Tizenharmadik fejezet

Túl gyorsan mentem. Nem akartam rohanni, mégis majdnem futottam a folyosón. A kastély reggeli zaja körülöttem hullámzott-beszélgetések, nevetések, lépések visszhangja a kőfalakról- de mindez tompán jutott el hozzám, mintha vastag üveg mögül hallanám. A tenyerem még mindig melegnek tűnt. Mintha nem rég valaki fogta volna. Ökölbe szorítottam a kezem. Csak álom volt. De a testem nem hitt nekem. A szám bizsergett. A mellkasomban furcsa üresség húzódott, mintha valamit kirántottak volna belőlem ébredéskor. Mintha valakit... Megálltam egy pillanatra a lépcsőfordulóban, és mély levegőt vettem. Azonnal visszatért az emlék. A közelsége. A hangja a fülemnél. Az a bizonyos mozdulat, ahogy magához húzott. Megráztam a fejem. 

-Hagyd abba-suttogtam magamnak. 

Bájitaltan. Figyelnem kell. Koncentrálnom. Normálisnak kell lennem. 

A pincefolyosó levegője hűvös volt és nehéz. A falakat évszázados nedvesség illata lengte be, a fáklyák fénye hosszú árnyékokat vetett a kövezetre. Amikor beléptem a tanterembe, azonnal körül ölelt az ismerős hangulat. A helyiség félhomályban úszott. A  magas boltíves mennyezetről vaskampókon régi rézüstök lógtak, a falakat polcok borították tele üvegcsékkel, szárított növényekkel, csavarodott gyökerekkel és furcsa, lebegő folyadékokkal teli fiolákkal. A levegőben keveredett zúzott növény, füst, édeskés esszenciák, és valami fémes, hideg szag. Az üstök alatt lángok táncoltak, narancssárga fényük vibrálva tükröződött a kőpadlón. 

Leültem. Toll a kezembe. Pergamen az asztalon. Minden pontosan ugyanaz volt. Csak én nem. A tanár beszélni kezdett. Az üst fölé hajolt, kimérten adagolta az összetevőket- egy csipet por, három csepp folyadék, lassú keverés az óramutató járásával megegyezően. A többiek figyeltek. Jegyzeteltek. Én csak néztem a felszálló gőzt. Ahogy kanyarogva emelkedett. Pont úgy, mint az álomban a levegő köztünk. És hirtelen újra ott voltam. A falnál. A keze a csípőmön. Az a pillanat, amikor megszűnt gondolkodni az agyam. A szívem nagyot dobbant. 

-Miss Weasley?

Nem reagáltam. Valakit hívtak. Nevetés. Szék csikordult. Idő telt el. Nem tudtam mennyi. 

-Miss Weasley.

Most közvetlenül előttem. Felnéztem. Az egész osztály engem figyelt. Felálltam, mintha álomban mozognék, és az üsthöz léptem. A gőz sűrűbb volt itt. Meleg és hívogató. A tanár rám nézett. 

-Ez egy különleges bájital-mondta.-Megmutatja, kihez kötődik leginkább a szívünk. Mindenki más illatot érez. 

A gyomrom összeszorult. Nem akartam közelebb menni. Mégis tettem. Az üst fölé hajoltam. Belélegeztem. És a világ megszűnt. Eső utáni kőfal. Hideg, friss levegő. Az a tiszta illat, amit mindig érezni lehetett a kastély külső falainál egy vihar után. Aztán bergamott. Éles, elegáns. Menta. Hűvös, nyugodt. És végül... egy halvány, szinte leheletnyi levendula. Alig érezhető. Még is azonnal felismerhető. A szívembe fájdalom nyilallt. Scorpius... Pontosan ugyanez. Ugyanezt éreztem az álomban, amikor fölém hajolt. Amikor megcsókolt. Hátrébb léptem. A kezem remegett. Nem. Ez nem lehet igaz. Több hete nincs itt. Nem választhatom Őt. Nem szabadna. Tovább kellett volna lépnem. Cedric... Cedric jó. Cedric kedves. Cedric valóság. És mégis... a bájital nem hazudott. Az óra hátralévő részére nem emlékszem. Csak arra, hogy ki kellett mennem. Levegő kellett. Egyedül kellett lennem.

Az óra vége után szinte kimerültem. Levegő. Tér. Csend kellett. A folyosón gyorsan haladtam, a gondolataim egymásnak ütköztek. Miért pont Ő? Miért pont most? Miért nem múlik el? 

-Rose!

Cedric hangja megállított. Megfordultam. Mielőtt válaszolhattam volna, finoman megfogta a kezem. Nem erősen. De határozottan. Egy üres tanterem felé vezetett. Az ajtó becsukódott mögöttünk. A terem elhagyatott volt. A levegő állt, a porszemek lassan lebegtek a ferdén beeső napfényben. Félretolt padok, egy magányos asztal középen. Cedric odavezetett. Ő kétoldalról az asztalra támasztotta a kezét. Elzárta az utat. Túl közel volt. Hátrahőköltem. 

-Egésznap kerülsz-mondta halkan.

A hangja nem vádló volt. Csak... mintha fájna neki. És ettől bűntudatom lett.

-Nem kerüllek.-mondtam gyorsan.

Még én sem hittem el. Közelebb hajolt. A lehelete végigsiklott a nyakamon. Megborzongtam. De nem ugyanúgy. Nem úgy, mint vele. És ekkor pánik futott végig rajtam. Mi baj velem? Cedric tekintete az arcomat kutatta. Mintha megakarna csókolni. Vagy mintha az igazságot akarná látni. Nem tudtam. Túl közel volt. Túl sok volt. A szívem nem reagált. És akkor... valami megváltozott bennem. Nem hang volt először. Inkább érzés. Egy finom nyomás a mellkasomban. Figyelem. Védelem. Mintha valaki mögöttem állna. Mintha egy jelenlét óvatosan elém lépne. Aztán megszólalt. Halkan. Nyugodtan. "Hajolj el." Nem ijesztő volt. Nem idegen. Ismerős. Biztonságot adó. Nem kérés. Utasítás. Segítség. A testem azonnal reagált. Nem gondolkodtam. Kibújtam Cedric karjai közül. A levegő hirtelen visszatért a tüdőmbe. Megdermedtem. Hallottam? Vagy csak képzeltem? A mellkasomban még ott lüktetett az érzés... mintha valaki vigyázna rám. Mintha tudná, mire van szükségem, még akkor is, amikor én nem. Cedric meglepetten nézett rám.

-Rose?

De már hátráltam.

-Sajnálom...én...most nem..

Kinyitottam az ajtót és kiléptem. A folyosó hideg levegője arcon csapott. Gyorsan mentem. Majd futottam. A szívem vadul vert. Nem Cedric elől. Nem a helyzet elől. Hanem attól a felismeréstől, amely lassan összeállt bennem. Valaki... vagy valami... figyelt rám. És segített. És valahol mélyen kimondatlanul tudtam: nem volt idegen. 

Nem emlékeztem pontosan, hogyan jutottam vissza a Griffendél toronyba. Csak arra, hogy a lábaim automatikusan vittek fel a lépcsőkön, miközben a gondolataim még mindig abban az üres teremben maradtak. A Hang. Megálltam a hálóterem ajtaja előtt. A kilincs hideg volt a tenyerem alatt. Egy pillanatig nem mentem be. Hallottam Cedric hangját a fejemben. Láttam az arcát. A zavartságot. A csalódást. És ettől rosszul éreztem magam. Mert nem tudtam volna elmagyarázni neki, mi történt. én sem értettem. Beléptem. A szoba üres volt. A délutáni fény aranysárgán szűrődött be az ablakokon, porszenek lebegtek a levegőben. Az ágyamhoz mentem és leültem. A csend túl hangos volt. Végigfuttattam az ujjaim az ajkaimon. Még mindig emlékeztem az álomra. A csókra. Aztán a bájitalra. És végül... arra a hangra. Nem képzeltem. Tudtam. Nem olyan volt, mint amikor az ember magában beszél. Ez kívülről jött. Nem a fülemen keresztül. Hanem... mélyebről. Mintha valaki pontosan tudná, mikor kell megszólalnia. Mintha figyelne rám. Hátradőltem az ágyon és a plafont bámultam. 

-Ez őrültség.-suttogtam.

De a szó üresen hangzott. Mert egy gondolat lassan, óvatosan kezdett felkúszni bennem. Nem akartam végiggondolni. Tényleg nem. Mégis ott volt. És mi van, ha ez már... folyamat? Felültem. A szívem  gyorsabban vert. 

-Nem...-ráztam meg a fejem.-Az lehetetlen. 

Az ilyesmi nem történik csak úgy. Nem kapcsolódhatok valakihez...így. Nem hallhatok meg valakit. Nem érezhetem... Megdermedtem. Mert pontosan ezt éreztem. Kapcsolódást. És az agyam, hiába tiltakozott, már tudta a nevet. Scorpius. Azonnal felálltam. Nem. Nem fogok ezen kattogni. Levegő kell. Emberek. Valami normális. Valami hétköznapi. 

Nem bírtam a toronyban maradni. A falak túl közel kerültek hozzám. A gondolataim hangosabbak voltak, mint a kastély zaja, és minél inkább próbáltam nem gondolni arra, annál erősebben tért vissza. A Hang. A bájital. Az illat. Ő. Amikor Bee felvetette, hogy leugorhatnánk Roxmortsba, szinte azonnal rávágtam az igent. A falu már messziről élt. A házak kéményeiből füst kígyózott az esti levegőben, a macskaköves utcák nedvesen csillogtak a korábbi esőtől. a lámpások meleg fénye aranyszín foltokat rajzoltak a kövekre, diákok csoportjai nevetve sodródtak egyik üzletből a másikba. Bee beszélt. Folyamatosan. Valami pletykáról, valaki randijáról, egy új édességről a Mézesfalásban- bólogattam, néha válaszoltam is, de igazából nem voltam teljesen ott. Mert minden illat...minden érintés... minden hang emlékeztetett valamire. Az álomra. Arra az érésre, hogy valaki közel hajol. Hogy figyel. Öntudatlanul a nyakamhoz értem. Pont oda, ahol az álomban megérintett. 

-Hé-bökött oldalba Bee.-Ma valahogy... máshol jársz.

Mosolyogni próbáltam.

-Csak fáradt vagyok.

Hazugság. És Ő tudta. De szerencsére nem faggatott tovább. A Három Seprű felé sétáltunk, amikor megéreztem. Nem láttam először. Hanem éreztem. A beszélgetések zaja mintha halkabb lett volna körölöttünk. A levegő sűrűbbé vált. És akkor észrevettem őket. Három férfi állt az utca szélén. Nem diákok. A ruhájuk sötét volt, hosszú kabátjuk túl nehéznek tűnt egy egyszerű falusi sétához. Nem beszélgettek. Nem nevettek. Figyeltek. Az egyikük tekintete megakadt rajtam. Nem véletlenül. Tudatosan. A gyomrom összerándult. Automatikusan közelebb léptem Beehez.

-Menjünk inkább máshová- mondtam halkan.

De már késő volt.

-Weasley-szólalt meg az egyikük.

Megálltam. A nevem nem kérdésként hangzott. Megállapítás volt. Amit ezzel, hogy megálltam be is ismertem. Lassan feléjük fordultam. A férfi halványan elmosolyodott. Nem volt benne melegség. Csak érdeklődés. Mint amikor valaki ritka tárgyra talál.

-Érdekes dolgokat hallani mostanság... bizonyos nevekről.-mondta.

Nem értettem.  Vagy talán nem akartam. Bee mellettem megfeszült.

-Szerintem mennünk kell.-mondta idegesen.

A férfi tett egy lépést felénk. Nem fenyegetően. Mégis minden ösztönöm azt súgta: rossz helyen vagyok. És ekkor megérkezett. Nem hangként. Először érzésként. Melegség a mellkasomban. Határozott jelenlét. Mintha valaki mögém állna. Mintha egy láthatatlan kéz finoman a vállamra simulna. A világ fókusza beszűkült. A férfi hangja elhalkult. És a Hang megszólalt. Nyugodtan. Biztosan. "Menj el. Most!" Nem kérés volt. Nem figyelmeztetés. Utasítás. És ami a legfurcsább volt... megnyugtatott. A pánik eltűnt. Tudtam, mit kell tennem. 

-Bee, mennünk kell.-mondtam határozottabban.

Megfogtam a karját és elindultam. Nem futottunk. De gyorsan mentünk. Éreztem a tekintetet a hátamon. És még valamit. Mintha valaki kísérne. Nem fizikailag. Hanem... összekapcsolódva velem. Amikor befordultunk egy másik utcába, végre levegőt vettem. Bee rám nézett.

-Rose... kik voltak azok?

Megráztam a fejem.

-Nem tudom.

És ez volt az igazság. De egy dolgot már tudtam. Ha a Hang nem szól... ott maradtam volna. Beszéltem volna velük. És valami azt súgta bennem, hogy az hiba lett volna. Nagy hiba. Lassan rájöttem valamire. Ez nem csak bennem történik. Valaki...valahol... figyel rám. És vigyáz...