Tizedik fejezet

Másnap reggel először nem az üresség ébresztett fel. Ez volt az első furcsaság. Hetek óta úgy keltem, mintha valami hiányozna körülöttem - mintha mindenki más pontosan tudná, hová tartozik, csak én sodródnék a kastély folyosóin. De ma... könnyebb volt levegőt venni. Nem voltam boldog. Csak... nem voltam egyedül a saját fejemben. És ez meglepően sokat számított. Ahogy az ágy szélén ültem, önkéntelenül visszagondoltam a tegnap estére. A hangra. A figyelmeztetésre. Arra az érzésre, hogy valaki ott volt velem- de közben mégsem. És aztán Cedricre. Furcsa fiú. Nem tolakodó. Nem kíváncsi. Nem olyan, mint a többiek, akik vagy kérdeznek, vagy úgy tesznek, mintha semmit sem vennének észre. Ő egyszerűen... értette, mikor kell hallgatni. És ami még furcsább...nem tudtam felidézni, hogy valaha is láttam volna Őt korábban a Roxfortban. Sem a Griffendélnél. Sem a folyosókon. Sem pedig órákon. Pedig egy ilyen embert észre kellett volna vennem. 

A folyosók reggeli zaja lassan körbevett. Diákok siettek, baglyok suhantak el az ablakok előtt, a lépcsők szokás szerint saját döntéseik alapján változtatták az irányt. Mégis.  Kétszer is az az érzésem támadt, hogy valaki figyel. Nem rosszindulatúan. Nem fenyegetően. Inkább... őrizve. Amikor hátranéztem, senki sem volt ott. Csak egy páncél állt a fal mellett, amelynek sisakrostélya mintha egy árnyalattal később fordult volna vissza eredeti helyzetébe. Biztosan csak képzelődtem. Mondogattam magamnak. Mégis gyorsabban indultam tovább. A gondolata annak, hogy valaki figyel egész úton elkísért a Bűbájtan teremig. A terem a kastély egyik régebbi szárnyában helyezkedett el, ahol a kövek sötétebbek voltak, és a levegő mindig enyhén vibrált a régi varázslatok maradványaitól. Magas, félköríves mennyezet borult fölénk, amelybe halványan izzó védőrúnákat véstek. A falakon lebegő polcok sorakoztak. Rajtuk pedig az önmagukat jegyzetelő pergamenek, apró üvegcsékben kavargó fények, egy aranyóra amely visszafelé járt. És egy régi, megrepedt tükör, amely nem a jelenlegi, hanem néhány másodperccel korábbi mozdulatokat mutatta. A terem közepén koncentrikus körök voltak felfestve a padlóra - gyakorlókörök, amelyek felerősítették a varázslatokat. 

-Foglaljanak helyet -szólalt meg Selwyn professzor.

Hangja halk volt, mégis azonnal csend lett. Magas, sápadt férfi volt, éles arcvonásokkal és olyan tekintettel, amely mintha nem csak a diákokat, hanem a mögöttük húzódó szándékokat is vizsgálta volna. Éppen leültem volna, amikor valaki mellém húzta a széket. Cedric. Nem kérdezte meg. Nem habozott. Mintha mindig is ide tartozott volna. Közelről még különösebb volt. Nem az arca -hanem a jelenléte. A körülötte lévő levegő nyugodtabbnak tűnt. A zaj mintha tompább lett volna mellette. 

-Jobban vagy-mondta halkan.

Meglepett, hogy azonnal tudta.

-Látszik?

Egy apró vállrándítás.

-Ma nem menekülsz a gondolataid elől.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez bók volt-e vagy megfigyelés. 

-Ma az Intuitio bűbájt gyakoroljuk-jelentette ki Selwyn professzor. -A varázsló legfontosabb érzéke nem a látás. Hanem az észlelés. 

A diákok párokba rendeződtek. 

-Az egyikük becsukja a szemét. A másik közelít. Nem érinthetik meg egymást. A varázslatnak előbb kell jeleznie, mint az ösztöneiknek. Cedric felém fordult.

-Bízol bennem?

A kérdés túl komoly volt egy egyszerű feladathoz. Mégis bólintottam. Behunytam a szemem. Először csak zajt hallottam. Lépéseket. Suttogást. Egy rosszul elsült bűbáj szikráját. Aztán... csend. És valami egészen különös történt. Nem közeledést éreztem. Hanem felismerést. Mintha a mágia bennem előbb tudta volna, hogy ki áll mögöttem, mint én magam. Melegség futott végig a karomon. 

-Most-mondtam ki ösztönösen.

Kinyitottam a szemem. Cedric keze néhány centire lebegett a vállamtól. Pálca nélkül. Selwyn professzor tekintete megakadt rajtunk. Túl sokáig. 

-Érdekes-jegyezte meg halkan. 

Nem nekünk mondta. Inkább... feljegyezte magának. A gyakorlat folytatódott, de valami megváltozott. Cedric nem magyarázott úgy, mint egy diák. Úgy beszélt a varázslatról, mintha emlékezne rá. Nem tanulta volna- hanem ismerte. Olyan elméleteket említett, amelyekről még édesanyám könyveiben sem olvastam. És egyszer csak feltűnt valami. Mások ritkán szóltak hozzá. Mintha nem is igazán vették volna észre. Egy lány egyszerűen átnézett rajta, amikor elhaladt mellettünk. A gyomromban kellemetlen érzés jelent meg. Hogy lehet valaki ennyire jelen... és mégis ennyire észrevétlen? Az óra végén összepakoltam. És akkor újra megéreztem. A jelenlétet. A figyelést. A hátamon futott végig. Nem Cedric felől jött. Valahonnan a terem bejárata mellől. Odanéztem. Az ajtó résnyire nyitva volt. A folyosó üresnek tűnt. De a kilincs lassan, alig láthatóan mozdult vissza a helyére. Mintha valaki az előbb állt volna ott. Mintha ellenőrizné.. hogy itt vagyok-e. 

-Rose?- szólalt meg Cedric.

Gyorsan elfordultam. 

-Semmi.

De ahogy kiléptünk a folyosóra, egyetlen gondolat nem hagyott nyugodni. Valaki figyel engem.  És én valamiért nem féltem tőle. 

A nagyterem este mindig más arcát mutatta. Nem ünnepélyes volt-inkább élő. A hosszú asztalok fölött lebegő gyertyák alacsonyabban úsztak, mint nappal, fényük melegen csillant meg a tányérokon és a poharakon. A mennyezeten nem tiszta ég látszott, hanem lassan gyülekező felhők, mintha a kastély maga is érezné a közelgő teliholdat. A zaj nem egyszerre szólt. Hullámokban érkezett. Nevetés egy távoli asztalnál. Egy felborult kupa csattanása. Valaki hangosan vitatkozott egy sakkpartin. És most először hetek óta nem akartam elbújni előle. Éppen leültem, amikor Hugo mellettünk felkiáltott. Egy vörös boríték landolt előtte az asztalon.

-Ó ne-nyögte.

A boríték már remegett. Bee azonnal hátrébb húzódott. 

-Futnék a helyedben.

A levél kinyílt. És anya hangja robbant végig a Nagyteremben.

-HUGO WEASLEY!

A fél Griffendél asztal felénk fordult. 

-Megmagyaráznád, MIÉRT kaptunk baglyot arról, hogy felrobbantottál egy teljes bájitalállomást?!

Hugo elsápadt.

-Nem robbantottam fel teljesen.- motyogta.

A levél nem hagyta abba.

-És ha még egyszer megpróbálsz "kísérleti rövidítést" alkalmazni a házi feladat helyett, személyesen jövök a Roxfortba!

Nevetés tört ki körölöttünk. Aztán a hang hirtelen lágyabb lett.

-És Rose drágám...

Megdermedtem.

-Reméljük, már jobban vagy a baleset után.. Tudjuk, hogy nehéz volt, de vigyázz magadra. Nem kell mindent egyedül megoldanod. Írj nekünk.

A gyomrom melegen összeszorult. Tipikus anya. Aggódás, finom szemrehányás, szeretet- egyszerre. A levél végül füstpamaccsá égett Hugo kezében. Csend lett. Aztán kitört belőlem a nevetés. Nem tudtam megállítani. 

-Ez...annyira anya-töröltem meg a szemem. 

Hugo sóhajtott.

-Most egy hónapig biztos nem kapok süteményt.

Bee oldalról figyelt. És lassan elmosolyodott. 

-Oké. Most már biztos.

-Mi?

-Jobban vagy.

Megvontam a vállam.

-Talán.

Bee közelebb hajolt.

-Nem. Ez több annál. Hetek óta úgy néztél ki, mintha dementorok költöztek volna a szívedbe. Most meg... normális vagy.

Elhallgattam. És akaratlanul is eszembe jutott. Cedric. Miatta érzem jobban magam.

-Van benne része valakinek.- mondtam végül.

Bee szeme felvillant.

-Név?

-Cedric.

Szünet.

-...melyik Cedric?

Felnevettem. 

-Az, akivel ma órán voltam.

Bee homloka ráncolódott.

-Rose. Ott ültem mögötted egész Bűbájtanon.

A nevetésem lassan elhalt.

-Nem...az nem lehet.

-Komolyan. Nem volt ott semmilyen Cedric.

Hideg futott végig rajtam.

-Vele dolgoztam. Beszélgettünk. Láttad volna, ha-

Megálltam. A gondolat ijesztően gyorsan érkezett. Mi van, ha tényleg nem volt ott? Mi van, ha a hiány... a feszültség... az egész csak a fejemben történt?

-Nem képzelhetem- suttogtam.

És ekkor kinyílt a Nagyterem ajtaja. Nem hangosan. Mégis többen odanéztek. A fiú nem sietett befelé. Magas volt- nem feltűnően, hanem természetesen uralva a teret. Sötét haja enyhén hullámosan esett a homlokába, mintha sosem igazítaná meg teljesen. A tartása egyenes volt, de nem feszes, inkább olyan, mint aki pontosan tudja, hova lép. A szeme. Az volt az első, amit igazán észre lehetett venni. Éles, rikító kék - nem barátságos vagy hideg, hanem figyelő. Olyan tekintet, amely nem csak néz, hanem értékel. Nem keresett senkit. Még is egyenesen  rám talált. 

-Ő az-mondtam Bee-nek halkan. -Látod?

Bee előrehajolt. 

-...igen.

Megkönnyebbülés áradt szét bennem. Nem őrültem meg. Cedric végig sétált a termen. És furcsa dolog történt. Az emberek ösztönösen helyet hagytak neki. Nem tudatosan-csak egy fél lépéssel arrébb húzódtak. Mintha a jelenléte finoman átírná a teret maga körül. Mielőtt leült volna, körbenézett. Nem kíváncsian. Számolva. A pillantása egy másodpercre megakadt a terem árnyékos bejáratánál. Aztán, halvány, féloldalas mosoly jelent meg az arcán. Mint aki tudja, hogy figyelik. Leült mellém.

-Reméltem, hogy maradsz vacsorára- mondta könnyed hangon.

Bee még mindig Őt bámulta. Cedric felé fordult.

-Cedric -mutatkozott be, nyugodtan, biztos kézfogással. Nem volt tolakodó. Mégis azonnal ráfigyelt mindenki. James kérdezni kezdett, Hugo nevetett valamin, Albus pedig már vitába is szállt vele egy varázselméleti kérdésben. Mintha mindig is ide tartozott volna. És ekkor Cedric finoman a csípőmnél fogva közelebb húzott magához, teljesen természetesen, mintha ez ösztönös mozdulat lenne. Meglepődtem. Nem romantikus volt. Inkább... védelmező. Mintha ösztönösen pozícióba helyezne maga mellett. A bőröm alatt végigfutott valami megmagyarázhatatlan bizsergés. Cedric közben újra körbenézett a termen. Egyetlen pillanatra. Az ajtó irányába. Ahol- bár senki sem állt ott- az árnyék mintha lassan visszahúzódott volna a fal mellé. 

-Egyébként- szólalt meg James- ma telihold van.

Az asztal felélénkült. 

-A Tiltott Erdőben ilyenkor megjelenik egy ritka lény- tette hozzá Hugo izgatottan.- Egy csomóan mennek megnézni.

-Jöttök ti is?- kérdezte Albus.

Cedric rám nézett. Nem sürgetett. Nem győzködött. Csak figyelt. És hirtelen biztos voltam benne, hogy ez az este nem véletlenül közeledik.

-Igen -mondtam.

És valahol a Nagyterem szélén, a gyertyafényen túl, valaki csendben tovább figyelt...