Kilencedik fejezet

A napok eleinte ugyanúgy kezdődtek, mint mindig, de valahogy minden reggel egy kicsit nehezebb volt felkelni, mint az előzőn. Nem azért, mert fáradt voltam, hanem mert minden ébredésnél egy pillanatra elfelejtettem, hogy valami hiányzik, aztán a második gondolat mindig ugyanoda vitt vissza. A Roxfort ugyanúgy élt körülöttem, a folyosókon ugyanúgy visszhangoztak a lépések, a portrék ugyanúgy suttogtak egymásnak, a Nagyterem ugyanúgy telt meg hanggal, mégis minden hang mögött volt egy üres hely, amit nem lehetett megfogni, csak érezni, mintha a kastély egyik része hirtelen elnémult volna, és senki nem beszélt volna róla, csak én vettem volna észre. A mardekáros asztal felé néztem minden reggel automatikusan, anélkül hogy akartam volna, és minden alkalommal ugyanazt láttam: semmit, csak azt az ürességet, ami már nem is üresnek tűnt, hanem valaminek, amit direkt hagytak ott. Órákon a tanárok neveket mondtak, és a „Malfoy” név valahogy mindig előkerült, mintha a világ nem tudná elengedni, vagy mintha direkt próbálna emlékeztetni valamire, amit én próbáltam elfelejteni, de nem ment. Minden alkalommal, amikor kimondták, egy pillanatra megfeszültem, aztán próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mintha nem lenne bennem semmi reakció, de belül mindig ugyanaz a kérdés ült meg: miért ment el. Nem volt hangos, nem volt drámai, csak egy gondolat, ami újra és újra visszajött, amikor nem figyeltem rá. A könyvtárban sem találtam megnyugvást, mert ott még erősebben jött elő minden, mintha a csend nem segítene, hanem inkább felerősítené azt, amit nem akartam hallani magamban. A könyvek között ülve már nem is igazán olvastam, csak lapoztam, mintha a válasz majd véletlenül kiesne egy oldalról, de minden könyv ugyanoda jutott: hiányos mondatok, megszakadt történetek, Lestrange név, ami valahogy mindig úgy tűnt, mintha nem lenne teljesen leírva, mintha valaki direkt kivágott volna belőle részeket. És közben, akárhányszor felemeltem a fejem, automatikusan kerestem valakit, aki nem volt ott, és ez a reflex egyre természetesebb lett, mintha a hiány is megszokássá válna. Nem tudtam, mikor kezdődött el pontosan, hogy ennyire minden gondolatom visszavezet hozzá, csak azt vettem észre, hogy már nem is az számít, hogy mit csinálok, hanem az, hogy közben eszembe jut-e. Bee először csak figyelt. Nem szólt semmit, nem kérdezett rá, csak néha rám nézett a folyosón, mintha mérlegelne valamit, amit még nem akar kimondani. Aztán egy este, amikor már mindenki aludt, és csak mi ketten maradtunk a klubhelyiségben, leült velem szemben, és sokkal komolyabb volt, mint amilyennek valaha láttam. A tűz ropogott mögöttünk, de a hangja valahogy nem jutott el hozzám rendesen, mintha minden más hang eltávolodott volna.

— Rose — mondta egyszerűen, és nem néztem fel azonnal, mert már a nevem hangja is túl sokat jelentett abban a pillanatban.

— Mond — feleltem, de a hangom tompább volt, mint szerettem volna.

Bee csendben maradt egy pillanatig, és ez a csend rosszabb volt bármilyen kérdésnél.

— Te nem vagy jól — mondta végül.

Felnevettem volna, reflexből, valami könnyedet, valami megszokottat, de nem jött ki hang. Csak a levegő maradt.

— Jól vagyok — mondtam automatikusan, túl gyorsan.

Bee megrázta a fejét.

— Nem.

És ez nem olyan „nem” volt, amit el lehetett volna intézni egy vállrándítással. Leült velem szemben rendesen, mintha most nem hagyna ki semmit, amit mondok.

— Ez Malfoy miatt van? — kérdezte.

A kezem megállt egy pillanatra, mielőtt reagáltam volna, és ez a pillanat hosszabb volt, mint kellett volna. A tűz hirtelen hangosabb lett, mintha minden más csendesebb lett volna.

— Miért lenne? — kérdeztem, de még én is hallottam, hogy nem volt elég természetes.

Bee nem válaszolt azonnal. Csak nézett rám. És ebben a nézésben nem volt vád, nem volt játék, csak valami, ami túl közel volt az igazsághoz.

— Mert úgy nézel ki — mondta lassan —, mint aki elveszített valakit, akit nem is akart elengedni.

Ettől nem lettem dühös. Inkább csak… üres.

Mert nem tudtam, hogy ez igaz-e, vagy csak félek attól, hogy igaz lehet.

Nem válaszoltam. Bee sem erőltette tovább, de az este onnantól más lett köztünk. Nem kellemetlen, csak csendesebb, mintha mindketten tudnánk, hogy valamit kimondtunk, amit nem lehet visszavenni.

A következő napokban Bee mindenáron kimozdított. Sétáltunk a tóhoz, a kastély körül, egyszer még Roxmorts felé is lementünk, és néha tényleg nevettem, amikor mondott valamit, ami tényleg vicces volt, és egy pillanatra azt hittem, hogy talán túlreagálok mindent, hogy talán csak túl sokat gondolkodom, de aztán mindig jött egy pillanat, amikor elhallgattam, és nem tudtam, miért. Mintha a gondolataim mindig egy lépéssel lemaradnának tőlem, mintha valami más irányba akarnának menni, amit nem követek. És mindig ugyanoda jutottam vissza.

Miért ment el.

Aztán egy este, amikor Bee már aludt, és a szoba teljesen csendes volt, leültem az ágyam szélére, és nem tudom miért, de újra elővettem azt a könyvet. Nem akartam. Legalábbis ezt mondtam magamnak. De a kezem mégis kinyitotta, és a lapok között most másképp láttam a sorokat, mintha eddig csak felületesen néztem volna őket, és most először figyeltem volna igazán. A szélén egy apró jegyzet volt, amit korábban nem vettem észre, egy alig látható tintaív, ami egy mondat mellett húzódott: „Ahol a kastély hallgat, ott a falak emlékeznek.” Alatta egy jel volt, egy egyszerű, de furcsa rajz, ami nem illeszkedett semmihez, amit ismertem, és egy helyet jelölt a Roxfort térképén, amit nem tanítottak, nem említettek, mintha nem akarnák, hogy bárki tudjon róla. A gyomromban valami megfeszült, de nem félelem volt, inkább valami várakozás, amit nem tudtam megmagyarázni. És először hetek óta nem Scorpius jutott eszembe, hanem az, hogy lehet, hogy nem eltűnt, hanem valami mindig is ott volt, csak nem néztem elég mélyre.

Nem gondolkodtam sokáig. Felálltam, és a könyvet a kezembe vettem, és miközben a kastély már aludt, elindultam. A folyosók sötétek voltak, de nem voltak ijesztőek, inkább csak idegenek, mintha egy másik verzióját járnám annak a helynek, amit napközben ismerek. A lépéseim halkak voltak, a falak közel, és minden lépésnél éreztem, hogy ez nem egy normális útvonal, hanem valami, ami el van rejtve.

A jel egy régi folyosóhoz vezetett, ahol a fény már nem úgy esett, mintha rendesen működne a kastély, mintha valami eltorzította volna a helyet, vagy mintha a kastély maga nem akarná, hogy itt legyek. A falak túl közelinek tűntek, mintha figyelnének. És akkor megálltam. Mert valaki ott volt. A könyv még a kezemben volt, de már nem figyeltem rá igazán. A folyosó csendje nem az a megszokott Roxfortos csend volt, hanem az a fajta, ami nem üres, hanem „vár”. És aztán megszólalt valaki.

— Nem kellett volna idejönnöd.

Nem ijedtem meg. Ez volt az első furcsa dolog. Nem a hangja miatt. Hanem mert valamiért… nem volt benne rossz szándék. Csak tény. Lassan felemeltem a fejem. A fiú nem mozdult közelebb. Nem is távolodott. Mintha pontosan tudná, hol van a határ, amit nem kell átlépni. És ez… valamiért megnyugtató volt.

— Ki vagy? — kérdeztem.

A tekintete nem volt tolakodó. De figyelt. Nagyon figyelt.

— Cedric — mondta.

Csak ennyi. És mégis… a név furcsán természetesnek hatott. Mintha már hallottam volna. Vagy mintha kellett volna. Csend. Nem kínos. Nem feszült. Inkább… olyan, mintha egyikünk sem sietne elrontani. Aztán Cedric egy pillanatra oldalra nézett, a fal felé, mintha ellenőrizne valamit, majd vissza rám.

— Ez az a rész, ahova nem szoktak jönni — mondta nyugodtan.

Nem kérdés volt. Megállapítás.

— Akkor te miért vagy itt? — kérdeztem.

Egy apró félmosoly, de nem gúnyos. Inkább… mintha tetszene neki a kérdés.

— Mert valaki egyszer megmutatta — felelte.

És ennyi. Nem magyarázta túl. Nem nyitott ki egy teljes történetet. És ez valamiért furcsán… normálisnak hatott. Mintha nem akarna meggyőzni semmiről. A tekintete egy pillanatra a könyvemre esett.

— Te kerestél valamit — mondta halkan.

Nem kérdezte. És ettől megint megfeszült bennem valami.

— Nem tudom, mit keresek — vágtam rá őszintébben, mint akartam.

Csend. Aztán Cedric bólintott, mintha ez teljesen érthető lenne. Mintha ez nem lenne furcsa. Ez volt a második dolog, ami kibillentett. Nem kérdezett vissza. Nem akarta kijavítani. Csak elfogadta. És ettől hirtelen kevésbé éreztem magam „furcsának” ott.

— Ez egy jó válasz — mondta végül.

Felvontam a szemöldököm.

— Az?

— Igen — felelte egyszerűen. — A legtöbben azt hazudják, hogy tudják.

Ez… furcsán betalált. Nem fájt. Inkább… ismerős volt. Mintha rólam beszélne. Csend. Aztán észrevettem valamit. Nem nézett le rám. Nem elemzett. Csak jelen volt. És ez a jelenlét… nem nyomott. Inkább tartott. Mintha nem egyedül lennék a folyosón. De mégis az én döntésem lenne, hogy itt maradok-e. Ez volt az a pillanat, amikor először jutott eszembe: nem akarom, hogy elmenjen. És ez a gondolat halkan, alattomosan jelent meg. Mintha nem is az enyém lenne. Cedric ekkor kicsit oldalra lépett, nem közelebb, csak úgy, mintha megmutatná a folyosó másik irányát.

— Ha már itt vagy — mondta —, legalább nézd meg rendesen.

Nem parancs volt. Nem utasítás. Inkább… ajánlás. És valamiért követtem a tekintetemmel azt, amerre nézett. És ettől a pillanattól kezdve a folyosó már nem ugyanaz volt. A folyosó nem olyan volt, mint a többi Roxfortban. Nem volt rajta semmi látványosan különleges, mégis minden lépésnél olyan érzés volt, mintha kicsit más szabályok szerint működne. A falak nem díszítettek, a fények halványabbak, és a kövek sem ugyanúgy verték vissza a hangot, mintha ez a rész nem teljesen akarna része lenni a kastélynak. Cedric nem sietett. Én sem. Ez volt az első dolog, amit furcsának találtam. Nem kérte, hogy menjek utána, nem mutatta, merre kell menni, mégis mentem. Mintha a mozdulatai nem utasítanának, csak… jeleznének. Előttem haladt, nem túl közel, nem túl távol, pont annyira, hogy ne érezzem magam egyedül, de azt se, hogy vezetnek. Inkább olyan volt, mintha ugyanazon a helyen léteznénk, csak más ritmusban. A könyv még mindig nálam volt, de már nem szorítottam annyira. Inkább csak tartottam, mintha elfelejtettem volna, hogy nálam van, de mégsem engedtem el teljesen. Cedric egyszer visszanézett a vállán át, nem teljesen rám, inkább csak ellenőrizte, hogy követem-e. Nem kérdezte meg. Nem kellett.

— Ez mindig ilyen… üres? — kérdeztem végül, miközben a folyosó egy enyhén lejtős szakaszára értünk.

Nem állt meg, csak a hangját hallottam elölről.

— Nem üres — mondta. — Csak nem használják.

Ez nem magyarázat volt. Inkább kijelentés. A lépteim visszhangja kicsit erősebben hallatszott, amikor felgyorsítottam, hogy mellé érjek. Nem nézett rám azonnal, csak amikor már mellette voltam. A pillantása rövid volt, de elég ahhoz, hogy észre vegyem: nem lepődik meg azon, hogy közelebb jöttem. Ez zavart. Nem tudtam, miért. A folyosó egy ponton megtört. Nem szó szerint, inkább úgy, mintha a tér más irányba akarna fordulni, mint amerre a kastély logikusan folytatódna. Cedric ott megállt. Nem hirtelen. Csak természetesen. Én is megálltam, de egy fél másodperccel később, mintha előbb fel kellett volna dolgoznom a gondolatot, hogy most meg kell állnom.

— Innen már más — mondta.

A hangja halkabb lett. Nem suttogás, csak… közelebb került a csendhez. Előttünk egy keskenyebb átjáró nyílt, a falak közelebb húzódtak egymáshoz, a fény pedig szinte eltűnt. Cedric nem ment be azonnal. Várt. Mintha rám bízná a döntést. Ez volt az első alkalom, hogy nem ment előre. És ettől hirtelen én éreztem magam felelősnek.

— Mi ez a hely? — kérdeztem, de a hangom már nem volt olyan határozott, mint szerettem volna.

Cedric a sötétebb átjárót nézte.

— Egy rész, amit elfelejtettek használni — mondta. — Nem tiltott. Csak… kimaradt.

A „kimaradt” szó valahogy rosszabb volt, mint bármilyen tiltás. Mert ami kimarad, azt nem védi semmi. És amit nem védenek… az megmarad annak, ami. Cedric végül belépett. Nem nézett vissza most. Én egy pillanatig még kint maradtam. Aztán követtem.

A levegő bent más volt. Nem hidegebb, nem melegebb, inkább sűrűbb, mintha a tér nem akarna teljesen kinyílni. Cedric lassabban haladt, és most már én is lassabban mentem mögötte, figyelve, ahogy a fény a falakon furcsán megtörik. Egyszer csak megszólalt, anélkül, hogy hátranézett volna.

— Nem félsz.

Ez nem kérdés volt. Megállapítás. Összeráncoltam a homlokom.

— Miért félnék?

Egy rövid csend. Aztán enyhén megvonta a vállát, mintha ezt nem akarná túlelemezni.

— Sokan félnek itt.

A hangja nem ítélkező volt. Inkább megfigyelő.

Ezután nem beszéltünk egy ideig. Csak mentünk. A lépteink hangja lassan összemosódott a folyosó furcsa visszhangjával, mintha nem két ember mozogna, hanem egyetlen ritmus két irányban. Én közben azon kaptam magam, hogy figyelem őt. Nem úgy, mint Scorpiust szoktam. Nem reflexből. Hanem tudatosan. A mozdulatait. A tempóját. Azt, hogy soha nem kapkod, még akkor sem, amikor semmi sem biztos. És ettől valami bennem furcsán elmozdult. Mert Scorpius mellett mindig volt feszültség. Valami, ami vagy taszított, vagy húzott. Cedricnél viszont… nem volt egyik sem. Csak jelenlét. És ez ijesztőbb volt, mint bármi más. A folyosó végén újabb elágazás nyílt, és Cedric most végre megállt teljesen. Ezúttal felém fordult. Nem túl közel. Nem túl távol. Pont úgy, hogy lássam az arcát rendesen.

— Itt már figyelni kell — mondta egyszerűen.

És először éreztem azt, hogy nem a helyre gondol. Hanem rám. A folyosó vége nem úgy ért véget, mint egy normális út. Nem volt ajtó, nem volt átjáró, csak egy szűkebb tér, ahol a levegő mintha más súlyt kapott volna. Cedric lassabban lépett, aztán teljesen megállt, és ezúttal nem engem nézett először, hanem a falat. Olyan volt, mintha várna valamire, ami nem látványos, inkább csak történni szokott.

— Itt — mondta halkan.

Nem kérdezett. Nem magyarázott. Csak kijelentette.

A fal előttem simának tűnt, mégis volt benne valami zavaróan „nem kész” érzés, mintha a kastély elfelejtette volna befejezni ezt a részt. Egy lépést tettem előre, és abban a pillanatban a könyv a kezemben mintha megrezzent volna. Nem fizikailag, inkább úgy, mintha a súlya változott volna meg.

Összeráncoltam a homlokom.

— Ez… mi ez a hely? — kérdeztem, de a hangom már nem volt olyan biztos, mint az elején.

Cedric nem nézett rám azonnal.

— Nem hely — mondta. — Inkább… emlék.

Ez a szó furcsán rosszul hangzott itt. Egy pillanatig nem történt semmi. Aztán a levegő megmozdult. Nem szél volt. Nem is varázslat, amit láttam volna. Inkább olyan érzés, mintha a tér maga vett volna egy mélyebb levegőt. A fal előttem halványan vibrálni kezdett. Léptem volna hátra, de nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e. Cedric hangja most halkabb lett.

— Ne ellenkezz vele — mondta.

És ekkor kimondtam magamban, teljesen ösztönből. Scorpius. Nem hangosan. Nem is tudatosan. Csak egy gondolat volt, ami túl régóta ott volt bennem. És abban a pillanatban a világ elmozdult. Nem szó szerint. Inkább mintha egy másik réteg ráhúzódott volna a jelenre. A fal előttem nem fal volt többé. Hanem valami… jelenet. Egy pillanat. Nem teljes kép, csak töredék, mintha valaki emléket hagyott volna ott, amit nem tudott rendesen elrejteni. És benne ő. Scorpius. Nem úgy, ahogy az órákon látták. Nem a mardekáros hidegséggel, nem azzal a távolsággal, amit az utóbbi hetekben tanultam tőle. Hanem… másképp. Fiatalabban talán. Vagy csak őszintébben. Egy pillanat, ahol nem figyelt senkire. A hangja nem volt tiszta, inkább csak érzésként jött át, mintha nem is szólt volna, csak bennem visszhangzott volna valami, amit ő mondott egyszer régen. „Ne menj közelebb.” Nem nekem. Nem most. Valakinek másnak. De mégis… nekem szólt. Mert ahogy kimondódott bennem, a levegő mintha megfeszült volna. És valami bennem azonnal reagált rá. Nem értettem. Nem tudtam hova tenni. Csak azt éreztem, hogy ez a mondat nem emlék. Hanem figyelmeztetés, ami későn érkezett. A látomás—ha egyáltalán annak lehetett nevezni—egy pillanat alatt szétesett, mintha soha nem is létezett volna. A fal újra fal lett. A levegő visszaállt. És én ott álltam, mozdulatlanul. A szívem túl gyorsan vert. Nem tudtam, mit láttam. Nem tudtam, miért láttam. És legfőképpen azt nem értettem, miért érzem úgy, mintha ő… egy pillanatra tényleg itt lett volna. Nem emlékként. Hanem valóságként. Cedric mellettem nem szólt azonnal. Csak végignézett rajtam, röviden, mintha ellenőrizné, hogy rendben vagyok-e. Aztán nagyon halkan:

— Most már érted, miért mondtam, hogy ne próbáld megérteni?

És én először nem tudtam válaszolni. Mert nem az volt a baj, hogy nem értettem.Hanem az, hogy valami bennem hirtelen nagyon erősen érezte, hogy ő már volt itt előttem… csak én nem tudtam róla.