Tizennegyedik fejezet

Nem a könyvek miatt mentem a könyvtárba. Ezt már az első lépésnél tudtam. A hatalmas ajtó nyikorgása túl hangosnak tűnt a csendben, és ahogy beléptem, ösztönösen körbe néztem. Ő ott volt. Cedric a kandalló melletti hosszú asztalnál ült, könyvek és jegyzetek között. A lángok fénye melegen világította meg az arcát, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem rohantam volna el előle tegnap. A gyomrom összeszorult. Egy pillanatig majdnem visszafordultam. De nem akartam gyáva lenni. Odamentem.

— Szia.

Felnézett. És elmosolyodott. Nem volt benne szemrehányás. Csak őszinte öröm. És ez rosszabb volt, mint bármilyen harag.

— Szia, Rose.

Megálltam vele szemben, ujjaim idegesen végigsimítottak az asztal szélén.

— Beszélnünk kell.

Cedric azonnal becsukta a könyvét. Teljes figyelmet adott. Mindig ezt csinálta. És pont ezért fájt. Vettem egy mély levegőt.

— Tegnap… nem akartalak ott hagyni.

A hangom halkabb lett, mint terveztem.

— Csak… túl sok lett minden. És én… elsiettem.

Cedric lassan bólintott. Nem siettetett. Nem mentett ki. Hagyta, hogy kimondjam. Lenyeltem a gombócot a torkomban.

— Érzem, hogy közeledsz felém — mondtam végül. — És ez kedves. Tényleg. Jó veled lenni. Biztonságos.

A szó kimondása után rájöttem, mennyire igaz. Biztonságos. Pont ezért volt nehéz.

— De… nem tudom ugyanazt visszaadni — folytattam halkan. — Nem azért, mert veled lenne baj. Hanem mert bennem… nincs ott az az érzés.

Cedric figyelt. Egy pillanatig csend lett. Aztán halványan elmosolyodott.

— Sejtettem.

Meglepődve néztem rá.

— Tényleg?

— Igen. — vállat vont. — Nem úgy nézel rám, mint aki beleszeretett.

A mellkasom megremegett. Mert túl közel járt az igazsághoz. Cedric előrehajolt.

— De tudod mit? Ez rendben van.

A hangja nyugodt volt. Érett.

— Nem tartozol nekem érzésekkel, Rose. Az őszinteséged többet ér.

A bűntudat lassan felengedett bennem.

— Nem akartalak megbántani.

— Nem bántottál meg — mondta halkan. — Csak reménykedtem.

Aztán vállat vont.

— És attól még lehetek melletted. Barátként. Bármi történik.

Valami megkönnyebbülésféle áramlott szét bennem. Talán ezért jöttem hozzá. Mert tudtam, hogy nem fog eltaszítani. Cedric figyelmesen végig mért.

— Na most mondd el… mi történik veled?

Elakadt bennem a levegő. Mert hirtelen rájöttem: nem véletlenül ide jöttem. Leültem vele szemben. A könyvek között. A válaszok reményében. Nem nézett rám sürgetően. Nem kérdezett túl sokat. Csak hagyta, hogy a szavak maguktól álljanak össze bennem.

— Létezhet… hogy két varázsló között valamilyen mentális kapcsolat alakul ki? — kérdeztem végül, halkan, mintha féltem volna kimondani.

Cedric nem nevetett. Ez volt az első dolog, ami igazán komollyá tette a pillanatot. Elgondolkodott, ujjai a könyv szélére simultak.

— Ritka — mondta végül. — Nagyon ritka. De nem lehetetlen.

A szívem egy pillanatra erősebben vert.

— Hogyan?

— Erős mágikus kötődés kell hozzá. Vagy valamilyen… különleges összhang. Pálcák, érzelmi rezonancia. Régi feljegyzések beszélnek róla, de kevesen vették komolyan.

A „rezonancia” szó belém égett. Nem tudtam miért. De eszembe jutott valami… amit nem tudtam pontosan megfogni.

— És mit jelent ez? — kérdeztem.

Cedric lassan hátradőlt.

— Azt, hogy néha… az egyik fél érzékelheti a másikat. Veszélyt. Erős érzelmeket. Ritkán még gondolatfoszlányokat is.

A levegő megváltozott körülöttem. Nem látványosan. Csak… nehezebb lett.

— Ez inkább elmélet — tette hozzá gyorsabban. — A legtöbben sosem tapasztalják.

Bólintottam. De nem válaszoltam rögtön. Mert valami bennem nem akarta elengedni ezt a gondolatot. Cedric felállt.

— Ha bármi furcsát tapasztalsz… szólj.

A hangja őszinte volt. Túl őszinte ahhoz, hogy könnyű legyen. Amikor elment, egy pillanatig még ott ültem. A könyvek között. És először nem éreztem azt, hogy menekülnöm kell. Csak… csend volt.

A könyvtár után a napok nem törtek meg hirtelen, inkább csak lassan visszaolvadtak a megszokott ritmusba. Mintha a világ nem reagált volna arra, ami Cedrickel elhangzott, mintha minden ugyanúgy folytatódna tovább, csak bennem lett volna egyfajta halkabb, rendezettebb csend.

Nem volt többé az a feszültség, amit nem tudtam hova tenni. Nem volt kimondatlan mondat, ami visszahúzott volna. Cedrickel lezárult valami, és bár nem lett tőle könnyebb minden, mégis tisztább lett. Mintha a gondolatok végre nem egymásba gabalyodtak volna, hanem külön álltak volna, egymás mellett.

Bee sokat beszélt. Néha túl sokat is. A születésnapról, tervekről, arról, hogy „nem lehet csak úgy elengedni egy tizennyolcadikat”. Én pedig hagytam. Nem tiltakoztam, de nem is lelkesedtem túlzottan. Inkább csak figyeltem, ahogy a napok lassan elkezdik maguk köré húzni ezt a dátumot, amit mások fontosnak éreztek, én pedig még nem tudtam hova tenni.

Egy reggelen a nagyteremben Bee hirtelen rám nézett, mintha valami teljesen természetes dolgot mondana ki, amit én valahogy elfelejtettem.

— Tudod, hogy nem sokára tizennyolc leszel?

A kanál megállt a kezemben. Nem azért, mert meglepődtem. Inkább mert a mondat hirtelen túl valóságossá tette azt, amit eddig csak távolinak éreztem.

— Nekem szülinapom van? — kérdeztem vissza lassan, félig ironikusan, de inkább csak próbáltam időt nyerni a gondolataimnak.

Bee felhorkantott.

— Nem, csak másoknak szervezünk bulit teljesen véletlenül.

Elmosolyodtam, de a gondolat bennem maradt. Tizennyolc. Valami határ, amit mások már átlátnak, én még nem.

A Roxmortsba indulás napján a levegő valahogy más volt. Nem hideg, nem meleg, inkább feszültebb, mintha az idő is óvatosabban mozdult volna. Bee végig beszélt valamiről, én pedig fél füllel hallgattam, ahogy a kastély kapuján átlépünk, és a falu felé vesszük az irányt. Aztán már messziről látszott, hogy valami nincs rendben. Nem kellett közelebb mennünk, hogy érezzük. A Roxmorts, ami mindig zajos volt, most… visszafogott volt. Túl visszafogott. Az emberek nem álltak meg beszélgetni, nem nevettek, nem csoportosultak a boltok előtt. Inkább siettek. Kerülték egymás tekintetét. Mintha mindenki pontosan tudná, hogy nem szabad túl sokáig egy helyben maradni. Aztán megláttuk a kocsmát. Vagy inkább azt, ami belőle maradt. Az egyik oldalfal úgy nézett ki, mintha belülről robbantották volna szét. A fa megfeketedett, repedezett volt, mintha valami nem csak fizikailag, hanem mágikusan is átégette volna. Az ablakok betörve, a szilánkok még mindig ott csillogtak a földön. A bejárat félig beomlott, és az ajtó úgy lógott a zsanérján, mintha bármelyik pillanatban végleg leeshetne. A levegőben furcsa szag volt. Nem füst. Nem tűz. Valami más. Valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni, csak érezni, hogy nem oda való. Bee megállt mellettem.

— Ez… mi történt itt?

A hangja halk volt, de nem azért, mert nem akarta, hogy hallják. Inkább mert nem volt biztos benne, hogy ki kell mondani. Az egyik fal mellett egy boszorkány állt. Az arca fáradt volt, a tekintete olyan üres, mintha már túl sokszor mondta volna el ugyanazt. Amikor ránk nézett, nem volt benne meglepetés. Csak kimerültség.

— Sötét varázslók — mondta egyszerűen.

A mondat túl könnyű volt ahhoz képest, amit mutatott. Bee összevonta a szemöldökét.

— De… itt?

A nő lassan bólintott.

— Nem csak itt. Többen voltak. Nem maradtak sokáig, de elég volt.

A szavak mögött ott volt valami kimondatlan. Hogy ez nem normális. Hogy ez nem szokványos támadás. Közelebb léptem a romos épülethez. A fa még mindig meleg volt ott, ahol megérintette valami. Nem friss tűz, hanem valami mélyebb, ami mintha belülről ette volna meg a helyet.

— Volt sérült? — kérdeztem halkan.

A nő egy pillanatig hallgatott.

— Igen — mondta végül. — De elvitték őket. A többiek… szétszéledtek.

Bee rám nézett. De nem szólt. És ebben a csendben hirtelen valami sokkal nehezebb kezdett megjelenni, mint a félelem. A kérdés. Miért most? Miért itt? Miért ilyen közel? Nem volt válasz. Csak a romok. És az a furcsa érzés, hogy ez nem egy egyszeri dolog volt. Hanem valami, ami elkezdődött. Bee lassan kifújta a levegőt.

— Nem tarthatjuk itt a születésnapodat — mondta végül.

Nem kérdés volt. Tény. Megfordultam felé.

— Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni.

Bee most először nem mosolygott.

— De kell.

A hangja határozott volt, de nem vitázó. Inkább olyan, aki már eldöntötte, hogy nem engedi el.

— Rose… ez nem csak rólad szól. Ez most már más.

Egy pillanatig néztem a romokat mögötte. Aztán lassan bólintottam.

— Akkor hol?

Bee arca enyhén fellazult, mintha végre visszakerülne valami irányíthatóba.

— Megoldjuk. A kastélyban. Egy nagyobb teremben. Biztonságban.

Elindultunk vissza. De ahogy távolodtunk Roxmortsól, valami nem maradt ott mögöttünk. Velünk jött. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak az a bizonytalan érzés, hogy amit ma láttunk, az nem lezárás volt. Hanem kezdet. És én még nem tudtam, mi kezdődött el pontosan.