Tizenkettedik fejezet

Lassan ébredtem. Először csak a melegséget éreztem. A takaró súlyát a testemen, a párna puhaságát az arcom alatt. Nem akartam kinyitni a szemem. Ritka volt az ilyen reggel... amikor nem szorított a mellkasom, amikor nem az első gondolatom volt valami, ami hiányzik. Jól aludtam. Nagyon is jól. A tegnap este még mindig bennem élt. Cedric nevetése visszhangzott a fejemben. Ahogy mellettem sétált a folyosón, mintha minden könnyebb lenne. Nem nézett furcsán rám. Nem próbált megfejteni. Mellette egyszerű volt létezni. Mellette nem gondoltam Rá. Legalábbis azt hittem. Félmosollyal fordultam a másik oldalamra. A hajam az arcomba hullott, lustán fújtam ki egy tincset. Talán tényleg kezdek továbblépni-gondoltam. Lassan kinyitottam a szemem. És megfagytam. Valaki állt a hálószobám sarkában. A szívem akkorát dobbant, hogy belesajdult a mellkasom. Scorpius... Nem ijedtem meg. Csak... mintha hirtelen minden levegő eltűnt volna körülöttem. Ott állt. Ugyanúgy. Ugyanazzal a tekintettel, amit hetek óta próbáltam kitörölni az emlékeimből. 

-Ez...nem lehet...-suttogtam.

Nem mozdult. Csak nézett. És abban a pillanatban valami elszakadt bennem. A döbbenet átváltott haraggá. Felültem, majd szinte kirántottam magam az ágyból.

-Komolyan?! -csattantam fel.- Csak úgy megjelensz?!

A hangom hangosabb volt, mint akartam, de nem tudtam visszafogni. 

-Hetekig eltűnsz! SEMMI! Egy szó sem! Mintha soha nem is számítottam volna!

Közelebb léptem hozzá. Éreztem, hogy remeg a kezem.

-Tudod, milyen volt ez? Minden nap azt várni, hogy visszajössz! Hogy majd megmagyarázod! Hogy majd... engem választasz...

A hangom elcsuklott, de már nem tudtam megállni.

-Utáltalak ezért. Érted?! Utáltalak!- mondtam, és éreztem, hogy a szemem ég.- Fogalmad sincs, mit tettél velem.

Ő csak hallgatott. És ez őrjítő volt. 

-Mondj valamit!-léptem közelebb. -Ne merj csak így nézni rám.

Ekkor megszólalt.

-Hiányoztál...

A világ egy pillanatra elcsendesedett.

-...el sem tudod képzelni mennyire.

Nem kaptam levegőt.

-Mi?-nevettem hitetlenül.- Most mondod ezt? Több hét után?

Már alig volt köztünk távolság.  Éreztem a jelenlétét. A testhőjét. Azt az ismerős feszültséget, amit hiába próbáltam elfelejteni. 

-Minden nap dühös voltam rád- mondtam halkabban.-És minden nap azt kívántam...bárcsak itt lennél. 

Ahogy kimondtam, rájöttem, mennyire igaz. A tekintete elsötétült. A következő pillanatban a keze a csípőmre csúszott, és magához húzott. A hátam a hideg falnak ütközött. A lélegzetem elakadt. 

-Kérlek...-mondta rekedten-Most az egyszer ne harcolj velem. 

Az ujja finoman a nyakamra simult. Nem szorított. Csak ott volt. És abban az érintésben több volt, mint bármelyik szóban. A szívem őrült tempóban vert. És aztán megtörtént... 

Amikor megcsókolt...nem volt benne semmi bizonytalanság. Mintha hetek óta visszatartotta volna magát, és most végre elszakadt volna benne valami. A szája forró volt az enyémen. Nem óvatos. Nem kérdező. Tudta, hogy akarom. És én tényleg akartam. Az ujjaim azonnal a hajába csúsztak. Éreztem a puha, ismerős tincseket az ujjaim között, és közelebb húztam magamhoz, mintha attól félnék, hogy ha csak egy pillanatra is elengedem, eltűnik. A hátam a hideg kőfalnak simult, de semmit sem éreztem belőle. Csak Őt. A lélegzete az arcomon. A mellkasa az enyémhez érve. Az a feszültség, ami hetek óta bennem gyűlt, most egyszerre tört fel. A csók mélyebb lett. Lassabb. Nem kapkodó- inkább éhes. Mintha emlékezni akarna rám. Mintha újra meg akarna tanulni. A szívem úgy vert, hogy szinte fájt. És rájöttem valamire. Nem csak hiányzott. Vártam Rá... MINDEN egyes nap. A keze végigsiklott a derekamon, majd vissza a csípőmre, és közelebb húzott. A testünk egymáshoz simult, és hirtelen nem maradt köztünk levegő sem. Felnyögtem a csókban. Nem szégyelltem. Nem gondolkodtam. Csak éreztem, hogy Ő kell. Őt akarom. Most. Mindennél jobban. 

-Azt hittem... elvesztettelek...-suttogtam az ajkai között.

A homloka az enyémhez simult, az orrunk összeért. 

-Soha- lehelte vissza.

És újra megcsókolt. Ez a csók már nem volt sietős. Mélységes volt. Olyan, mint amikor valaki végre hazaér. A világ megszűnt körölöttünk. Nem létezett Roxfort. Nem létezett Cedric. Nem létezett semmi más. Csak mi. A karjai körém fonódtak, felemelt, én pedig ösztönösen köré zártam a lábam. A tenyerem a nyakára siklott, éreztem a pulzusát-gyors volt. Ugyanolyan zaklatott, mint az enyém. 

-Ne menj el megint..-suttogtam.

Szinte könyörögve. Ő válasz helyett újra megcsókolt. És ebben a csókban benne volt minden, amit sosem mondtunk ki. A hiány. A düh. A vágy. Az a kimondatlan igazság, amitől mindketten féltünk. A mellkasom szorult. Túl sok volt  az érzés. Túl valóságos. És ekkor... valami megváltozott.

Először csak apróságok. A karjai... mintha könnyebbek lettek volna körülöttem. A levegő hűsebbnek érződött. A hangja távolabbról jött. Megakartam csókolni újra- de az ajka már nem volt ott pontosan, ahol vártam. A szorítása lazult. 

-Scorpius...?-suttogtam.

A neve furcsán visszhangzott. Mintha nem is ebben a térben hangzana el. A fény megváltozott. Túl világos lett. A bőrömön hideg futott végig. Pislogtam. A fal eltűnt a hátam mögül. A karjai... nem tartottak. A szívem még mindig vadul vert, de hirtelen nem éreztem Őt. Csak az ürességet. A szemem kinyílt. A Griffendél hálóterem mennyezetét bámultam. A takaró összegyűrve körülöttem. Napfény az arcomon. A mellkasom zihált, mintha futottam volna. Nem mozdultam. Nem mertem. A szám még mindig bizsergett. Lassan az ajkaimhoz értem. Esküdni mertem volna rá, hogy még érzem Őt. A csókot. A melegét. A súlyát. A torkomban gombóc nőtt. 

-Nem...-suttogtam.

És akkor értettem meg. Nem jött vissza. Nem volt itt. Soha nem is volt. Csak álmodtam. De a testem nem tudta elfogadni. Mert minden porcikám emlékezett Rá. És a legrosszabb volt... hogy egy pillanatra teljesen boldog voltam. 

Nem mozdultam. Csak ültem az ágy szélén, a takaró még mindig a derekam köré csavarodva, és próbáltam utolérni a saját légzésemet. Túl gyors volt. Mintha tényleg futottam volna. A szívem még mindig ugyanabban az ütemben vert, mint amikor... amikor Ő megcsókolt. A számhoz értem. Hülyeség volt. Tudtam. De esküdni mertem volna rá, hogy még érzem. Érzem a... melegét, a közelségét, azt az elsöprő bizonyosságot, hogy engem akar. Összeszorítottam a szemem. Ez csak egy álom volt. Csak egy álom. Több hete nem láttam Scorpiust. Több hete eltűnt az életemből úgy, mintha soha nem is lett volna része. Nem írt. Nem keresett. Nem magyarázott semmit. És mégis... az agyam Őt választotta. Pont most. Pont akkor, amikor végre kezdtem jól lenni. 

Lassan kifújtam a levegőt, és hátrasimítottam a hajam. 

-Szedd össze magad, Rose- suttogtam magamnak. 

Ez semmit nem jelent. Az emberek hülyeségeket álmodnak. Ez nem érzés. Ez nem hiány. Ez csak...emlék. Igaz? Felálltam, de a lábam furcsán bizonytalannak tűnt. Mintha még mindig nem teljesen a valóságban lennék. A hálóterem túl csendes volt. A fény túl éles. Minden túl valódi. És pont ezért az álom még valóságosabbnak érződött. 

Gyorsan felöltöztem. Szinte menekültem a szobából. Nem akartam gondolkodni. Nem akartam érezni. Csak...normális akartam lenni. A Griffendél klubhelyiségében meleg zsivaj fogadott. Beszélgetések, nevetések, könyvlapok surrogása. Élet. Valódi élet. És aztán megláttam Őt. Cedric az egyik fotelben ült, könyvvel a kezében. A haja kicsit kócos volt, mintha Ő sem rég ébredt volna. Amikor felnézett, és észrevett, az arca azonnal felderült. Az a mosoly. Könnyű. Őszinte. Meleg.

-Jó reggelt, Rose.

És valami bennem azonnal megnyugodott. Odamentem hozzá.

-Jó reggelt.

Leültem mellé. Közel. Természetesen. Egyszerűen. Cedric becsukta a könyvet.

-Jól aludtál?

A kérdés teljesen ártatlan volt. Mégis megfeszültem. Mondjam el? Hogy percekkel ezelőtt még Scorpius karjaiban voltam? A gyomrom összerándult. 

-Igen- mondtam gyorsan.-Meglepően jól.

Nem hazudtam. Ez volt benne a legrosszabb. Cedric mosolyogva figyelt. A jelenléte megnyugtatott. Mellette nem kellett védekeznem. Nem kellett találgatnom, mire gondol. Nem kellett félnem, hogy egyik napról a másikra eltűnik. Mellette könnyű volt  létezni. És mégis... valami hiányzott. Észrevétlenül kezdődött. Egy apró érzés. Figyeltem magam. A szívem...nyugodt volt. Nem szaladt. Nem zakatolt. Nem vesztettem el a levegőt. És ettől hirtelen rosszul lettem. Mert tegnap este boldog voltam vele. És most is jól érzem magam. De nem ugyanúgy. Scorpius mellett minden túl sok volt. Túl hangos. Túl intenzív. Idegesítő. Felkavaró. És élő. Cedric mellett biztonságban voltam. Scorpius mellett...éltem. A felismerés olyan hirtelen érkezett, hogy majdnem felálltam. 

-Minden rendben?-kérdezte Cedric halkan.

Rám nézett. Tényleg rám nézett. Figyelmesen. Aggódva. És ettől bűntudatom lett. Mert Ő itt volt. Ő maradt. Ő választott. És én közben valaki más csókjára emlékeztem. Lesütöttem a szemem.

-Igen... csak fáradt vagyok.

Cedric keze finoman megérintette a karomat. Egy egyszerű, kedves érintés. Meleg volt. Gyengéd. Pont olyan, amilyennek lennie kellett. Mosolyogtam Rá. Ő visszamosolygott. És én akkor értettem meg igazán, mi történik bennem. Cedric mellett boldog lehetnék. Egy nyugodt, szép történetben. Ahol nincs fájdalom. Nincs bizonytalanság. Nincs szívszorító hiány. Csakhogy... amikor lehunytam a szemem, nem az Ő arcát láttam. Hanem Scorpiusét. És ettől megijedtem. Nagyon. Mert ez azt jelentette, hogy hiába múltak el hetek...hiába próbáltam továbblépni... valami bennem még mindig Őt várta. Azt, aki elment. Azt, aki összezavart. Azt, aki mellett sosem volt egyszerű semmi. Felnéztem Cedricre. Ő ott volt. Valóságosan. Biztosan. És hirtelen rettenetesen féltem attól, hogy egyszer meg fogom bántani. Mert talán már most is azt tettem...