ezt is látta. Persze hogy látta. A keze még mindig Rose vállán pihent. Aztán újra megéreztem azt a furcsa nyomást a fejemben. Halvány volt. Alig több egy érintésnél. De ott volt. Mint valami idegen jelenlét az elmém szélén. A állkapcsom megfeszült. Cedric mosolya lassan szélesebb lett. És akkor már biztos voltam benne. Ez nem csak féltékenység. Valami rohadtul nincs rendben Cedrickel. 

A negyedik napra kezdett igazán idegesíteni. Nem a csend. Azt megszoktam. Rose hiánya. Az, hogy akárhányszor beléptem valahova, automatikusan Őt kerestem a szememmel, aztán amikor megláttam...Ő rögtön elfordult. Mintha pontosan érezné, mikor figyelem. És mintha tudatosan döntene úgy, hogy nem néz vissza. Az ember egy idő után kibaszottul sok dolgot észrevesz abból, aki fontos neki. A Nagyteremben a Griffendél asztal végében ült Bee mellett. Cedric valamivel arrébb. Nem túl közel. Nem feltűnően. Mégis mindig ott volt. Rose pedig hagyta. Ez volt az a rész, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Mert engem teljesen kizárt. Cedricet viszont nem. Orion egyszer megkérdezte, miért nem megyek oda hozzájuk. Ránéztem, mintha meghülyült volna.

-És mit mondjak neki?

Orion vállat vont.

-Bármit.

Keserűen felnevettem.

-Pont ez a baj. Bármit mondok, csak rosszabb lesz.

És először éreztem azt, hogy ez tényleg igaz. Mert Rose nem egy újabb magyarázatot akart. Hanem azt, hogy ne veszítsem el a fejem. Én pedig pontosan ezt tettem.

Az ötödik napra kezdtem megérteni, hogy a helyzet rosszabb, mint hittem. Rose már nem csak haragudott rám. Óvatos lett körülöttem. Ez más volt. Sokkal rosszabb. A könyvtár előtt futottunk össze először igazán kettesben a párbaj óta. Én fordultam be a sarkon, Ő pedig pont szembe jött velem könyvekkel a karjában. Megállt. Én is. Néhány másodpercig csak néztük egymást. Kibaszott hosszú néhány másodperc volt. 

-Rose...

A hangom mélyebb lett a kelleténél. Fáradtabb. Ő automatikusan erősebben fogta meg a könyveit. Mintha ösztönösen kapaszkodna valamibe. A mellkasom azonnal megfeszült ettől.

-Beszélhetnénk végre?

Rose állkapcsa megfeszült.

-Órára megyek.

-Két perc.

-Nincs miről beszélni.

Na ez felbaszott. Nem látványosan. Csak lassan. Mert pontosan tudtam, hogy hazudik. Tele volt kimondatlan dolgokkal. Én is.

-Szerinted tényleg direkt csináltam?

Rose erre először nézett rám igazán. Fáradt volt. És óvatos.

-Nem tudom, mit gondoljak rólad jelenleg.

A mondat úgy csapódott belém, mintha gyomorszájon vágtak volna. Rose lassan kifújta a levegőt.

-Ez a legrosszabb az egészben.

Aztán egyszerűen kikerült. És elment mellettem. Nem futott. Nem sietett. Mégis úgy éreztem, mintha valami végleg távolodna tőlem.

A hatodik napra kezdtem kurvára rosszul aludni. Még annál is rosszabbul. A gyűrű egyre többször hűlt le az ujjamon, és azt már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Valami történik Cedric közelében. Mindig. Nem erősen. Csak éppen eléggé ahhoz, hogy észrevegyem. Aznap este az udvaron láttam meg őket. Rose a pad szélén ült, Cedric pedig mellette állt, egyik kezében cigaretta, amit természetesen titokban hozott be valahonnan. Rose valamit mondott neki. Cedric felnevetett. Aztán hirtelen összerándult az arca. A keze automatikusan a bordáira csúszott. Pont oda, ahol eltaláltam. Rose azonnal felé fordult. 

-Megint fáj?

Cedric halványan elmosolyodott.

-Nyugi Rose, túl élem.

A következő mozdulat túl természetes volt. Túl könnyű. Cedric a vállára támaszkodott egy pillanatra. Rose pedig ösztönből közelebb húzódott. Aggódva nézett rá. Pontosan úgy, ahogy Cedric akarta. Megmerevedtem az árnyékban. Mert abban a pillanatban már biztos voltam benne, hogy ez a rohadék játszik velem. És talán Rose-zal is. A legrosszabb az egészben az volt... hogy Rose ebből semmit nem vett észre.

Egy hét. Ennyi kellett hozzá, hogy az egész iskola úgy nézzen rám, mint egy kibaszott időzített bombára. Éreztem. A folyosókon. Az órákon. A pillantásokból. Senki nem mondott semmit nyíltan, de amikor beléptem valahova, a beszélgetések fél másodpercre mindig elhaltak. Mintha mindenki azt várná, mikor robbanok fel újra. És őszintén? Már én sem voltam teljesen biztos benne. Aznap este későn indultam vissza a hálókörlet felé. A kastély szinte teljesen kihalt volt. És akkor megláttam Rose-t a könyvtár egyik ablakmélyedésben. Cedric mellette ült. Könyvek hevertek körülöttük. Tanultak. Egyszerűen csak... együtt voltak. Normálisan. Rose éppen mondott valamit, Cedric pedig figyelt rá. Nyugodtan. Stabilan. Biztonságosan. És akkor valami kellemetlenül tisztán állt össze bennem. Cedric jelenleg mindaz Rose számára, ami én nem. Nyugalom. Kontroll. Biztonság. Én pedig? Én lettem az ember, akitől ösztönösen távolabb húzódik. A gyomrom lassan összerándult. Rose ekkor felnézett. Azonnal észrevett. A teste egy árnyalattal megfeszült. És ott volt megint az a tekintet. Nem gyűlölet. Az könnyebb lett volna. Hanem bizonytalanság. Mintha már nem tudná, mit várhat tőlem. A mellkasom keményen megfeszült ettől. Mert talán először életemben... nem tudtam biztosan, hogy nincs-e igaza.