Tizennegyedik fejezet

Nem a könyvek miatt mentem a könyvtárba. Ezt már az első lépésnél tudtam. A hatalmas ajtó nyikorgása túl hangosnak tűnt a csendben, és ahogy beléptem, ösztönösen körbe néztem. Ő ott volt. Cedric a kandalló melletti hosszú asztalnál ült, könyvek és jegyzetek között. A lángok fénye melegen világította meg az arcát, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem rohantam volna el előle tegnap. A gyomrom összeszorult. Egy pillanatig majdnem visszafordultam. De nem akartam gyáva lenni. Odamentem.

— Szia.

Felnézett. És elmosolyodott. Nem volt benne szemrehányás. Csak őszinte öröm. És ez rosszabb volt, mint bármilyen harag.

— Szia, Rose.

Megálltam vele szemben, ujjaim idegesen végigsimítottak az asztal szélén.

— Beszélnünk kell.

Cedric azonnal becsukta a könyvét. Teljes figyelmet adott. Mindig ezt csinálta. És pont ezért fájt. Vettem egy mély levegőt.

— Tegnap… nem akartalak ott hagyni.

A hangom halkabb lett, mint terveztem.

— Csak… túl sok lett minden. És én… elsiettem.

Cedric lassan bólintott. Nem siettetett. Nem mentett ki. Hagyta, hogy kimondjam. Lenyeltem a gombócot a torkomban.

— Érzem, hogy közeledsz felém — mondtam végül. — És ez kedves. Tényleg. Jó veled lenni. Biztonságos.

A szó kimondása után rájöttem, mennyire igaz. Biztonságos. Pont ezért volt nehéz.

— De… nem tudom ugyanazt visszaadni — folytattam halkan. — Nem azért, mert veled lenne baj. Hanem mert bennem… nincs ott az az érzés.

Cedric figyelt. Egy pillanatig csend lett. Aztán halványan elmosolyodott.

— Sejtettem.

Meglepődve néztem rá.

— Tényleg?

— Igen. — vállat vont. — Nem úgy nézel rám, mint aki beleszeretett.

A mellkasom megremegett. Mert túl közel járt az igazsághoz. Cedric előrehajolt.

— De tudod mit? Ez rendben van.

A hangja nyugodt volt. Érett.

— Nem tartozol nekem érzésekkel, Rose. Az őszinteséged többet ér.

A bűntudat lassan felengedett bennem.

— Nem akartalak megbántani.

— Nem bántottál meg — mondta halkan. — Csak reménykedtem.

Aztán vállat vont.

— És attól még lehetek melletted. Barátként. Bármi történik.

Valami megkönnyebbülésféle áramlott szét bennem. Talán ezért jöttem hozzá. Mert tudtam, hogy nem fog eltaszítani. Cedric figyelmesen végig mért.

— Na most mondd el… mi történik veled?

Elakadt bennem a levegő. Mert hirtelen rájöttem: nem véletlenül ide jöttem. Leültem vele szemben. A könyvek között. A válaszok reményében. Nem nézett rám sürgetően. Nem kérdezett túl sokat. Csak hagyta, hogy a szavak maguktól álljanak össze bennem.

— Létezhet… hogy két varázsló között valamilyen mentális kapcsolat alakul ki? — kérdeztem végül, halkan, mintha féltem volna kimondani.

Cedric nem nevetett. Ez volt az első dolog, ami igazán komollyá tette a pillanatot. Elgondolkodott, ujjai a könyv szélére simultak.

— Ritka — mondta végül. — Nagyon ritka. De nem lehetetlen.

A szívem egy pillanatra erősebben vert.

— Hogyan?

— Erős mágikus kötődés kell hozzá. Vagy valamilyen… különleges összhang. Pálcák, érzelmi rezonancia. Régi feljegyzések beszélnek róla, de kevesen vették komolyan.

A „rezonancia” szó belém égett. Nem tudtam miért. De eszembe jutott valami… amit nem tudtam pontosan megfogni.

— És mit jelent ez? — kérdeztem.

Cedric lassan hátradőlt.

— Azt, hogy néha… az egyik fél érzékelheti a másikat. Veszélyt. Erős érzelmeket. Ritkán még gondolatfoszlányokat is.

A levegő megváltozott körülöttem. Nem látványosan. Csak… nehezebb lett.

— Ez inkább elmélet — tette hozzá gyorsabban. — A legtöbben sosem tapasztalják.

Bólintottam. De nem válaszoltam rögtön. Mert valami bennem nem akarta elengedni ezt a gondolatot. Cedric felállt.

— Ha bármi furcsát tapasztalsz… szólj.

A hangja őszinte volt. Túl őszinte ahhoz, hogy könnyű legyen. Amikor elment, egy pillanatig még ott ültem. A könyvek között. És először nem éreztem azt, hogy menekülnöm kell. Csak… csend volt.

A könyvtár után a napok nem törtek meg hirtelen, inkább csak lassan visszaolvadtak a megszokott ritmusba. Mintha a világ nem reagált volna arra, ami Cedrickel elhangzott, mintha minden ugyanúgy folytatódna tovább, csak bennem lett volna egyfajta halkabb, rendezettebb csend.

Nem volt többé az a feszültség, amit nem tudtam hova tenni. Nem volt kimondatlan mondat, ami visszahúzott volna. Cedrickel lezárult valami, és bár nem lett tőle könnyebb minden, mégis tisztább lett. Mintha a gondolatok végre nem egymásba gabalyodtak volna, hanem külön álltak volna, egymás mellett.

Bee sokat beszélt. Néha túl sokat is. A születésnapról, tervekről, arról, hogy „nem lehet csak úgy elengedni egy tizennyolcadikat”. Én pedig hagytam. Nem tiltakoztam, de nem is lelkesedtem túlzottan. Inkább csak figyeltem, ahogy a napok lassan elkezdik maguk köré húzni ezt a dátumot, amit mások fontosnak éreztek, én pedig még nem tudtam hova tenni.

Egy reggelen a nagyteremben Bee hirtelen rám nézett, mintha valami teljesen természetes dolgot mondana ki, amit én valahogy elfelejtettem.

— Tudod, hogy nem sokára tizennyolc leszel?

A kanál megállt a kezemben. Nem azért, mert meglepődtem. Inkább mert a mondat hirtelen túl valóságossá tette azt, amit eddig csak távolinak éreztem.

— Nekem szülinapom van? — kérdeztem vissza lassan, félig ironikusan, de inkább csak próbáltam időt nyerni a gondolataimnak.

Bee felhorkantott.

— Nem, csak másoknak szervezünk bulit teljesen véletlenül.

Elmosolyodtam, de a gondolat bennem maradt. Tizennyolc. Valami határ, amit mások már átlátnak, én még nem.

A Roxmortsba indulás napján a levegő valahogy más volt. Nem hideg, nem meleg, inkább feszültebb, mintha az idő is óvatosabban mozdult volna. Bee végig beszélt valamiről, én pedig fél füllel hallgattam, ahogy a kastély kapuján átlépünk, és a falu felé vesszük az irányt. Aztán már messziről látszott, hogy valami nincs rendben. Nem kellett közelebb mennünk, hogy érezzük. A Roxmorts, ami mindig zajos volt, most… visszafogott volt. Túl visszafogott. Az emberek nem álltak meg beszélgetni, nem nevettek, nem csoportosultak a boltok előtt. Inkább siettek. Kerülték egymás tekintetét. Mintha mindenki pontosan tudná, hogy nem szabad túl sokáig egy helyben maradni. Aztán megláttuk a kocsmát. Vagy inkább azt, ami belőle maradt. Az egyik oldalfal úgy nézett ki, mintha belülről robbantották volna szét. A fa megfeketedett, repedezett volt, mintha valami nem csak fizikailag, hanem mágikusan is átégette volna. Az ablakok betörve, a szilánkok még mindig ott csillogtak a földön. A bejárat félig beomlott, és az ajtó úgy lógott a zsanérján, mintha bármelyik pillanatban végleg leeshetne. A levegőben furcsa szag volt. Nem füst. Nem tűz. Valami más. Valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni, csak érezni, hogy nem oda való. Bee megállt mellettem.

— Ez… mi történt itt?

A hangja halk volt, de nem azért, mert nem akarta, hogy hallják. Inkább mert nem volt biztos benne, hogy ki kell mondani. Az egyik fal mellett egy boszorkány állt. Az arca fáradt volt, a tekintete olyan üres, mintha már túl sokszor mondta volna el ugyanazt. Amikor ránk nézett, nem volt benne meglepetés. Csak kimerültség.

— Sötét varázslók — mondta egyszerűen.

A mondat túl könnyű volt ahhoz képest, amit mutatott. Bee összevonta a szemöldökét.

— De… itt?

A nő lassan bólintott.

— Nem csak itt. Többen voltak. Nem maradtak sokáig, de elég volt.

A szavak mögött ott volt valami kimondatlan. Hogy ez nem normális. Hogy ez nem szokványos támadás. Közelebb léptem a romos épülethez. A fa még mindig meleg volt ott, ahol megérintette valami. Nem friss tűz, hanem valami mélyebb, ami mintha belülről ette volna meg a helyet.

— Volt sérült? — kérdeztem halkan.

A nő egy pillanatig hallgatott.

— Igen — mondta végül. — De elvitték őket. A többiek… szétszéledtek.

Bee rám nézett. De nem szólt. És ebben a csendben hirtelen valami sokkal nehezebb kezdett megjelenni, mint a félelem. A kérdés. Miért most? Miért itt? Miért ilyen közel? Nem volt válasz. Csak a romok. És az a furcsa érzés, hogy ez nem egy egyszeri dolog volt. Hanem valami, ami elkezdődött. Bee lassan kifújta a levegőt.

— Nem tarthatjuk itt a születésnapodat — mondta végül.

Nem kérdés volt. Tény. Megfordultam felé.

— Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni.

Bee most először nem mosolygott.

— De kell.

A hangja határozott volt, de nem vitázó. Inkább olyan, aki már eldöntötte, hogy nem engedi el.

— Rose… ez nem csak rólad szól. Ez most már más.

Egy pillanatig néztem a romokat mögötte. Aztán lassan bólintottam.

— Akkor hol?

Bee arca enyhén fellazult, mintha végre visszakerülne valami irányíthatóba.

— Megoldjuk. A kastélyban. Egy nagyobb teremben. Biztonságban.

Elindultunk vissza. De ahogy távolodtunk Roxmortsól, valami nem maradt ott mögöttünk. Velünk jött. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak az a bizonytalan érzés, hogy amit ma láttunk, az nem lezárás volt. Hanem kezdet. És én még nem tudtam, mi kezdődött el pontosan.

 Tizenharmadik fejezet

Túl gyorsan mentem. Nem akartam rohanni, mégis majdnem futottam a folyosón. A kastély reggeli zaja körülöttem hullámzott-beszélgetések, nevetések, lépések visszhangja a kőfalakról- de mindez tompán jutott el hozzám, mintha vastag üveg mögül hallanám. A tenyerem még mindig melegnek tűnt. Mintha nem rég valaki fogta volna. Ökölbe szorítottam a kezem. Csak álom volt. De a testem nem hitt nekem. A szám bizsergett. A mellkasomban furcsa üresség húzódott, mintha valamit kirántottak volna belőlem ébredéskor. Mintha valakit... Megálltam egy pillanatra a lépcsőfordulóban, és mély levegőt vettem. Azonnal visszatért az emlék. A közelsége. A hangja a fülemnél. Az a bizonyos mozdulat, ahogy magához húzott. Megráztam a fejem. 

-Hagyd abba-suttogtam magamnak. 

Bájitaltan. Figyelnem kell. Koncentrálnom. Normálisnak kell lennem. 

A pincefolyosó levegője hűvös volt és nehéz. A falakat évszázados nedvesség illata lengte be, a fáklyák fénye hosszú árnyékokat vetett a kövezetre. Amikor beléptem a tanterembe, azonnal körül ölelt az ismerős hangulat. A helyiség félhomályban úszott. A  magas boltíves mennyezetről vaskampókon régi rézüstök lógtak, a falakat polcok borították tele üvegcsékkel, szárított növényekkel, csavarodott gyökerekkel és furcsa, lebegő folyadékokkal teli fiolákkal. A levegőben keveredett zúzott növény, füst, édeskés esszenciák, és valami fémes, hideg szag. Az üstök alatt lángok táncoltak, narancssárga fényük vibrálva tükröződött a kőpadlón. 

Leültem. Toll a kezembe. Pergamen az asztalon. Minden pontosan ugyanaz volt. Csak én nem. A tanár beszélni kezdett. Az üst fölé hajolt, kimérten adagolta az összetevőket- egy csipet por, három csepp folyadék, lassú keverés az óramutató járásával megegyezően. A többiek figyeltek. Jegyzeteltek. Én csak néztem a felszálló gőzt. Ahogy kanyarogva emelkedett. Pont úgy, mint az álomban a levegő köztünk. És hirtelen újra ott voltam. A falnál. A keze a csípőmön. Az a pillanat, amikor megszűnt gondolkodni az agyam. A szívem nagyot dobbant. 

-Miss Weasley?

Nem reagáltam. Valakit hívtak. Nevetés. Szék csikordult. Idő telt el. Nem tudtam mennyi. 

-Miss Weasley.

Most közvetlenül előttem. Felnéztem. Az egész osztály engem figyelt. Felálltam, mintha álomban mozognék, és az üsthöz léptem. A gőz sűrűbb volt itt. Meleg és hívogató. A tanár rám nézett. 

-Ez egy különleges bájital-mondta.-Megmutatja, kihez kötődik leginkább a szívünk. Mindenki más illatot érez. 

A gyomrom összeszorult. Nem akartam közelebb menni. Mégis tettem. Az üst fölé hajoltam. Belélegeztem. És a világ megszűnt. Eső utáni kőfal. Hideg, friss levegő. Az a tiszta illat, amit mindig érezni lehetett a kastély külső falainál egy vihar után. Aztán bergamott. Éles, elegáns. Menta. Hűvös, nyugodt. És végül... egy halvány, szinte leheletnyi levendula. Alig érezhető. Még is azonnal felismerhető. A szívembe fájdalom nyilallt. Scorpius... Pontosan ugyanez. Ugyanezt éreztem az álomban, amikor fölém hajolt. Amikor megcsókolt. Hátrébb léptem. A kezem remegett. Nem. Ez nem lehet igaz. Több hete nincs itt. Nem választhatom Őt. Nem szabadna. Tovább kellett volna lépnem. Cedric... Cedric jó. Cedric kedves. Cedric valóság. És mégis... a bájital nem hazudott. Az óra hátralévő részére nem emlékszem. Csak arra, hogy ki kellett mennem. Levegő kellett. Egyedül kellett lennem.

Az óra vége után szinte kimerültem. Levegő. Tér. Csend kellett. A folyosón gyorsan haladtam, a gondolataim egymásnak ütköztek. Miért pont Ő? Miért pont most? Miért nem múlik el? 

-Rose!

Cedric hangja megállított. Megfordultam. Mielőtt válaszolhattam volna, finoman megfogta a kezem. Nem erősen. De határozottan. Egy üres tanterem felé vezetett. Az ajtó becsukódott mögöttünk. A terem elhagyatott volt. A levegő állt, a porszemek lassan lebegtek a ferdén beeső napfényben. Félretolt padok, egy magányos asztal középen. Cedric odavezetett. Ő kétoldalról az asztalra támasztotta a kezét. Elzárta az utat. Túl közel volt. Hátrahőköltem. 

-Egésznap kerülsz-mondta halkan.

A hangja nem vádló volt. Csak... mintha fájna neki. És ettől bűntudatom lett.

-Nem kerüllek.-mondtam gyorsan.

Még én sem hittem el. Közelebb hajolt. A lehelete végigsiklott a nyakamon. Megborzongtam. De nem ugyanúgy. Nem úgy, mint vele. És ekkor pánik futott végig rajtam. Mi baj velem? Cedric tekintete az arcomat kutatta. Mintha megakarna csókolni. Vagy mintha az igazságot akarná látni. Nem tudtam. Túl közel volt. Túl sok volt. A szívem nem reagált. És akkor... valami megváltozott bennem. Nem hang volt először. Inkább érzés. Egy finom nyomás a mellkasomban. Figyelem. Védelem. Mintha valaki mögöttem állna. Mintha egy jelenlét óvatosan elém lépne. Aztán megszólalt. Halkan. Nyugodtan. "Hajolj el." Nem ijesztő volt. Nem idegen. Ismerős. Biztonságot adó. Nem kérés. Utasítás. Segítség. A testem azonnal reagált. Nem gondolkodtam. Kibújtam Cedric karjai közül. A levegő hirtelen visszatért a tüdőmbe. Megdermedtem. Hallottam? Vagy csak képzeltem? A mellkasomban még ott lüktetett az érzés... mintha valaki vigyázna rám. Mintha tudná, mire van szükségem, még akkor is, amikor én nem. Cedric meglepetten nézett rám.

-Rose?

De már hátráltam.

-Sajnálom...én...most nem..

Kinyitottam az ajtót és kiléptem. A folyosó hideg levegője arcon csapott. Gyorsan mentem. Majd futottam. A szívem vadul vert. Nem Cedric elől. Nem a helyzet elől. Hanem attól a felismeréstől, amely lassan összeállt bennem. Valaki... vagy valami... figyelt rám. És segített. És valahol mélyen kimondatlanul tudtam: nem volt idegen. 

Nem emlékeztem pontosan, hogyan jutottam vissza a Griffendél toronyba. Csak arra, hogy a lábaim automatikusan vittek fel a lépcsőkön, miközben a gondolataim még mindig abban az üres teremben maradtak. A Hang. Megálltam a hálóterem ajtaja előtt. A kilincs hideg volt a tenyerem alatt. Egy pillanatig nem mentem be. Hallottam Cedric hangját a fejemben. Láttam az arcát. A zavartságot. A csalódást. És ettől rosszul éreztem magam. Mert nem tudtam volna elmagyarázni neki, mi történt. én sem értettem. Beléptem. A szoba üres volt. A délutáni fény aranysárgán szűrődött be az ablakokon, porszenek lebegtek a levegőben. Az ágyamhoz mentem és leültem. A csend túl hangos volt. Végigfuttattam az ujjaim az ajkaimon. Még mindig emlékeztem az álomra. A csókra. Aztán a bájitalra. És végül... arra a hangra. Nem képzeltem. Tudtam. Nem olyan volt, mint amikor az ember magában beszél. Ez kívülről jött. Nem a fülemen keresztül. Hanem... mélyebről. Mintha valaki pontosan tudná, mikor kell megszólalnia. Mintha figyelne rám. Hátradőltem az ágyon és a plafont bámultam. 

-Ez őrültség.-suttogtam.

De a szó üresen hangzott. Mert egy gondolat lassan, óvatosan kezdett felkúszni bennem. Nem akartam végiggondolni. Tényleg nem. Mégis ott volt. És mi van, ha ez már... folyamat? Felültem. A szívem  gyorsabban vert. 

-Nem...-ráztam meg a fejem.-Az lehetetlen. 

Az ilyesmi nem történik csak úgy. Nem kapcsolódhatok valakihez...így. Nem hallhatok meg valakit. Nem érezhetem... Megdermedtem. Mert pontosan ezt éreztem. Kapcsolódást. És az agyam, hiába tiltakozott, már tudta a nevet. Scorpius. Azonnal felálltam. Nem. Nem fogok ezen kattogni. Levegő kell. Emberek. Valami normális. Valami hétköznapi. 

Nem bírtam a toronyban maradni. A falak túl közel kerültek hozzám. A gondolataim hangosabbak voltak, mint a kastély zaja, és minél inkább próbáltam nem gondolni arra, annál erősebben tért vissza. A Hang. A bájital. Az illat. Ő. Amikor Bee felvetette, hogy leugorhatnánk Roxmortsba, szinte azonnal rávágtam az igent. A falu már messziről élt. A házak kéményeiből füst kígyózott az esti levegőben, a macskaköves utcák nedvesen csillogtak a korábbi esőtől. a lámpások meleg fénye aranyszín foltokat rajzoltak a kövekre, diákok csoportjai nevetve sodródtak egyik üzletből a másikba. Bee beszélt. Folyamatosan. Valami pletykáról, valaki randijáról, egy új édességről a Mézesfalásban- bólogattam, néha válaszoltam is, de igazából nem voltam teljesen ott. Mert minden illat...minden érintés... minden hang emlékeztetett valamire. Az álomra. Arra az érésre, hogy valaki közel hajol. Hogy figyel. Öntudatlanul a nyakamhoz értem. Pont oda, ahol az álomban megérintett. 

-Hé-bökött oldalba Bee.-Ma valahogy... máshol jársz.

Mosolyogni próbáltam.

-Csak fáradt vagyok.

Hazugság. És Ő tudta. De szerencsére nem faggatott tovább. A Három Seprű felé sétáltunk, amikor megéreztem. Nem láttam először. Hanem éreztem. A beszélgetések zaja mintha halkabb lett volna körölöttünk. A levegő sűrűbbé vált. És akkor észrevettem őket. Három férfi állt az utca szélén. Nem diákok. A ruhájuk sötét volt, hosszú kabátjuk túl nehéznek tűnt egy egyszerű falusi sétához. Nem beszélgettek. Nem nevettek. Figyeltek. Az egyikük tekintete megakadt rajtam. Nem véletlenül. Tudatosan. A gyomrom összerándult. Automatikusan közelebb léptem Beehez.

-Menjünk inkább máshová- mondtam halkan.

De már késő volt.

-Weasley-szólalt meg az egyikük.

Megálltam. A nevem nem kérdésként hangzott. Megállapítás volt. Amit ezzel, hogy megálltam be is ismertem. Lassan feléjük fordultam. A férfi halványan elmosolyodott. Nem volt benne melegség. Csak érdeklődés. Mint amikor valaki ritka tárgyra talál.

-Érdekes dolgokat hallani mostanság... bizonyos nevekről.-mondta.

Nem értettem.  Vagy talán nem akartam. Bee mellettem megfeszült.

-Szerintem mennünk kell.-mondta idegesen.

A férfi tett egy lépést felénk. Nem fenyegetően. Mégis minden ösztönöm azt súgta: rossz helyen vagyok. És ekkor megérkezett. Nem hangként. Először érzésként. Melegség a mellkasomban. Határozott jelenlét. Mintha valaki mögém állna. Mintha egy láthatatlan kéz finoman a vállamra simulna. A világ fókusza beszűkült. A férfi hangja elhalkult. És a Hang megszólalt. Nyugodtan. Biztosan. "Menj el. Most!" Nem kérés volt. Nem figyelmeztetés. Utasítás. És ami a legfurcsább volt... megnyugtatott. A pánik eltűnt. Tudtam, mit kell tennem. 

-Bee, mennünk kell.-mondtam határozottabban.

Megfogtam a karját és elindultam. Nem futottunk. De gyorsan mentünk. Éreztem a tekintetet a hátamon. És még valamit. Mintha valaki kísérne. Nem fizikailag. Hanem... összekapcsolódva velem. Amikor befordultunk egy másik utcába, végre levegőt vettem. Bee rám nézett.

-Rose... kik voltak azok?

Megráztam a fejem.

-Nem tudom.

És ez volt az igazság. De egy dolgot már tudtam. Ha a Hang nem szól... ott maradtam volna. Beszéltem volna velük. És valami azt súgta bennem, hogy az hiba lett volna. Nagy hiba. Lassan rájöttem valamire. Ez nem csak bennem történik. Valaki...valahol... figyel rám. És vigyáz...

 Tizenkettedik fejezet

Lassan ébredtem. Először csak a melegséget éreztem. A takaró súlyát a testemen, a párna puhaságát az arcom alatt. Nem akartam kinyitni a szemem. Ritka volt az ilyen reggel... amikor nem szorított a mellkasom, amikor nem az első gondolatom volt valami, ami hiányzik. Jól aludtam. Nagyon is jól. A tegnap este még mindig bennem élt. Cedric nevetése visszhangzott a fejemben. Ahogy mellettem sétált a folyosón, mintha minden könnyebb lenne. Nem nézett furcsán rám. Nem próbált megfejteni. Mellette egyszerű volt létezni. Mellette nem gondoltam Rá. Legalábbis azt hittem. Félmosollyal fordultam a másik oldalamra. A hajam az arcomba hullott, lustán fújtam ki egy tincset. Talán tényleg kezdek továbblépni-gondoltam. Lassan kinyitottam a szemem. És megfagytam. Valaki állt a hálószobám sarkában. A szívem akkorát dobbant, hogy belesajdult a mellkasom. Scorpius... Nem ijedtem meg. Csak... mintha hirtelen minden levegő eltűnt volna körülöttem. Ott állt. Ugyanúgy. Ugyanazzal a tekintettel, amit hetek óta próbáltam kitörölni az emlékeimből. 

-Ez...nem lehet...-suttogtam.

Nem mozdult. Csak nézett. És abban a pillanatban valami elszakadt bennem. A döbbenet átváltott haraggá. Felültem, majd szinte kirántottam magam az ágyból.

-Komolyan?! -csattantam fel.- Csak úgy megjelensz?!

A hangom hangosabb volt, mint akartam, de nem tudtam visszafogni. 

-Hetekig eltűnsz! SEMMI! Egy szó sem! Mintha soha nem is számítottam volna!

Közelebb léptem hozzá. Éreztem, hogy remeg a kezem.

-Tudod, milyen volt ez? Minden nap azt várni, hogy visszajössz! Hogy majd megmagyarázod! Hogy majd... engem választasz...

A hangom elcsuklott, de már nem tudtam megállni.

-Utáltalak ezért. Érted?! Utáltalak!- mondtam, és éreztem, hogy a szemem ég.- Fogalmad sincs, mit tettél velem.

Ő csak hallgatott. És ez őrjítő volt. 

-Mondj valamit!-léptem közelebb. -Ne merj csak így nézni rám.

Ekkor megszólalt.

-Hiányoztál...

A világ egy pillanatra elcsendesedett.

-...el sem tudod képzelni mennyire.

Nem kaptam levegőt.

-Mi?-nevettem hitetlenül.- Most mondod ezt? Több hét után?

Már alig volt köztünk távolság.  Éreztem a jelenlétét. A testhőjét. Azt az ismerős feszültséget, amit hiába próbáltam elfelejteni. 

-Minden nap dühös voltam rád- mondtam halkabban.-És minden nap azt kívántam...bárcsak itt lennél. 

Ahogy kimondtam, rájöttem, mennyire igaz. A tekintete elsötétült. A következő pillanatban a keze a csípőmre csúszott, és magához húzott. A hátam a hideg falnak ütközött. A lélegzetem elakadt. 

-Kérlek...-mondta rekedten-Most az egyszer ne harcolj velem. 

Az ujja finoman a nyakamra simult. Nem szorított. Csak ott volt. És abban az érintésben több volt, mint bármelyik szóban. A szívem őrült tempóban vert. És aztán megtörtént... 

Amikor megcsókolt...nem volt benne semmi bizonytalanság. Mintha hetek óta visszatartotta volna magát, és most végre elszakadt volna benne valami. A szája forró volt az enyémen. Nem óvatos. Nem kérdező. Tudta, hogy akarom. És én tényleg akartam. Az ujjaim azonnal a hajába csúsztak. Éreztem a puha, ismerős tincseket az ujjaim között, és közelebb húztam magamhoz, mintha attól félnék, hogy ha csak egy pillanatra is elengedem, eltűnik. A hátam a hideg kőfalnak simult, de semmit sem éreztem belőle. Csak Őt. A lélegzete az arcomon. A mellkasa az enyémhez érve. Az a feszültség, ami hetek óta bennem gyűlt, most egyszerre tört fel. A csók mélyebb lett. Lassabb. Nem kapkodó- inkább éhes. Mintha emlékezni akarna rám. Mintha újra meg akarna tanulni. A szívem úgy vert, hogy szinte fájt. És rájöttem valamire. Nem csak hiányzott. Vártam Rá... MINDEN egyes nap. A keze végigsiklott a derekamon, majd vissza a csípőmre, és közelebb húzott. A testünk egymáshoz simult, és hirtelen nem maradt köztünk levegő sem. Felnyögtem a csókban. Nem szégyelltem. Nem gondolkodtam. Csak éreztem, hogy Ő kell. Őt akarom. Most. Mindennél jobban. 

-Azt hittem... elvesztettelek...-suttogtam az ajkai között.

A homloka az enyémhez simult, az orrunk összeért. 

-Soha- lehelte vissza.

És újra megcsókolt. Ez a csók már nem volt sietős. Mélységes volt. Olyan, mint amikor valaki végre hazaér. A világ megszűnt körölöttünk. Nem létezett Roxfort. Nem létezett Cedric. Nem létezett semmi más. Csak mi. A karjai körém fonódtak, felemelt, én pedig ösztönösen köré zártam a lábam. A tenyerem a nyakára siklott, éreztem a pulzusát-gyors volt. Ugyanolyan zaklatott, mint az enyém. 

-Ne menj el megint..-suttogtam.

Szinte könyörögve. Ő válasz helyett újra megcsókolt. És ebben a csókban benne volt minden, amit sosem mondtunk ki. A hiány. A düh. A vágy. Az a kimondatlan igazság, amitől mindketten féltünk. A mellkasom szorult. Túl sok volt  az érzés. Túl valóságos. És ekkor... valami megváltozott.

Először csak apróságok. A karjai... mintha könnyebbek lettek volna körülöttem. A levegő hűsebbnek érződött. A hangja távolabbról jött. Megakartam csókolni újra- de az ajka már nem volt ott pontosan, ahol vártam. A szorítása lazult. 

-Scorpius...?-suttogtam.

A neve furcsán visszhangzott. Mintha nem is ebben a térben hangzana el. A fény megváltozott. Túl világos lett. A bőrömön hideg futott végig. Pislogtam. A fal eltűnt a hátam mögül. A karjai... nem tartottak. A szívem még mindig vadul vert, de hirtelen nem éreztem Őt. Csak az ürességet. A szemem kinyílt. A Griffendél hálóterem mennyezetét bámultam. A takaró összegyűrve körülöttem. Napfény az arcomon. A mellkasom zihált, mintha futottam volna. Nem mozdultam. Nem mertem. A szám még mindig bizsergett. Lassan az ajkaimhoz értem. Esküdni mertem volna rá, hogy még érzem Őt. A csókot. A melegét. A súlyát. A torkomban gombóc nőtt. 

-Nem...-suttogtam.

És akkor értettem meg. Nem jött vissza. Nem volt itt. Soha nem is volt. Csak álmodtam. De a testem nem tudta elfogadni. Mert minden porcikám emlékezett Rá. És a legrosszabb volt... hogy egy pillanatra teljesen boldog voltam. 

Nem mozdultam. Csak ültem az ágy szélén, a takaró még mindig a derekam köré csavarodva, és próbáltam utolérni a saját légzésemet. Túl gyors volt. Mintha tényleg futottam volna. A szívem még mindig ugyanabban az ütemben vert, mint amikor... amikor Ő megcsókolt. A számhoz értem. Hülyeség volt. Tudtam. De esküdni mertem volna rá, hogy még érzem. Érzem a... melegét, a közelségét, azt az elsöprő bizonyosságot, hogy engem akar. Összeszorítottam a szemem. Ez csak egy álom volt. Csak egy álom. Több hete nem láttam Scorpiust. Több hete eltűnt az életemből úgy, mintha soha nem is lett volna része. Nem írt. Nem keresett. Nem magyarázott semmit. És mégis... az agyam Őt választotta. Pont most. Pont akkor, amikor végre kezdtem jól lenni. 

Lassan kifújtam a levegőt, és hátrasimítottam a hajam. 

-Szedd össze magad, Rose- suttogtam magamnak. 

Ez semmit nem jelent. Az emberek hülyeségeket álmodnak. Ez nem érzés. Ez nem hiány. Ez csak...emlék. Igaz? Felálltam, de a lábam furcsán bizonytalannak tűnt. Mintha még mindig nem teljesen a valóságban lennék. A hálóterem túl csendes volt. A fény túl éles. Minden túl valódi. És pont ezért az álom még valóságosabbnak érződött. 

Gyorsan felöltöztem. Szinte menekültem a szobából. Nem akartam gondolkodni. Nem akartam érezni. Csak...normális akartam lenni. A Griffendél klubhelyiségében meleg zsivaj fogadott. Beszélgetések, nevetések, könyvlapok surrogása. Élet. Valódi élet. És aztán megláttam Őt. Cedric az egyik fotelben ült, könyvvel a kezében. A haja kicsit kócos volt, mintha Ő sem rég ébredt volna. Amikor felnézett, és észrevett, az arca azonnal felderült. Az a mosoly. Könnyű. Őszinte. Meleg.

-Jó reggelt, Rose.

És valami bennem azonnal megnyugodott. Odamentem hozzá.

-Jó reggelt.

Leültem mellé. Közel. Természetesen. Egyszerűen. Cedric becsukta a könyvet.

-Jól aludtál?

A kérdés teljesen ártatlan volt. Mégis megfeszültem. Mondjam el? Hogy percekkel ezelőtt még Scorpius karjaiban voltam? A gyomrom összerándult. 

-Igen- mondtam gyorsan.-Meglepően jól.

Nem hazudtam. Ez volt benne a legrosszabb. Cedric mosolyogva figyelt. A jelenléte megnyugtatott. Mellette nem kellett védekeznem. Nem kellett találgatnom, mire gondol. Nem kellett félnem, hogy egyik napról a másikra eltűnik. Mellette könnyű volt  létezni. És mégis... valami hiányzott. Észrevétlenül kezdődött. Egy apró érzés. Figyeltem magam. A szívem...nyugodt volt. Nem szaladt. Nem zakatolt. Nem vesztettem el a levegőt. És ettől hirtelen rosszul lettem. Mert tegnap este boldog voltam vele. És most is jól érzem magam. De nem ugyanúgy. Scorpius mellett minden túl sok volt. Túl hangos. Túl intenzív. Idegesítő. Felkavaró. És élő. Cedric mellett biztonságban voltam. Scorpius mellett...éltem. A felismerés olyan hirtelen érkezett, hogy majdnem felálltam. 

-Minden rendben?-kérdezte Cedric halkan.

Rám nézett. Tényleg rám nézett. Figyelmesen. Aggódva. És ettől bűntudatom lett. Mert Ő itt volt. Ő maradt. Ő választott. És én közben valaki más csókjára emlékeztem. Lesütöttem a szemem.

-Igen... csak fáradt vagyok.

Cedric keze finoman megérintette a karomat. Egy egyszerű, kedves érintés. Meleg volt. Gyengéd. Pont olyan, amilyennek lennie kellett. Mosolyogtam Rá. Ő visszamosolygott. És én akkor értettem meg igazán, mi történik bennem. Cedric mellett boldog lehetnék. Egy nyugodt, szép történetben. Ahol nincs fájdalom. Nincs bizonytalanság. Nincs szívszorító hiány. Csakhogy... amikor lehunytam a szemem, nem az Ő arcát láttam. Hanem Scorpiusét. És ettől megijedtem. Nagyon. Mert ez azt jelentette, hogy hiába múltak el hetek...hiába próbáltam továbblépni... valami bennem még mindig Őt várta. Azt, aki elment. Azt, aki összezavart. Azt, aki mellett sosem volt egyszerű semmi. Felnéztem Cedricre. Ő ott volt. Valóságosan. Biztosan. És hirtelen rettenetesen féltem attól, hogy egyszer meg fogom bántani. Mert talán már most is azt tettem... 

 Tizenegyedik fejezet

A Tiltott Erdő határa mindig élesebbnek tűnt éjszaka. Mintha a kastély biztonsága egyetlen láthatatlan vonalnál véget érne. Ahogy átléptünk, a levegő azonnal megváltozott. Nehezebb lett. Nedvesebb. A talaj puhán süppedt a talpunk alatt, vastag moharéteg nyelte el a lépteink hangját. A fák törzsei sötéten emelkedtek körénk, kérgükön halvány világító gombák futottak végig, mint apró csillagtérképek. 

James ment elől, Hugo folyamatosan magyarázott valamit a teliholdas mágikus aktivitásról, Bee pedig minden ág roppanásnál összerezzent. Cedric mellettem sétált. Nem túl közel. Mégis minden mozdulatából éreztem, hogy figyel. Egyszer sem kellett hátranéznem, hogy tudjam, ha lemaradnék, Ő azonnal észrevenné.  

-Egész nap kerestelek.-mondta halkan, miközben egy alacsony ág alatt hajoltunk át.

A hangja csak nekem szólt.

-A Nagyteremben... az órán...mindig tudtam, hol vagy.

Felnéztem rá.

-Ez egy kicsit ijesztően hangzik. 

Halvány, féloldalas mosoly jelent meg az arcán. 

-Csak őszinte.

A tekintete egy pillanatra elszakadt rólam. Fel a fák közé. A mosolya mélyebb lett. Mintha valakinek szólna. Aztán vissza rám. 

A tisztásra szinte észrevétlenül érkeztünk. A fák hirtelen ritkulni kezdtek, és a holdfény akadálytalanul ömlött a földre. Az ezüst fényben a fűszálak szinte világítottak, mintha apró kristályok borítanák őket. És ott volt Ő. Először csak fénynek tűnt. Aztán alakot öntött. A lény magas volt- karcsúbb egy szarvasnál, mégis erőteljes. Teste áttetsző ezüstből és halvány  kék ragyogásból állt, mintha nem húsból, hanem tiszta mágiából formálták volna. Minden lépésnél apró fénydarabok hullottak le róla, amelyek még a földet sem érve eltűntek. Az agancsai... nem egyszerű ágak voltak. Csillagfényből álltak. Lassan pulzáltak, mintha élne bennük az égbolt. A csoport egyszerre megállt.

-Merlin szakállára...-suttogta Hugo.

A lény körbenézett. Először Jamesre. Aztán Bee-re. Majd a többiekre. És tovább ment. Egyenesen felém tartott. A szívem hangosan vert. Senki más nem mozdult. 

-Rose...-hallottam Bee bizonytalan hangját. 

De már nem figyeltem rájuk. A lény megállt előttem. Olyan közel, hogy láttam a testében lassan áramló fényt, mintha galaxisok mozognának benne. Nem féltem. Valami mély, ösztönös nyugalom töltött el. Lassan felemeltem a kezem. A lény lehajtotta a fejét. És... meghajolt. Nem véletlen mozdulat volt. Nem állati reakció. Hanem tudatos gesztus. Elismerés. A tisztás döbbent csendbe fulladt. 

-Ez...miért csinálja ezt?-suttogta James. 

Senki sem tudta. A lény orra finoman az ujjaimhoz ért. Melegség áradt szét bennem, mintha a saját mágiám válaszolt volna rá. Egyetlen pillanatra úgy éreztem, lát engem. Igazán. Aztán hátralépett. Még egyszer rám nézett. És a teste lassan feloldódott a holdfényben. Eltűnt. A tisztás újra csak erdő lett. A többiek egyszerre kezdtek el beszélni. 

-Ez meg mi volt?!

-Miért pont Rose?!

-Láttátok?!

Cedric nem szólt. Csak engem figyelt. És mosolygott. Az a sunyi, mindent tudó mosoly. 

Visszafelé indultunk. A csoport hangos volt, mindenki egyszerre beszélt, újra és újra felidézve a látottakat. A nevetések és izgatott hangok egyre távolodtak, ahogy a fák sűrűbbé váltak körölöttünk. Nem vettem észre pontosan, mikor maradtunk le. Csak azt, hogy már nem hallom tisztán a többieket. És hogy Cedric nem siet. Amikor megállt, ösztönösen én is megtorpantam. A következő pillanatban finoman- mégis határozottan- a legközelebbi fa törzséhez vezetett. A hátam a hűvös kéreghez simult. Ő pedig túl közel állt. Nem véletlenül. Az egyik karja a fejem mellett támaszkodott meg a fán, elzárva az utat. A másik keze lassan a derekamra csúszott, ujjai biztosan simultak a talárom anyagára. Nem szorított. De nem is engedett. A tekintete végigfutott rajtam. Lassan. Türelmesen. Mintha nem csak nézne- hanem megjegyezne. Éreztem, ahogy szó szerint felfal a szemével. A mellkasom gyorsabban emelkedett. 

-Tudod mit láttam ma?- kérdezte halkan.

A hangja mélyebb volt, mint eddig. Közelebb hajolt, a hangja már nem a levegőbe szólt, hanem közvetlenül körülöttem. 

-Téged.

A keze felemelkedett, és egy kósza tincset lassan az ujjai köré csavart, majd kisimította az arcomból. Az érintése szinte indokolatlanul gyengéd volt egy ilyen határozott mozdulathoz képest. A hüvelykujja végigsimított az arccsontomon. Megállt. Mintha ellenőrizné, valódi vagyok-e. 

-Egésznap nem tudtam nem figyelni.-folytatta.

A tekintete az ajkaimra siklott egy pillanatra. Aztán vissza a szemembe. Közelebb lépett. A térde majdnem az enyémhez ért, a teste hőt sugárzott a hideg éjszakában. 

-A nagyteremben...-suttogta.

-Az órán...

-Mindenhol tudtam, hol vagy.

A keze lassan feljebb csúszott a derekamról a hátamra. Nem sürgetve. Nem bizonytalanul. Mintha természetes lenne. Mintha joga lenne hozzá. Megborzongtam. Cedric észrevette. A szája sarkában halvány, elégedett mosoly jelent meg. Lejjebb hajolt. A lehelete a fülem mellett érte a bőrömet.

-És most végre egyedül vagyunk. 

A hangja szinte csak levegő volt.  A tarkómnál megállt a keze, ujjai finoman a hajamba csúsztak. Nem markolt bele- csak ott tartotta, közelebb húzva az arcomat. Nem csókolt meg. De a távolság veszélyesen kicsi lett. Éreztem a lélegzetét. Hallottam a szívverésem. Nem tudtam eldönteni, hogy hátralépni akarok... vagy még közelebb menni. A tekintete elszakadt rólam egy pillanatra. A sötét fák közé nézett. Pont oda, ahol semmit sem lehetett látni. A félmosoly visszatért az arcára. Az a sunyi, titoktudó mosoly. "Igen. Tudom, hogy figyelsz" Aztán újra rám nézett. Most már teljes figyelemmel. 

-Nem kell félned- suttogta.-Senki nem hagyja, hogy bármi történjen veled.

Az ujja finoman megemelte az államat. A tekintete mély volt. Eltökélt. Szinte megszállott. Mintha eldöntötte volna, hogy közel akar kerülni hozzám- és nem szándékozik feladni. A hüvelykujja végigsimított az alsó ajkam alatt, alig érintve. Egy tesztelő mozdulat. Egy kérdés. 

A távolból Hugo hangja törte meg a pillanatot. 

-ROSE?! HOL VAGYTOK?!

Cedric nem mozdult azonnal. Még egy hosszú másodpercig ott maradt. A tekintete rajtam. A keze a derekamon. Mintha nehezére esne elengedni. Végül lassan hátralépett. De mielőtt elfordult volna, még egyszer végignézett rajtam- ugyanazzal az éhes figyelemmel. 

-Menjünk vissza-mondta halkan.

A hangjában azonban ott volt az ígéret. Ez nem ért véget. 

A kastély fényei messziről melegebbnek tűntek, mintha valaha. Ahogy kiléptünk a Tiltott Erdő árnyékából, a Roxfort tornyai aranyszínben ragyogtak a hold alatt. A többiek egyszerre kezdtek beszélni- mindenki a lényről akart mesélni, egymás szavába vágva, túl hangosan, túl gyorsan. Mintha attól félnének, hogy ha elhallgatnak, rájönnek, hogy nem értik mi történt. Én sem értettem. Csak azt tudtam, hogy valami bennem még mindig vibrál. És hogy Cedric mellettem sétál. Nem mögöttem. Nem előttem. Mellettem. Olyan természetességgel, mintha mindig is így lett volna. Időnként a karja hozzáért az enyémhez. Nem véletlenül. Nem bocsánatkérően. Inkább ösztönösen -mintha ellenőrizné, hogy még ott vagyok. Amikor a kavicsos úton enyhén megcsúsztam, a keze azonnal a derekamra simult. Határozottan. Biztosan. A hüvelykujja egy pillanatig mozdulatlan maradt a csípömön. Tovább, mint kellett volna. Aztán elengedett. Halvány mosollyal. Mintha pontosan tudná, mit tesz velem. 

A kastély ajtaja kitárult előttünk, a meleg levegő és a vacsora utolsó illatai fogadtak. 

-Én ezt SOHA nem fogom feldolgozni-jelentette ki Hugo.

-A lény konkrétan MEGHAJOLT Rose előtt!- tette hozzá James.

Többen rám néztek. Zavarba jöttem. Cedric viszont nem. Csak oldalra pillantott rám, és a szája sarkában megjelent az a jól ismert félmosoly. Mintha számára ez nem lenne meglepetés. Mintha... számított volna rá. Én alig szóltam. Az erdő még mindig bennem maradt. A bőrömön. A mellkasomban. És Cedric tekintetében. Ahogy haladtunk a lépcsőkön a zaj lassan körénk zárult. A többiek előre siettek, nevetve, vitatkozva. Ő nem. Csak mellettem maradt még néhány lépésig. Csendben. Egyszer találkozott a tekintetünk. Az a halvány mosoly újra megjelent. Nem kérdezett semmit. Mintha pontosan tudná, hogy most nem szabad. A Kövér Dámához vezető út elágazásában lassított. 

-Jó éjt, Rose.-mondta halkan.

Csak ennyit. Nem érintett meg. Most nem. De ahogy elfordult, még egyszer visszanézett. Hosszabban, mint kellene. Olyan nézéssel, amitől az ember nem tudja eldönteni, megkönnyebbült... vagy hiányérzete lett. És én ott maradtam azzal a furcsa, szinte fájó vággyal, hogy még mondjon valamit. Valamit, ami visszahúz. 

A Griffendél klubhelyiségében már mindenki egyszerre beszélt. A kandalló pattogott, valaki nevetett a sarokban, a megszokott zaj visszahúzott a valóságba. Bee azonban nem hagyta. Amint leültem, elém állt. Karok keresztben.

-Jó. Most beszélünk.

-Miről?

-Rose.

Az a hangnem volt. Nem menekültem. Bee lehuppant mellém a kanapéra, közelebb húzódott. 

-Oké Kezdjük az elején. A mágikus lény meghajolt előtted. Ez már önmagában elég egy teljes idegösszeroppanáshoz. De nem ez érdekel.

Oldalra billentette a fejét.

-Hanem Ő.

Nem kellett kimondania a nevét. Elmosolyodtam, de idegesen.

-Nem történt semmi.

Bee felvonta a szemöldökét.

-Rose, én láttam, ahogy rád néz.

Hallgattam.

-Az nem az a "kedvellek" nézés volt- folytatta halkan- Az inkább... mintha már eldöntötte volna, hogy az övé vagy.

A szívem megdobbant.

-Ez őrültség.-mondtam gyorsan.

-Akkor miért vagy ilyen?

Nem válaszoltam azonnal. Mert nem tudtam.

Végül halkan:

-Mellette... nem érzem azt az ürességet.

A kimondott szavak súlya megült közöttünk. Bee arca ellágyult.

-És ez megijeszt?

Bólintottam. Csend. A kandalló fénye táncolt a falon. Egy pillanatig csak nézett. Lenéztem a kezemre. Eszembe jutott, ahogy a fa törzséhez támasztott. Ahogy rám nézett. Ahogy tudta, hogy figyelnek minket- és mégsem hátrált meg. A mellkasomban melegség gyúlt. És bizonytalanság. 

-Nem is ismerem.-mondtam halkan.

-De szeretnéd.

Nem kérdés volt. Felnéztem rá. Nem tagadtam. Bee elmosolyodott.

-Akkor szerintem ez most az a pont, ahol nem gondolkodni kell...hanem figyelni arra, mit érzel.

A klubhelyiség zaja lassan visszatért körénk. Valaki felnevetett, kártyák csattantak az asztalon. És én hirtelen tudtam, nem az ijeszt meg, hogy Cedric közeledik. Hanem az, hogy várom a következő alkalmat. 

 Tizedik fejezet

Másnap reggel először nem az üresség ébresztett fel. Ez volt az első furcsaság. Hetek óta úgy keltem, mintha valami hiányozna körülöttem - mintha mindenki más pontosan tudná, hová tartozik, csak én sodródnék a kastély folyosóin. De ma... könnyebb volt levegőt venni. Nem voltam boldog. Csak... nem voltam egyedül a saját fejemben. És ez meglepően sokat számított. Ahogy az ágy szélén ültem, önkéntelenül visszagondoltam a tegnap estére. A hangra. A figyelmeztetésre. Arra az érzésre, hogy valaki ott volt velem- de közben mégsem. És aztán Cedricre. Furcsa fiú. Nem tolakodó. Nem kíváncsi. Nem olyan, mint a többiek, akik vagy kérdeznek, vagy úgy tesznek, mintha semmit sem vennének észre. Ő egyszerűen... értette, mikor kell hallgatni. És ami még furcsább...nem tudtam felidézni, hogy valaha is láttam volna Őt korábban a Roxfortban. Sem a Griffendélnél. Sem a folyosókon. Sem pedig órákon. Pedig egy ilyen embert észre kellett volna vennem. 

A folyosók reggeli zaja lassan körbevett. Diákok siettek, baglyok suhantak el az ablakok előtt, a lépcsők szokás szerint saját döntéseik alapján változtatták az irányt. Mégis.  Kétszer is az az érzésem támadt, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan. Nem fenyegetően. Inkább... őrizve. Amikor hátranéztem, senki sem volt ott. Csak egy páncél állt a fal mellett, amelynek sisakrostélya mintha egy árnyalattal később fordult volna vissza eredeti helyzetébe. Biztosan csak képzelődtem. Mondogattam magamnak. Mégis gyorsabban indultam tovább. A gondolata annak, hogy valaki figyel egész úton elkísért a Bűbájtan teremig. A terem a kastély egyik régebbi szárnyában helyezkedett el, ahol a kövek sötétebbek voltak, és a levegő mindig enyhén vibrált a régi varázslatok maradványaitól. Magas, félköríves mennyezet borult fölénk, amelybe halványan izzó védőrúnákat véstek. A falakon lebegő polcok sorakoztak. Rajtuk pedig az önmagukat jegyzetelő pergamenek, apró üvegcsékben kavargó fények, egy aranyóra amely visszafelé járt. És egy régi, megrepedt tükör, amely nem a jelenlegi, hanem néhány másodperccel korábbi mozdulatokat mutatta. A terem közepén koncentrikus körök voltak felfestve a padlóra - gyakorlókörök, amelyek felerősítették a varázslatokat. 

-Foglaljanak helyet -szólalt meg Selwyn professzor.

Hangja halk volt, mégis azonnal csend lett. Magas, sápadt férfi volt, éles arcvonásokkal és olyan tekintettel, amely mintha nem csak a diákokat, hanem a mögöttük húzódó szándékokat is vizsgálta volna. Éppen leültem volna, amikor valaki mellém húzta a széket. Cedric. Nem kérdezte meg. Nem habozott. Mintha mindig is ide tartozott volna. Közelről még különösebb volt. Nem az arca -hanem a jelenléte. A körülötte lévő levegő nyugodtabbnak tűnt. A zaj mintha tompább lett volna mellette. 

-Jobban vagy-mondta halkan.

Meglepett, hogy azonnal tudta.

-Látszik?

Egy apró vállrándítás.

-Ma nem menekülsz a gondolataid elől.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez bók volt-e vagy megfigyelés. 

-Ma az Intuitio bűbájt gyakoroljuk-jelentette ki Selwyn professzor. -A varázsló legfontosabb érzéke nem a látás. Hanem az észlelés. 

A diákok párokba rendeződtek. 

-Az egyikük becsukja a szemét. A másik közelít. Nem érinthetik meg egymást. A varázslatnak előbb kell jeleznie, mint az ösztöneiknek. Cedric felém fordult.

-Bízol bennem?

A kérdés túl komoly volt egy egyszerű feladathoz. Mégis bólintottam. Behunytam a szemem. Először csak zajt hallottam. Lépéseket. Suttogást. Egy rosszul elsült bűbáj szikráját. Aztán... csend. És valami egészen különös történt. Nem közeledést éreztem. Hanem felismerést. Mintha a mágia bennem előbb tudta volna, hogy ki áll mögöttem, mint én magam. Melegség futott végig a karomon. 

-Most-mondtam ki ösztönösen.

Kinyitottam a szemem. Cedric keze néhány centire lebegett a vállamtól. Pálca nélkül. Selwyn professzor tekintete megakadt rajtunk. Túl sokáig. 

-Érdekes-jegyezte meg halkan. 

Nem nekünk mondta. Inkább... feljegyezte magának. A gyakorlat folytatódott, de valami megváltozott. Cedric nem magyarázott úgy, mint egy diák. Úgy beszélt a varázslatról, mintha emlékezne rá. Nem tanulta volna- hanem ismerte. Olyan elméleteket említett, amelyekről még édesanyám könyveiben sem olvastam. És egyszer csak feltűnt valami. Mások ritkán szóltak hozzá. Mintha nem is igazán vették volna észre. Egy lány egyszerűen átnézett rajta, amikor elhaladt mellettünk. A gyomromban kellemetlen érzés jelent meg. Hogy lehet valaki ennyire jelen... és mégis ennyire észrevétlen? Az óra végén összepakoltam. És akkor újra megéreztem. A jelenlétet. A figyelést. A hátamon futott végig. Nem Cedric felől jött. Valahonnan a terem bejárata mellől. Odanéztem. Az ajtó résnyire nyitva volt. A folyosó üresnek tűnt. De a kilincs lassan, alig láthatóan mozdult vissza a helyére. Mintha valaki az előbb állt volna ott. Mintha ellenőrizné.. hogy itt vagyok-e. 

-Rose?- szólalt meg Cedric.

Gyorsan elfordultam. 

-Semmi.

De ahogy kiléptünk a folyosóra, egyetlen gondolat nem hagyott nyugodni. Valaki figyel engem.  És én valamiért nem féltem tőle. 

A nagyterem este mindig más arcát mutatta. Nem ünnepélyes volt-inkább élő. A hosszú asztalok fölött lebegő gyertyák alacsonyabban úsztak, mint nappal, fényük melegen csillant meg a tányérokon és a poharakon. A mennyezeten nem tiszta ég látszott, hanem lassan gyülekező felhők, mintha a kastély maga is érezné a közelgő teliholdat. A zaj nem egyszerre szólt. Hullámokban érkezett. Nevetés egy távoli asztalnál. Egy felborult kupa csattanása. Valaki hangosan vitatkozott egy sakkpartin. És most először hetek óta nem akartam elbújni előle. Éppen leültem, amikor Hugo mellettünk felkiáltott. Egy vörös boríték landolt előtte az asztalon.

-Ó ne-nyögte.

A boríték már remegett. Bee azonnal hátrébb húzódott. 

-Futnék a helyedben.

A levél kinyílt. És anya hangja robbant végig a Nagyteremben.

-HUGO WEASLEY!

A fél Griffendél asztal felénk fordult. 

-Megmagyaráznád, MIÉRT kaptunk baglyot arról, hogy felrobbantottál egy teljes bájitalállomást?!

Hugo elsápadt.

-Nem robbantottam fel teljesen.- motyogta.

A levél nem hagyta abba.

-És ha még egyszer megpróbálsz "kísérleti rövidítést" alkalmazni a házi feladat helyett, személyesen jövök a Roxfortba!

Nevetés tört ki körölöttünk. Aztán a hang hirtelen lágyabb lett.

-És Rose drágám...

Megdermedtem.

-Reméljük, már jobban vagy a baleset után.. Tudjuk, hogy nehéz volt, de vigyázz magadra. Nem kell mindent egyedül megoldanod. Írj nekünk.

A gyomrom melegen összeszorult. Tipikus anya. Aggódás, finom szemrehányás, szeretet- egyszerre. A levél végül füstpamaccsá égett Hugo kezében. Csend lett. Aztán kitört belőlem a nevetés. Nem tudtam megállítani. 

-Ez...annyira anya-töröltem meg a szemem. 

Hugo sóhajtott.

-Most egy hónapig biztos nem kapok süteményt.

Bee oldalról figyelt. És lassan elmosolyodott. 

-Oké. Most már biztos.

-Mi?

-Jobban vagy.

Megvontam a vállam.

-Talán.

Bee közelebb hajolt.

-Nem. Ez több annál. Hetek óta úgy néztél ki, mintha dementorok költöztek volna a szívedbe. Most meg... normális vagy.

Elhallgattam. És akaratlanul is eszembe jutott. Cedric. Miatta érzem jobban magam.

-Van benne része valakinek.- mondtam végül.

Bee szeme felvillant.

-Név?

-Cedric.

Szünet.

-...melyik Cedric?

Felnevettem. 

-Az, akivel ma órán voltam.

Bee homloka ráncolódott.

-Rose. Ott ültem mögötted egész Bűbájtanon.

A nevetésem lassan elhalt.

-Nem...az nem lehet.

-Komolyan. Nem volt ott semmilyen Cedric.

Hideg futott végig rajtam.

-Vele dolgoztam. Beszélgettünk. Láttad volna, ha-

Megálltam. A gondolat ijesztően gyorsan érkezett. Mi van, ha tényleg nem volt ott? Mi van, ha a hiány... a feszültség... az egész csak a fejemben történt?

-Nem képzelhetem- suttogtam.

És ekkor kinyílt a Nagyterem ajtaja. Nem hangosan. Mégis többen odanéztek. A fiú nem sietett befelé. Magas volt- nem feltűnően, hanem természetesen uralva a teret. Sötét haja enyhén hullámosan esett a homlokába, mintha sosem igazítaná meg teljesen. A tartása egyenes volt, de nem feszes, inkább olyan, mint aki pontosan tudja, hova lép. A szeme. Az volt az első, amit igazán észre lehetett venni. Éles, rikító kék - nem barátságos vagy hideg, hanem figyelő. Olyan tekintet, amely nem csak néz, hanem értékel. Nem keresett senkit. Még is egyenesen  rám talált. 

-Ő az-mondtam Bee-nek halkan. -Látod?

Bee előrehajolt. 

-...igen.

Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Nem őrültem meg. Cedric végig sétált a termen. És furcsa dolog történt. Az emberek ösztönösen helyet hagytak neki. Nem tudatosan-csak egy fél lépéssel arrébb húzódtak. Mintha a jelenléte finoman átírná a teret maga körül. Mielőtt leült volna, körbenézett. Nem kíváncsian. Számolva. A pillantása egy másodpercre megakadt a terem árnyékos bejáratánál. Aztán, halvány, féloldalas mosoly jelent meg az arcán. Mint aki tudja, hogy figyelik. Leült mellém.

-Reméltem, hogy maradsz vacsorára- mondta könnyed hangon.

Bee még mindig Őt bámulta. Cedric felé fordult.

-Cedric -mutatkozott be, nyugodtan, biztos kézfogással. Nem volt tolakodó. Mégis azonnal ráfigyelt mindenki. James kérdezni kezdett, Hugo nevetett valamin, Albus pedig már vitába is szállt vele egy varázselméleti kérdésben. Mintha mindig is ide tartozott volna. És ekkor Cedric finoman a csípőmnél fogva közelebb húzott magához, teljesen természetesen, mintha ez ösztönös mozdulat lenne. Meglepődtem. Nem romantikus volt. Inkább... védelmező. Mintha ösztönösen pozícióba helyezne maga mellett. A bőröm alatt végigfutott valami megmagyarázhatatlan bizsergés. Cedric közben újra körbenézett a termen. Egyetlen pillanatra. Az ajtó irányába. Ahol- bár senki sem állt ott- az árnyék mintha lassan visszahúzódott volna a fal mellé. 

-Egyébként- szólalt meg James- ma telihold van.

Az asztal felélénkült. 

-A Tiltott Erdőben ilyenkor megjelenik egy ritka lény- tette hozzá Hugo izgatottan.- Egy csomóan mennek megnézni.

-Jöttök ti is?- kérdezte Albus.

Cedric rám nézett. Nem sürgetett. Nem győzködött. Csak figyelt. És hirtelen biztos voltam benne, hogy ez az este nem véletlenül közeledik.

-Igen -mondtam.

És valahol a Nagyterem szélén, a gyertyafényen túl, valaki csendben tovább figyelt...

 Kilencedik fejezet

A napok eleinte ugyanúgy kezdődtek, mint mindig, de valahogy minden reggel egy kicsit nehezebb volt felkelni, mint az előzőn. Nem azért, mert fáradt voltam, hanem mert minden ébredésnél egy pillanatra elfelejtettem, hogy valami hiányzik, aztán a második gondolat mindig ugyanoda vitt vissza. A Roxfort ugyanúgy élt körülöttem, a folyosókon ugyanúgy visszhangoztak a lépések, a portrék ugyanúgy suttogtak egymásnak, a Nagyterem ugyanúgy telt meg hanggal, mégis minden hang mögött volt egy üres hely, amit nem lehetett megfogni, csak érezni, mintha a kastély egyik része hirtelen elnémult volna, és senki nem beszélt volna róla, csak én vettem volna észre. A mardekáros asztal felé néztem minden reggel automatikusan, anélkül hogy akartam volna, és minden alkalommal ugyanazt láttam: semmit, csak azt az ürességet, ami már nem is üresnek tűnt, hanem valaminek, amit direkt hagytak ott. Órákon a tanárok neveket mondtak, és a „Malfoy” név valahogy mindig előkerült, mintha a világ nem tudná elengedni, vagy mintha direkt próbálna emlékeztetni valamire, amit én próbáltam elfelejteni, de nem ment. Minden alkalommal, amikor kimondták, egy pillanatra megfeszültem, aztán próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mintha nem lenne bennem semmi reakció, de belül mindig ugyanaz a kérdés ült meg: miért ment el. Nem volt hangos, nem volt drámai, csak egy gondolat, ami újra és újra visszajött, amikor nem figyeltem rá. A könyvtárban sem találtam megnyugvást, mert ott még erősebben jött elő minden, mintha a csend nem segítene, hanem inkább felerősítené azt, amit nem akartam hallani magamban. A könyvek között ülve már nem is igazán olvastam, csak lapoztam, mintha a válasz majd véletlenül kiesne egy oldalról, de minden könyv ugyanoda jutott: hiányos mondatok, megszakadt történetek, Lestrange név, ami valahogy mindig úgy tűnt, mintha nem lenne teljesen leírva, mintha valaki direkt kivágott volna belőle részeket. És közben, akárhányszor felemeltem a fejem, automatikusan kerestem valakit, aki nem volt ott, és ez a reflex egyre természetesebb lett, mintha a hiány is megszokássá válna. Nem tudtam, mikor kezdődött el pontosan, hogy ennyire minden gondolatom visszavezet hozzá, csak azt vettem észre, hogy már nem is az számít, hogy mit csinálok, hanem az, hogy közben eszembe jut-e. Bee először csak figyelt. Nem szólt semmit, nem kérdezett rá, csak néha rám nézett a folyosón, mintha mérlegelne valamit, amit még nem akar kimondani. Aztán egy este, amikor már mindenki aludt, és csak mi ketten maradtunk a klubhelyiségben, leült velem szemben, és sokkal komolyabb volt, mint amilyennek valaha láttam. A tűz ropogott mögöttünk, de a hangja valahogy nem jutott el hozzám rendesen, mintha minden más hang eltávolodott volna.

— Rose — mondta egyszerűen, és nem néztem fel azonnal, mert már a nevem hangja is túl sokat jelentett abban a pillanatban.

— Mond — feleltem, de a hangom tompább volt, mint szerettem volna.

Bee csendben maradt egy pillanatig, és ez a csend rosszabb volt bármilyen kérdésnél.

— Te nem vagy jól — mondta végül.

Felnevettem volna, reflexből, valami könnyedet, valami megszokottat, de nem jött ki hang. Csak a levegő maradt.

— Jól vagyok — mondtam automatikusan, túl gyorsan.

Bee megrázta a fejét.

— Nem.

És ez nem olyan „nem” volt, amit el lehetett volna intézni egy vállrándítással. Leült velem szemben rendesen, mintha most nem hagyna ki semmit, amit mondok.

— Ez Malfoy miatt van? — kérdezte.

A kezem megállt egy pillanatra, mielőtt reagáltam volna, és ez a pillanat hosszabb volt, mint kellett volna. A tűz hirtelen hangosabb lett, mintha minden más csendesebb lett volna.

— Miért lenne? — kérdeztem, de még én is hallottam, hogy nem volt elég természetes.

Bee nem válaszolt azonnal. Csak nézett rám. És ebben a nézésben nem volt vád, nem volt játék, csak valami, ami túl közel volt az igazsághoz.

— Mert úgy nézel ki — mondta lassan —, mint aki elveszített valakit, akit nem is akart elengedni.

Ettől nem lettem dühös. Inkább csak… üres.

Mert nem tudtam, hogy ez igaz-e, vagy csak félek attól, hogy igaz lehet.

Nem válaszoltam. Bee sem erőltette tovább, de az este onnantól más lett köztünk. Nem kellemetlen, csak csendesebb, mintha mindketten tudnánk, hogy valamit kimondtunk, amit nem lehet visszavenni.

A következő napokban Bee mindenáron kimozdított. Sétáltunk a tóhoz, a kastély körül, egyszer még Roxmorts felé is lementünk, és néha tényleg nevettem, amikor mondott valamit, ami tényleg vicces volt, és egy pillanatra azt hittem, hogy talán túlreagálok mindent, hogy talán csak túl sokat gondolkodom, de aztán mindig jött egy pillanat, amikor elhallgattam, és nem tudtam, miért. Mintha a gondolataim mindig egy lépéssel lemaradnának tőlem, mintha valami más irányba akarnának menni, amit nem követek. És mindig ugyanoda jutottam vissza.

Miért ment el.

Aztán egy este, amikor Bee már aludt, és a szoba teljesen csendes volt, leültem az ágyam szélére, és nem tudom miért, de újra elővettem azt a könyvet. Nem akartam. Legalábbis ezt mondtam magamnak. De a kezem mégis kinyitotta, és a lapok között most másképp láttam a sorokat, mintha eddig csak felületesen néztem volna őket, és most először figyeltem volna igazán. A szélén egy apró jegyzet volt, amit korábban nem vettem észre, egy alig látható tintaív, ami egy mondat mellett húzódott: „Ahol a kastély hallgat, ott a falak emlékeznek.” Alatta egy jel volt, egy egyszerű, de furcsa rajz, ami nem illeszkedett semmihez, amit ismertem, és egy helyet jelölt a Roxfort térképén, amit nem tanítottak, nem említettek, mintha nem akarnák, hogy bárki tudjon róla. A gyomromban valami megfeszült, de nem félelem volt, inkább valami várakozás, amit nem tudtam megmagyarázni. És először hetek óta nem Scorpius jutott eszembe, hanem az, hogy lehet, hogy nem eltűnt, hanem valami mindig is ott volt, csak nem néztem elég mélyre.

Nem gondolkodtam sokáig. Felálltam, és a könyvet a kezembe vettem, és miközben a kastély már aludt, elindultam. A folyosók sötétek voltak, de nem voltak ijesztőek, inkább csak idegenek, mintha egy másik verzióját járnám annak a helynek, amit napközben ismerek. A lépéseim halkak voltak, a falak közel, és minden lépésnél éreztem, hogy ez nem egy normális útvonal, hanem valami, ami el van rejtve.

A jel egy régi folyosóhoz vezetett, ahol a fény már nem úgy esett, mintha rendesen működne a kastély, mintha valami eltorzította volna a helyet, vagy mintha a kastély maga nem akarná, hogy itt legyek. A falak túl közelinek tűntek, mintha figyelnének. És akkor megálltam. Mert valaki ott volt. A könyv még a kezemben volt, de már nem figyeltem rá igazán. A folyosó csendje nem az a megszokott Roxfortos csend volt, hanem az a fajta, ami nem üres, hanem „vár”. És aztán megszólalt valaki.

— Nem kellett volna idejönnöd.

Nem ijedtem meg. Ez volt az első furcsa dolog. Nem a hangja miatt. Hanem mert valamiért… nem volt benne rossz szándék. Csak tény. Lassan felemeltem a fejem. A fiú nem mozdult közelebb. Nem is távolodott. Mintha pontosan tudná, hol van a határ, amit nem kell átlépni. És ez… valamiért megnyugtató volt.

— Ki vagy? — kérdeztem.

A tekintete nem volt tolakodó. De figyelt. Nagyon figyelt.

— Cedric — mondta.

Csak ennyi. És mégis… a név furcsán természetesnek hatott. Mintha már hallottam volna. Vagy mintha kellett volna. Csend. Nem kínos. Nem feszült. Inkább… olyan, mintha egyikünk sem sietne elrontani. Aztán Cedric egy pillanatra oldalra nézett, a fal felé, mintha ellenőrizne valamit, majd vissza rám.

— Ez az a rész, ahova nem szoktak jönni — mondta nyugodtan.

Nem kérdés volt. Megállapítás.

— Akkor te miért vagy itt? — kérdeztem.

Egy apró félmosoly, de nem gúnyos. Inkább… mintha tetszene neki a kérdés.

— Mert valaki egyszer megmutatta — felelte.

És ennyi. Nem magyarázta túl. Nem nyitott ki egy teljes történetet. És ez valamiért furcsán… normálisnak hatott. Mintha nem akarna meggyőzni semmiről. A tekintete egy pillanatra a könyvemre esett.

— Te kerestél valamit — mondta halkan.

Nem kérdezte. És ettől megint megfeszült bennem valami.

— Nem tudom, mit keresek — vágtam rá őszintébben, mint akartam.

Csend. Aztán Cedric bólintott, mintha ez teljesen érthető lenne. Mintha ez nem lenne furcsa. Ez volt a második dolog, ami kibillentett. Nem kérdezett vissza. Nem akarta kijavítani. Csak elfogadta. És ettől hirtelen kevésbé éreztem magam „furcsának” ott.

— Ez egy jó válasz — mondta végül.

Felvontam a szemöldököm.

— Az?

— Igen — felelte egyszerűen. — A legtöbben azt hazudják, hogy tudják.

Ez… furcsán betalált. Nem fájt. Inkább… ismerős volt. Mintha rólam beszélne. Csend. Aztán észrevettem valamit. Nem nézett le rám. Nem elemzett. Csak jelen volt. És ez a jelenlét… nem nyomott. Inkább tartott. Mintha nem egyedül lennék a folyosón. De mégis az én döntésem lenne, hogy itt maradok-e. Ez volt az a pillanat, amikor először jutott eszembe: nem akarom, hogy elmenjen. És ez a gondolat halkan, alattomosan jelent meg. Mintha nem is az enyém lenne. Cedric ekkor kicsit oldalra lépett, nem közelebb, csak úgy, mintha megmutatná a folyosó másik irányát.

— Ha már itt vagy — mondta —, legalább nézd meg rendesen.

Nem parancs volt. Nem utasítás. Inkább… ajánlás. És valamiért követtem a tekintetemmel azt, amerre nézett. És ettől a pillanattól kezdve a folyosó már nem ugyanaz volt. A folyosó nem olyan volt, mint a többi Roxfortban. Nem volt rajta semmi látványosan különleges, mégis minden lépésnél olyan érzés volt, mintha kicsit más szabályok szerint működne. A falak nem díszítettek, a fények halványabbak, és a kövek sem ugyanúgy verték vissza a hangot, mintha ez a rész nem teljesen akarna része lenni a kastélynak. Cedric nem sietett. Én sem. Ez volt az első dolog, amit furcsának találtam. Nem kérte, hogy menjek utána, nem mutatta, merre kell menni, mégis mentem. Mintha a mozdulatai nem utasítanának, csak… jeleznének. Előttem haladt, nem túl közel, nem túl távol, pont annyira, hogy ne érezzem magam egyedül, de azt se, hogy vezetnek. Inkább olyan volt, mintha ugyanazon a helyen léteznénk, csak más ritmusban. A könyv még mindig nálam volt, de már nem szorítottam annyira. Inkább csak tartottam, mintha elfelejtettem volna, hogy nálam van, de mégsem engedtem el teljesen. Cedric egyszer visszanézett a vállán át, nem teljesen rám, inkább csak ellenőrizte, hogy követem-e. Nem kérdezte meg. Nem kellett.

— Ez mindig ilyen… üres? — kérdeztem végül, miközben a folyosó egy enyhén lejtős szakaszára értünk.

Nem állt meg, csak a hangját hallottam elölről.

— Nem üres — mondta. — Csak nem használják.

Ez nem magyarázat volt. Inkább kijelentés. A lépteim visszhangja kicsit erősebben hallatszott, amikor felgyorsítottam, hogy mellé érjek. Nem nézett rám azonnal, csak amikor már mellette voltam. A pillantása rövid volt, de elég ahhoz, hogy észre vegyem: nem lepődik meg azon, hogy közelebb jöttem. Ez zavart. Nem tudtam, miért. A folyosó egy ponton megtört. Nem szó szerint, inkább úgy, mintha a tér más irányba akarna fordulni, mint amerre a kastély logikusan folytatódna. Cedric ott megállt. Nem hirtelen. Csak természetesen. Én is megálltam, de egy fél másodperccel később, mintha előbb fel kellett volna dolgoznom a gondolatot, hogy most meg kell állnom.

— Innen már más — mondta.

A hangja halkabb lett. Nem suttogás, csak… közelebb került a csendhez. Előttünk egy keskenyebb átjáró nyílt, a falak közelebb húzódtak egymáshoz, a fény pedig szinte eltűnt. Cedric nem ment be azonnal. Várt. Mintha rám bízná a döntést. Ez volt az első alkalom, hogy nem ment előre. És ettől hirtelen én éreztem magam felelősnek.

— Mi ez a hely? — kérdeztem, de a hangom már nem volt olyan határozott, mint szerettem volna.

Cedric a sötétebb átjárót nézte.

— Egy rész, amit elfelejtettek használni — mondta. — Nem tiltott. Csak… kimaradt.

A „kimaradt” szó valahogy rosszabb volt, mint bármilyen tiltás. Mert ami kimarad, azt nem védi semmi. És amit nem védenek… az megmarad annak, ami. Cedric végül belépett. Nem nézett vissza most. Én egy pillanatig még kint maradtam. Aztán követtem.

A levegő bent más volt. Nem hidegebb, nem melegebb, inkább sűrűbb, mintha a tér nem akarna teljesen kinyílni. Cedric lassabban haladt, és most már én is lassabban mentem mögötte, figyelve, ahogy a fény a falakon furcsán megtörik. Egyszer csak megszólalt, anélkül, hogy hátranézett volna.

— Nem félsz.

Ez nem kérdés volt. Megállapítás. Összeráncoltam a homlokom.

— Miért félnék?

Egy rövid csend. Aztán enyhén megvonta a vállát, mintha ezt nem akarná túlelemezni.

— Sokan félnek itt.

A hangja nem ítélkező volt. Inkább megfigyelő.

Ezután nem beszéltünk egy ideig. Csak mentünk. A lépteink hangja lassan összemosódott a folyosó furcsa visszhangjával, mintha nem két ember mozogna, hanem egyetlen ritmus két irányban. Én közben azon kaptam magam, hogy figyelem őt. Nem úgy, mint Scorpiust szoktam. Nem reflexből. Hanem tudatosan. A mozdulatait. A tempóját. Azt, hogy soha nem kapkod, még akkor sem, amikor semmi sem biztos. És ettől valami bennem furcsán elmozdult. Mert Scorpius mellett mindig volt feszültség. Valami, ami vagy taszított, vagy húzott. Cedricnél viszont… nem volt egyik sem. Csak jelenlét. És ez ijesztőbb volt, mint bármi más. A folyosó végén újabb elágazás nyílt, és Cedric most végre megállt teljesen. Ezúttal felém fordult. Nem túl közel. Nem túl távol. Pont úgy, hogy lássam az arcát rendesen.

— Itt már figyelni kell — mondta egyszerűen.

És először éreztem azt, hogy nem a helyre gondol. Hanem rám. A folyosó vége nem úgy ért véget, mint egy normális út. Nem volt ajtó, nem volt átjáró, csak egy szűkebb tér, ahol a levegő mintha más súlyt kapott volna. Cedric lassabban lépett, aztán teljesen megállt, és ezúttal nem engem nézett először, hanem a falat. Olyan volt, mintha várna valamire, ami nem látványos, inkább csak történni szokott.

— Itt — mondta halkan.

Nem kérdezett. Nem magyarázott. Csak kijelentette.

A fal előttem simának tűnt, mégis volt benne valami zavaróan „nem kész” érzés, mintha a kastély elfelejtette volna befejezni ezt a részt. Egy lépést tettem előre, és abban a pillanatban a könyv a kezemben mintha megrezzent volna. Nem fizikailag, inkább úgy, mintha a súlya változott volna meg.

Összeráncoltam a homlokom.

— Ez… mi ez a hely? — kérdeztem, de a hangom már nem volt olyan biztos, mint az elején.

Cedric nem nézett rám azonnal.

— Nem hely — mondta. — Inkább… emlék.

Ez a szó furcsán rosszul hangzott itt. Egy pillanatig nem történt semmi. Aztán a levegő megmozdult. Nem szél volt. Nem is varázslat, amit láttam volna. Inkább olyan érzés, mintha a tér maga vett volna egy mélyebb levegőt. A fal előttem halványan vibrálni kezdett. Léptem volna hátra, de nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e. Cedric hangja most halkabb lett.

— Ne ellenkezz vele — mondta.

És ekkor kimondtam magamban, teljesen ösztönből. Scorpius. Nem hangosan. Nem is tudatosan. Csak egy gondolat volt, ami túl régóta ott volt bennem. És abban a pillanatban a világ elmozdult. Nem szó szerint. Inkább mintha egy másik réteg ráhúzódott volna a jelenre. A fal előttem nem fal volt többé. Hanem valami… jelenet. Egy pillanat. Nem teljes kép, csak töredék, mintha valaki emléket hagyott volna ott, amit nem tudott rendesen elrejteni. És benne ő. Scorpius. Nem úgy, ahogy az órákon látták. Nem a mardekáros hidegséggel, nem azzal a távolsággal, amit az utóbbi hetekben tanultam tőle. Hanem… másképp. Fiatalabban talán. Vagy csak őszintébben. Egy pillanat, ahol nem figyelt senkire. A hangja nem volt tiszta, inkább csak érzésként jött át, mintha nem is szólt volna, csak bennem visszhangzott volna valami, amit ő mondott egyszer régen. „Ne menj közelebb.” Nem nekem. Nem most. Valakinek másnak. De mégis… nekem szólt. Mert ahogy kimondódott bennem, a levegő mintha megfeszült volna. És valami bennem azonnal reagált rá. Nem értettem. Nem tudtam hova tenni. Csak azt éreztem, hogy ez a mondat nem emlék. Hanem figyelmeztetés, ami későn érkezett. A látomás—ha egyáltalán annak lehetett nevezni—egy pillanat alatt szétesett, mintha soha nem is létezett volna. A fal újra fal lett. A levegő visszaállt. És én ott álltam, mozdulatlanul. A szívem túl gyorsan vert. Nem tudtam, mit láttam. Nem tudtam, miért láttam. És legfőképpen azt nem értettem, miért érzem úgy, mintha ő… egy pillanatra tényleg itt lett volna. Nem emlékként. Hanem valóságként. Cedric mellettem nem szólt azonnal. Csak végignézett rajtam, röviden, mintha ellenőrizné, hogy rendben vagyok-e. Aztán nagyon halkan:

— Most már érted, miért mondtam, hogy ne próbáld megérteni?

És én először nem tudtam válaszolni. Mert nem az volt a baj, hogy nem értettem.Hanem az, hogy valami bennem hirtelen nagyon erősen érezte, hogy ő már volt itt előttem… csak én nem tudtam róla.

 Nyolcadik fejezet

A folyosó hidegebbnek tűnt, miután hátat fordítottam neki. A lépteim gyorsabbak voltak, mint szerettem volna, mintha menekülnék valami elől, amit még meg sem értettem teljesen. Nem néztem vissza. Nem akartam látni, hogy még ott áll-e. De éreztem. Valahogy még mindig éreztem a jelenlétét. A szavai újra és újra visszhangoztak bennem. "Tarts magad távol ettől." Összeráncoltam a homlokom. Nem hangzott fenyegetésnek. Nem hangzott figyelmeztetésnek sem. Inkább... félelemnek. És ez volt az ami nem hagyott nyugodni. Mert Scorpius Malfoy nem félős. Soha nem láttam annak. Most még is úgy beszélt, mintha valamitől tartana. Nem tőlem. Hanem attól, ami kettőnk között történik. Megálltam a lépcső tetején. A felismerés lassan ért utol. Nem eltaszított. Hanem távol tartott. Szándékosan. És ettől az egész még rosszabb lett. Mert ha tényleg veszélyes... akkor miért érzem úgy, hogy nem akarom abbahagyni? „Mitől kellett megvédenie?” Lassan kifújtam a levegőt. Egy gondolat egyre tisztábban formálódott bennem. Ha ő nem mondja el... akkor majd kiderítem én. Nem mentem vissza a klubhelyiségbe. Legalább is nem rögtön. A léptem maguktól vittek vissza a könyvtár felé, mintha a döntést már korábban meghoztam volna, csak most értem volna utol. Ha Scorpius nem akar beszélni... akkor majd a könyvek fognak. 

A könyvtár este egészen más volt. Csendesebb. Sötétebb. A gyertyák fénye hosszú árnyékokat vetett a polcokra, és minden túl hangosnak tűnt. Megálltam egy pillanatra annál a sornál...Túl sokszor jut az eszembe. Gyorsan egymás után húztam ki a köteteket. Régi varázslócsaládok. Tiltott mágia. Vérvonal-elméletek. Instabil varázslatok. A könyvek tornyokban gyűltek körülöttem. Olvastam. Jegyzeteltem. Lapoztam. Újra olvastam. Órák teltek el. A kastély lassan elcsendesedett. A gyertyák alacsonyabbra égtek. És én... nem találtam semmit. De tényleg... semmit. Mintha minden nyom hiányozna. Mintha valaki szándékosan eltávolította volna az igazságot a könyvekből. A Lestrange név alig szerepelt. Ahol mégis, ott a bejegyzések megszakadtak. Hiányosak voltak. Elhallgatottak. Szinte... kitöröltek. Valami nem stimmelt. Lassan hátradőltem a székben. A szemem fáradtan égett. És egy gondolat egyre tisztábban fogalmazódott meg bennem. Nem a könyvekben van a válasz. Hanem nála. És a legidegesítőbb az volt... hogy közben titkon vártam. Hogy megjelenik. Hogy egyszer csak ott áll majd mögöttem, gúnyos mosollyal, mintha mindig is tudta volna, hol talál. De nem jött. Az éjszaka lassan átsiklott felettem, Ő még sem volt ott. És ettől valami furcsán üres lett bennem.

Alig aludtam. A Nagyterem zsibongása tompán ért el hozzám. A reggeli után nem maradtam sokáig a Nagyteremben. A zaj túl sok volt. A beszélgetések összefolytak, a kanalak csörgése idegesítően hangosnak tűnt, és akárhányszor felnéztem, automatikusan Őt kerestem. A tekintetem újra és újra az ajtó felé siklott. De mind hiába. Scorpius Malfoy nem volt ott. Vajon miért nem jött el?  Ez bosszantóbb volt, mint szerettem volna beismerni. Mintha szándékosan kerülne. Mintha tudná, hogy beszélni akarok vele. Az este a könyvtárban teljesen kimerített.  A szemem égett a kevés alvástól, de az agyam egy pillanatra sem állt le. Lestrange. Instabil mágia. Hiányzó információk. És Malfoy mondata. A folyosón sétálva újra és újra visszhangzott bennem. És ettől csak még jobban tudni akartam az igazságot. A következő órák elmosódtak. Jegyzeteltem. Válaszoltam. Nevettem Bee valamelyik megjegyzésén. De igazából végig vártam valamire. Vagy valakire.

 Amikor végre kiléptünk a kastélyból a repüléstan órára, a hideg levegő szinte arcul csapott. És jól esett. Végre valami tiszta érzés. Madam Hooch már a pálya közepén állt. 

-Ma sebességi és irányítási gyakorlatokat végzünk -jelentette ki.- Aki nem ura a seprűjének, az a földön marad. 

A seprűm azonnal a kezembe ugrott. Mindig szerettem repülni. Odafent minden egyszerűbb volt. Ott nem voltak kérdések. Tisztább. Elrugaszkodtam a talajtól. A szél az arcomba kapott, a köpenyem mögöttem lobogott. Kanyarok. Meredek zuhanás. Éles emelkedés. A testem ösztönösen mozdult. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem kellett gondolkodnom. Csak létezni. Madam Hooch elégedetten bólintott. 

-Verseny- jelentette be hirtelen.- Két kör a pálya fölött. Sebesség és kontroll. 

Izgatott moraj futott végig a csoporton. És ekkor... valaki későn érkezett. Scorpius. Mosolyogtam. Talán először azóta, hogy minden elkezdődött. És abban a pillanatban megszületett az ötlet. Most. Itt a lehetőségem. Leszálltam mellé. 

-Versenyzel velem.

Értetlenül nézett rám. 

-Mi?

Közelebb hajoltam.

-Ha nyerek... beszélsz.

A szeme összeszűkült. Aztán halkan felnevetett.

-Benne vagyok a kviddicscsapatban. Kizárt dolog.

A szívem gyorsabban vert a kelleténél.

-Akkor nincs vesztenivalód.

A rajtvonalnál lebegtünk. A szél erősebben fújt mint az imént. Madam Hooch felemelte a kezét. 

-Három...kettő...egy... RAJT!

Kilőttünk. A levegő azonnal süvített körülöttünk. Fej fej mellett haladtunk. Gyorsabb volt, mint vártam. De én is. Az első kör tökéletes volt. A másodiknál rágyorsítottam. Már majdnem előtte jártam. És akkor... a seprű megrándult. Először aprót. Azt hittem, rosszul fogom. Aztán újra. Erősebben. 

-Ne... ne most..

A nyél vibrálni kezdett a kezem alatt. Mintha ellenkezne. Mintha valami más irányítaná. A következő pillanatban oldalra rántott. Elvesztettem az egyensúlyt. A talaj hirtelen túl közel került. Hallottam valaki kiáltását lentről. A szél kiszakadt a tüdőmből. Próbáltam korrigálni. Nem sikerült. A seprű teljesen kicsúszott az irányításom alól. És én... lezuhantam. A becsapódás tompa volt. A világ kifordult. Levegő nem jött. A hangok távolaik lettek. Valaki futott felém. Arcok hajoltak fölém. Aztán minden elsötétült.

A következő dolog, amit érzékeltem, a fertőtlenítő illata volt. Fehér függönyök. Halk lépések. A tudat lassan tért vissza. Először a fényeket érzékeltem. Aztán hangokat. 

-Felébredt!

Ismerős hang. Pislogtam. A mennyezet elmosódott fehérsége lassan kirajzolódott, majd arcok hajoltak fölém. Albus Potter állt az ágyam mellett, karba tett kézzel, mintha személyesen akarna meggyőződni róla, hogy életben maradtam. Mellette James Potter vigyorgott.

-Szép esés volt. -jegyezte meg- Majdnem tíz pontot adtam volna. 

-Fogd már be- szólt rá Hugo, aki láthatóan még mindig sápadt volt az ijedségtől. 

Bee az ágy másik oldalán ült, és azonnal megfogta a kezem.

-A frászt hoztad ránk!

Elmosolyodtam. Furcsa volt... biztonságosnak érezni magam.

Madam Pomfrey ekkor lépett be. 

-Egy éjszakát itt marad. Megfigyelésre. 

Tiltakozni akartam. Nem sikerült. A testem túl nehéz volt. A többiek beszéltek, viccelődtek, elmesélték, hogyan zuhantam le, hogyan rohant mindenki a pályára. És én végig csak egy dolgot kerestem. Egyetlen arcot. Nem volt ott. Hát persze hogy nem..

-Malfoy látta? -csúszott ki belőlem végül.

A beszélgetés egy pillanatra elhalt. Albus vállat vont.

-Ott volt... aztán eltűnt.

James felnevetett. 

-Elég gyorsan lelépett.

Valami furcsán megfeszült bennem. Eltűnt? Miért? Miért ment el?

A látogatási idő végén mindenki lassan elindult kifelé. Bee még egyszer megszorította a kezem. 

-Holnap visszajövünk. 

Egyedül maradtam. Valami hiányzott a kastélyból. A gyengélkedő csendje ránehezedett a mellkasomra. És ekkor értettem meg. Nem jött el. Nem is fog. 

A gyengélkedőn töltött nap lassabban telt, mint bármelyik büntetőmunka életemben. Bee egész délután beszélt hozzám, Hugo hozott csokoládét, James pedig minden második percben megpróbált viccet csinálni abból, hogy "legendás zuhanást" produkáltam. Nevettem. Legalábbis próbáltam. De valami hiányzott. Valaki. És minél jobban próbáltam nem gondolni rá, annál feltűnőbb lett a hiánya. Másnap reggel végre kiengedtek. A Nagyterem zsibogása szinte megütött, amikor beléptem. Automatikusan a mardekáros asztal felé néztem. Üres hely. Nem volt ott. Összeráncoltam a homlokom. Hol lehet?

-Mit keresel?-kérdezte Bee.

-Semmit.

Hazudtam. Hiszen még sem mondhatom, hogy Scorpius Malfoyt keresem a mardekáros asztalnál. Ekkor Albus Potter leült mellénk. 

-Hallottad?

Felnéztem rá értetlenül.

-Mit is?

-Malfoy elutazott.

A szívem kihagyott egy ütemet.

-Elutazott?

-Igen. Családi ügyek. Állítólag sürgős volt. 

A villa megállt a kezemben. Családi ügyek. Persze. Logikus magyarázat. Teljesen hétköznapi. Mégis... rosszul esett. Indokolatlanul rosszul. Mintha valami félbeszakadt volna. Mintha egy mondat végét sosem mondták volna ki. Lenyeltem a falatot. 

-Nem mintha számítana-mondtam gyorsan.

Bee csak oldalra billentette a fejét. Túl jól ismert.

A Roxfort furcsán csendesnek tűnt. A folyosók ugyanazok voltak. Az órák ugyanúgy teltek. Mégis... valami hiányzott a levegőből. És először jutott eszembe a gondolat, amit azonnal megpróbáltam elhessegetni. Nem a vitánk zavart. Nem a majdnem csók. Hanem az, hogy elment... anélkül, hogy bármit is mondott volna. 

 Hetedik fejezet

A könyvtáros léptei lassan elhaltak a polcok között. A csend nem oldódott fel. Csak visszahúzódott közénk. Sűrű lett. Tapintható. Mintha a levegő is emlékezne arra, ami az előbb történt. Éreztem, hogy még mindig ott van köztünk az a pillanat. Túl közel voltunk. Túl sokáig. És most ez a közelség valahogy nem akart eltűnni. Megmozdultam. Aprót, de hirtelen. 

-Ezt ne csináld többet.

A hangom élesebbre sikerült, mint akartam. Scorpius Malfoy rám nézett. Nem azonnal  válaszolt. Előbb lassan leengedte a kezét a könyvről, mintha időt szeretne nyerni a gondolatai rendezésére. A tekintete közben rajtam maradt. Túl nyugodtan. Túl figyelmesen. 

-Mit? - kérdezte végül halkan.

A szívem egy pillanatra gyorsabban vert.

-Ezt.-vágtam rá.-Amit az előbb.

A levegő köztünk megfeszült. Nem közeledett. De nem is hátrált.

-Nem hátráltál ki.- mondta.

A gyomrom összerándult.

-Mi?

-Nem úgy tűnt, mintha zavarna.- tette hozzá nyugodtan. 

Éreztem, hogy az arcom egyre csak melegszik.

-Ez nem igaz.

-De igen-vágta rá azonnal, de nem támadóan. Inkább... biztosan.-És ezt te is tudod.

A csend közénk zuhant. A könyvek köztünk mintha még hangosabban hallgattak volna. Összeszorítottam az ujjaimat a könyv borítóján. 

-Nem akarom, hogy ezt még egyszer csináld.

A hangom most halkabb volt, de határozott. Malfoy egy pillanatig nem válaszolt. Aztán közelebb lépett egy lépéssel. Nem sokat. Csak annyit, hogy a tér köztünk megint túl kicsi legyen. És ettől idegesebb lettem, mint a szavaitól. 

-Akkor legközelebb hátrálj. 

A mondat egyszerű volt. Túl egyszerű. És még is pontosan tudta, hova vág. Felnéztem rá.

-Meg fogom oldani.

-Nem.- mondta csendesen.-Te most menekülsz.

A szavai nem voltak erősek. Inkább túl pontosak. Mintha látna bennem valamit, amit én nem akarok. 

-Nem menekülök.-vágtam rá.

Egy pillanat csend. Aztán Malfoy hangja halkabb lett.

-Akkor mondd ki, hogy nem történt semmi.

A torkom elszorult. Nem jött válasz. És ettől mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. A kezem megfeszült a könyvön. A borító élét szinte éreztem az ujjaim alatt. 

-Elég.

A hangom most határozottabb lett. Becsuktam a könyvet. A hangja tompán visszhangzott a polcok között. 

-Ezt lezárjuk.

Nem néztem rá sokáig. Mert ha igen... akkor túl sok minden látszott volna. 

-És ne csináld ezt többet.

Most már tényleg határ volt. Nem kérés. Malfoy nem szólt rögtön. Csak nézett. Aztán lassan bólintott. De a tekintete nem engedett el. Mintha még mindig ott lenne az a pillanat közöttünk, amit egyikünk sem tudott visszatenni a helyére. Megfordultam. A könyvet a mellkasomhoz szorítva elindultam a polcok között. A lépteim halkak voltak. De a szívem nem. És ez volt az, amitől a legrosszabb lett az egész. Mert nem az történt, amit mondtunk. Hanem amit nem tudtunk visszavonni. 

A hálókörlet csendes volt. Túl csendes ahhoz képest, ami bennem zajlott. A többiek már aludtak, csak a függöny mögött beszűrődő holdfény világította meg a baldachinom szélét. A könyvet magam elé húztam, és még mielőtt meggondoltam volna magam, kinyitottam. A könyv nehéz volt a kezemben. Nem fizikailag. Hanem valahogy... súlyra. Mintha minden oldal többet jelentene annál, amit elsőre mutat. A Lestrange név még mindig ott lüktetett a fejemben. És aztán tovább olvastam. Lassabban. Mert valami nem hagyott nyugodni. És akkor megláttam. A családfát. Először csak neveket. Aztán kapcsolatokat. És egy pillanat alatt minden összeállt. Lestrange. Black. Malfoy. A gyomrom összerándult. A tintával rajzolt vonalak nem csak neveket kötöttek össze. Hanem történeteket is. Tiltott történeteket. És ott volt valami, amitől megállt a kezem. Egy apró, majdnem  elrejtett megjegyzés:

  " Bellatrix Lestrange -a Lestrange-ág egyik legveszélyesebb mágikus instabilitású tagja."

A név. Bellatrix. Mintha valami hideg futott volna végig rajtam. És hirtelen nem csak egy könyv volt előttem. Hanem egy örökség. Egy olyan örökség, amit nem lehet csak úgy elfelejteni. És Malfoy. Scorpius Malfoy. A gyomrom összeszorult. Nem véletlen ismerte ezt a nevet. Nem véletlenül reagált úgy, ahogy. Nem véletlenül próbált leállítani. És akkor jött a másik rész. Lapoztam. Gyorsabban. A szívem már nem lassan vert, hanem túl gyorsan. 

" A Lestrange- vonal bizonyos tagjainál a mágia instabilitása külső hatásra felerősödhet. "

Megdermedtem. Külső hatás. A gondolat először csak halvány volt. Aztán egyre erősebb. A könyvtár. A közelség. A pillanat, amikor túl közel álltunk egymáshoz. Amikor a levegő megváltozott. Amikor a pálcám... másképp reagált. Nem én voltam csak. Valami más is hatott rá. És Malfoy tudta. Felnéztem a könyvből. A sötét szoba hirtelen még csendesebb lett. A gondolataim viszont nem. Mert most nem csak azt kérdeztem: mi történik velem? Hanem azt is: miért tudja Ő előbb, mint én? És ez volt az a pillanat... amikor először tényleg nem tudtam eldönteni, hogy amit érzek vele kapcsolatban, az a veszélyesebb-e... vagy az, amit nem mond el...

*Scorpius Malfoy szemszöge*

A könyvtárban maradni hiba volt. Ezt már akkor tudtam, amikor Rose kimondta a Lestrange nevet. De nem mentem el. Mert valami bennem nem engedett. A csend most már nem üres volt körülöttem- inkább túl sok mindent tartott vissza egyszerre. A könyvek között álltam, de nem láttam a lapokat. Csak a pillanatokat láttam újra és újra. Ahogy Rose Weasley rám nézett. Ahogy túl közel voltunk. Ahogy a levegő megváltozott. És azt, hogy nem történt meg az, aminek nem is lett volna szabad megtörténnie. A pálcám a zsebemben enyhén megrezdült. Nem kellett volna. Mégis megtörtént. Lassan kifújtam a levegőt, de a tér nem engedett el. Mintha a könyvtár... figyelne. A fények a polcok között egy pillanatra megremegtek. Észrevétlenül. Vagy talán csak nekem. Lestrange. A név visszhangzott a fejemben. Nem a könyvből. Hanem régebbről. Gyerekkoromból. Apám hangja. Hideg, pontos. 

"-Nem minden vérvonal stabil, Scorpius." 

Nem kérdés volt. Figyelmeztetés. Lestrange. Instabil mágia. Nem kontrollált, hanem visszacsapó erő. Olyan varázslók, akiknél a mágia nem engedelmeskedik-hanem reagál. Bellatrix neve mindig más hangon hangzott el. Mintha még a kimondása is kockázat lenne. Azt hittem, ez csak történelem. Valami, ami már lezárult. Aztán Rose. A könyvtár. A pillanat. És az, ahogy a mágia... megmozdult. Nem látványosan. Nem robbanva. Hanem finoman. Mint egy válasz. A gyertyafény hirtelen erősebben lobogott. Aztán elcsendesedett. Megálltam. A levegő sűrűbb lett. Nem Rose miatt. Nem. A gyomrom összeszorult, mert a felismerés lassan, de biztosan beért. Nem Ő volt instabil. Én voltam az. És ez nevetséges lett volna, ha nem lenne igaz. Mert amióta vele vagyok egy térben... a világ nem ugyanúgy reagál. A pálcám sem. A mágia sem. Mintha valami bennem... elmozdult volna. Nem romlott el. Csak nem ott van, ahol lennie kellene. A könyvtár fala mellett végigsimítottam. Túl hideg volt. Aztán a levegő újra megfeszült. Nem kívülről. Belülről. A gondolat, hogy az imént... elég volt ahhoz, hogy a fények a polcok között újra megremegjenek. Ezúttal erősebben. Megdermedtem. Nem. Ez nem normális. A Roxfort sosem reagál így. A mágia nem viselkedik így. Csak ha valami más hat rá. Valami... kötés. Vagy kapcsolat. A gondolatot azonnal elvágtam. Túl gyorsan. Túl élesen. Elfordultam a polcoktól. Nem maradhatok itt. A Mardekár klubhelyisége felé indultam. A folyosók hidegek voltak, a víz alatti fény zölden verte vissza a falakról az árnyékokat. De ahogy haladtam, a fejemben nem lett csend. Sőt. Egyre hangosabb lett. Rose. A könyvtár. A közelség. A pillanat, amikor a levegő megváltozott. És az a nagyon veszélyes felismerés, amit nem akartam kimondani: nem az Ő mágiája reagált rám. Hanem az enyém rá. 

A klubhelyiségbe lépve a kandalló felizzott. De nem melegedett. A lángok hirtelen magasabbra csaptak. Túl magasra. Megálltam előtte. És akkor a tűz... elcsendesedett. Nem kialudt. Csak formát váltott. És megjelent az arc. Draco Malfoy. A tekintete azonnal rám vágott. 

-Mi történt?

A hangjában nem volt kérdés. Csak kontroll. 

-Semmi.

-Hazudsz.

A tűzben a vonásai élesek voltak. Túl élesek ahhoz, hogy ez csak egy beszélgetés legyen. 

-A kastély reagál.-mondta lassan.- A körülötted lévő mágia nem stabil.

Összeszorítottam az állkapcsom.

-Nem rólam van szó.

Draco tekintete megváltozott. 

-Akkor kiről?

Csend. A kandalló roppant. És én kimondtam.

-Rose Granger Weasley.

A lángok egy pillanatra megremegtek. Mintha a tűz is figyelne. Draco arca megkeményedett. Nem dühös lett. Hanem veszélyesen nyugodt. 

-Hagyd Őt.

A mondat túl gyors volt. Túl automatikus. Mintha már előre tudta volna.

-Már próbáltam...-mondtam halkan.

Ez volt az igazság. És ez tette rosszabbá. 

-Lestrange.-mondtam végül.

A név a tűzben is nehezebbé vált. Draco tekintete azonnal elsötétült. 

-Ez nem lehet.

-Mégis van.

Csend. A lángok alacsonyabban égtek. Draco hangja halkabb lett.

-Ő halott.

-Nem úgy néz ki.

A kandalló lángja felcsapott. Draco hangja élesebb lett.

-Scorpius. Figyelj rám.

Ez már nem Malfoy volt. Ez apa volt. 

-Ez nem játék.

Megfeszültem.

-Tudom.

-Nem, nem tudod.-vágta rá.- Ha Lestrange valóban visszatért...akkor az nem csak rólad szól. 

Csend lett. Aztán lassabban hozzátette.

-És ha egy Weasley belekeveredik, abból háború lesz.

Reggel óta nem tudtam rendesen gondolkodni. A Roxfort túl hangos volt, pedig senki sem beszélt hangosan. Csak a gondolataim. A tegnapi beszélgetés apámmal még mindig ott feszült a fejemben. A kandalló. A lángok. A hangja. Draco Malfoy nem kérdezett sokat. Soha nem kérdez. Csak megállapít. Minden gondolatom máshol járt. A mai óra is hosszabbnak tűnt a szokásosnál. Nem azért, mert nehéz volt. A pálcám mozdulatai automatikusak voltak, a varázslatok működtek, de nem figyeltem rájuk igazán. A fejemben újra és újra ugyan az a kép játszódott le. A könyvtár. A Lestrange név. És az a pillanat, amikor Rose rám nézett, mintha már nem tudna visszalépni abból, amit látott. Azt hittem, az óra majd elvágja. Nem vágta el. Amikor vége lett, a diákok lassan szétszéledtek. Én is elindultam volna. De késő volt. Mert a hátam mögül hallottam a nevemet. 

-Malfoy!

Megálltam. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, ki az. De megtettem. Rose ott állt a terem végén. Nem habozott. Nem került. Egyenesen a szemembe nézett.

-Beszélnünk kell.

A hangja határozott volt. Túl határozott ahhoz képest, ami köztünk van. A gyomrom összeszorult. 

-Nem most.- mondtam azonnal.

Túl gyorsan. Túl automatikusan. A szemöldöke összeszűkült. 

-Ezt most komolyan mondod?

Nem mozdultam felé. Nem mentem közelebb. Pont ez volt a lényeg. 

-Rose, hagyd.

Egy pillanat. Aztán közelebb lépett. És a levegő... változott. Nagyon finoman. De érezhetően. A fáklya a falon egy pillanatra erősebben lobbant. Mindketten észrevettük. A gyomrom megfeszült. Pont ez. Pont ezt nem akartam. 

-Mi volt ez? -kérdezte halkan.

Nem válaszoltam. Mert én sem akartam tudni. Kiléptünk a teremből. A folyosó csendes volt. Túl csendes. A lépteink visszhangoztak. Rose nem hagyta abba.

-Tegnap óta kerülöd a tekintetem.

Nem néztem rá.

-Tévedsz.

-Nem tévedek.

Csend.

-A könyvtár óta ilyen vagy. 

Megálltam. Nem akartam. De megtettem. 

-Rose...

A nevét most nehezebb volt kimondani.

-Ne menj ebbe bele.

-Már benne vagyok.

A hangja nem támadó volt. Inkább... eltökélt. És ez veszélyesebb. Mert nem hátrál. Lassan kifújtam a levegőt. A falnak kellett volna támaszkodnom. Nem tettem. 

-Tartsd magad távol ettől.

A csend megfeszült köztünk.

-Mitől?

Nem válaszoltam. Mert ha kimondom... akkor már nem csak egy érzés lesz. Hanem valami, ami történik. És én nem tudom irányítani. A fáklya újra megremegett. Enyhén. Mintha reagálna ránk. Mindketten észrevettük. És most először.. nem tudtam eldönteni, hogy a baj: Ő vagy az, amit kettőnk között nem mondok ki...