Nyolcadik fejezet

A folyosó hidegebbnek tűnt, miután hátat fordítottam neki. A lépteim gyorsabbak voltak, mint szerettem volna, mintha menekülnék valami elől, amit még meg sem értettem teljesen. Nem néztem vissza. Nem akartam látni, hogy még ott áll-e. De éreztem. Valahogy még mindig éreztem a jelenlétét. A szavai újra és újra visszhangoztak bennem. "Tarts magad távol ettől." Összeráncoltam a homlokom. Nem hangzott fenyegetésnek. Nem hangzott figyelmeztetésnek sem. Inkább... félelemnek. És ez volt az ami nem hagyott nyugodni. Mert Scorpius Malfoy nem félős. Soha nem láttam annak. Most még is úgy beszélt, mintha valamitől tartana. Nem tőlem. Hanem attól, ami kettőnk között történik. Megálltam a lépcső tetején. A felismerés lassan ért utol. Nem eltaszított. Hanem távol tartott. Szándékosan. És ettől az egész még rosszabb lett. Mert ha tényleg veszélyes... akkor miért érzem úgy, hogy nem akarom abbahagyni? „Mitől kellett megvédenie?” Lassan kifújtam a levegőt. Egy gondolat egyre tisztábban formálódott bennem. Ha ő nem mondja el... akkor majd kiderítem én. Nem mentem vissza a klubhelyiségbe. Legalább is nem rögtön. A léptem maguktól vittek vissza a könyvtár felé, mintha a döntést már korábban meghoztam volna, csak most értem volna utol. Ha Scorpius nem akar beszélni... akkor majd a könyvek fognak. 

A könyvtár este egészen más volt. Csendesebb. Sötétebb. A gyertyák fénye hosszú árnyékokat vetett a polcokra, és minden túl hangosnak tűnt. Megálltam egy pillanatra annál a sornál...Túl sokszor jut az eszembe. Gyorsan egymás után húztam ki a köteteket. Régi varázslócsaládok. Tiltott mágia. Vérvonal-elméletek. Instabil varázslatok. A könyvek tornyokban gyűltek körülöttem. Olvastam. Jegyzeteltem. Lapoztam. Újra olvastam. Órák teltek el. A kastély lassan elcsendesedett. A gyertyák alacsonyabbra égtek. És én... nem találtam semmit. De tényleg... semmit. Mintha minden nyom hiányozna. Mintha valaki szándékosan eltávolította volna az igazságot a könyvekből. A Lestrange név alig szerepelt. Ahol mégis, ott a bejegyzések megszakadtak. Hiányosak voltak. Elhallgatottak. Szinte... kitöröltek. Valami nem stimmelt. Lassan hátradőltem a székben. A szemem fáradtan égett. És egy gondolat egyre tisztábban fogalmazódott meg bennem. Nem a könyvekben van a válasz. Hanem nála. És a legidegesítőbb az volt... hogy közben titkon vártam. Hogy megjelenik. Hogy egyszer csak ott áll majd mögöttem, gúnyos mosollyal, mintha mindig is tudta volna, hol talál. De nem jött. Az éjszaka lassan átsiklott felettem, Ő még sem volt ott. És ettől valami furcsán üres lett bennem.

Alig aludtam. A Nagyterem zsibongása tompán ért el hozzám. A reggeli után nem maradtam sokáig a Nagyteremben. A zaj túl sok volt. A beszélgetések összefolytak, a kanalak csörgése idegesítően hangosnak tűnt, és akárhányszor felnéztem, automatikusan Őt kerestem. A tekintetem újra és újra az ajtó felé siklott. De mind hiába. Scorpius Malfoy nem volt ott. Vajon miért nem jött el?  Ez bosszantóbb volt, mint szerettem volna beismerni. Mintha szándékosan kerülne. Mintha tudná, hogy beszélni akarok vele. Az este a könyvtárban teljesen kimerített.  A szemem égett a kevés alvástól, de az agyam egy pillanatra sem állt le. Lestrange. Instabil mágia. Hiányzó információk. És Malfoy mondata. A folyosón sétálva újra és újra visszhangzott bennem. És ettől csak még jobban tudni akartam az igazságot. A következő órák elmosódtak. Jegyzeteltem. Válaszoltam. Nevettem Bee valamelyik megjegyzésén. De igazából végig vártam valamire. Vagy valakire.

 Amikor végre kiléptünk a kastélyból a repüléstan órára, a hideg levegő szinte arcul csapott. És jól esett. Végre valami tiszta érzés. Madam Hooch már a pálya közepén állt. 

-Ma sebességi és irányítási gyakorlatokat végzünk -jelentette ki.- Aki nem ura a seprűjének, az a földön marad. 

A seprűm azonnal a kezembe ugrott. Mindig szerettem repülni. Odafent minden egyszerűbb volt. Ott nem voltak kérdések. Tisztább. Elrugaszkodtam a talajtól. A szél az arcomba kapott, a köpenyem mögöttem lobogott. Kanyarok. Meredek zuhanás. Éles emelkedés. A testem ösztönösen mozdult. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem kellett gondolkodnom. Csak létezni. Madam Hooch elégedetten bólintott. 

-Verseny- jelentette be hirtelen.- Két kör a pálya fölött. Sebesség és kontroll. 

Izgatott moraj futott végig a csoporton. És ekkor... valaki későn érkezett. Scorpius. Mosolyogtam. Talán először azóta, hogy minden elkezdődött. És abban a pillanatban megszületett az ötlet. Most. Itt a lehetőségem. Leszálltam mellé. 

-Versenyzel velem.

Értetlenül nézett rám. 

-Mi?

Közelebb hajoltam.

-Ha nyerek... beszélsz.

A szeme összeszűkült. Aztán halkan felnevetett.

-Benne vagyok a kviddicscsapatban. Kizárt dolog.

A szívem gyorsabban vert a kelleténél.

-Akkor nincs vesztenivalód.

A rajtvonalnál lebegtünk. A szél erősebben fújt mint az imént. Madam Hooch felemelte a kezét. 

-Három...kettő...egy... RAJT!

Kilőttünk. A levegő azonnal süvített körülöttünk. Fej fej mellett haladtunk. Gyorsabb volt, mint vártam. De én is. Az első kör tökéletes volt. A másodiknál rágyorsítottam. Már majdnem előtte jártam. És akkor... a seprű megrándult. Először aprót. Azt hittem, rosszul fogom. Aztán újra. Erősebben. 

-Ne... ne most..

A nyél vibrálni kezdett a kezem alatt. Mintha ellenkezne. Mintha valami más irányítaná. A következő pillanatban oldalra rántott. Elvesztettem az egyensúlyt. A talaj hirtelen túl közel került. Hallottam valaki kiáltását lentről. A szél kiszakadt a tüdőmből. Próbáltam korrigálni. Nem sikerült. A seprű teljesen kicsúszott az irányításom alól. És én... lezuhantam. A becsapódás tompa volt. A világ kifordult. Levegő nem jött. A hangok távolaik lettek. Valaki futott felém. Arcok hajoltak fölém. Aztán minden elsötétült.

A következő dolog, amit érzékeltem, a fertőtlenítő illata volt. Fehér függönyök. Halk lépések. A tudat lassan tért vissza. Először a fényeket érzékeltem. Aztán hangokat. 

-Felébredt!

Ismerős hang. Pislogtam. A mennyezet elmosódott fehérsége lassan kirajzolódott, majd arcok hajoltam fölém. Albus Potter állt az ágyam mellett, karba tett kézzel, mintha személyesen akarna meggyőződni róla, hogy életben maradtam. Mellette James Potter vigyorgott.

-Szép esés volt. -jegyezte meg- Majdnem tíz pontot adtam volna. 

-Fogd már be- szólt rá Hugo, aki láthatóan még mindig sápadt volt az ijedségtől. 

Bee az ágy másik oldalán ült, és azonnal megfogta a kezem.

-A frászt hoztad ránk!

Elmosolyodtam. Furcsa volt... biztonságosnak érezni magam.

Madam Pomfrey ekkor lépett be. 

-Egy éjszakát itt marad. Megfigyelésre. 

Tiltakozni akartam. Nem sikerült. A testem túl nehéz volt. A többiek beszéltek, viccelődtek, elmesélték, hogyan zuhantam le, hogyan rohant mindenki a pályára. És én végig csak egy dolgot kerestem. Egyetlen arcot. Nem volt ott. Hát persze hogy nem..

-Malfoy látta? -csúszott ki belőlem végül.

A beszélgetés egy pillanatra elhalt. Albus vállat vont.

-Ott volt... aztán eltűnt.

James felnevetett. 

-Elég gyorsan lelépett.

Valami furcsán megfeszült bennem. Eltűnt? Miért? Miért ment el?

A látogatási idő végén mindenki lassan elindult kifelé. Bee még egyszer megszorította a kezem. 

-Holnap visszajövünk. 

Egyedül maradtam. Valami hiányzott a kastélyból. A gyengélkedő csendje ránehezedett a mellkasomra. És ekkor értettem meg. Nem jött el. Nem is fog. 

A gyengélkedőn töltött nap lassabban telt, mint bármelyik büntetőmunka életemben. Bee egész délután beszélt hozzám, Hugo hozott csokoládét, James pedig minden második percben megpróbált viccet csinálni abból, hogy "legendás zuhanást" produkáltam. Nevettem. Legalábbis próbáltam. De valami hiányzott. Valaki. És minél jobban próbáltam nem gondolni rá, annál feltűnőbb lett a hiánya. Másnap reggel végre kiengedtek. A Nagyterem zsibogása szinte megütött, amikor beléptem. Automatikusan a mardekáros asztal felé néztem. Üres hely. Nem volt ott. Összeráncoltam a homlokom. Hol lehet?

-Mit keresel?-kérdezte Bee.

-Semmit.

Hazudtam. Hiszen még sem mondhatom, hogy Scorpius Malfoyt keresem a mardekáros asztalnál. Ekkor Albus Potter leült mellénk. 

-Hallottad?

Felnéztem rá értetlenül.

-Mit is?

-Malfoy elutazott.

A szívem kihagyott egy ütemet.

-Elutazott?

-Igen. Családi ügyek. Állítólag sürgős volt. 

A villa megállt a kezemben. Családi ügyek. Persze. Logikus magyarázat. Teljesen hétköznapi. Mégis... rosszul esett. Indokolatlanul rosszul. Mintha valami félbeszakadt volna. Mintha egy mondat végét sosem mondták volna ki. Lenyeltem a falatot. 

-Nem mintha számítana-mondtam gyorsan.

Bee csak oldalra billentette a fejét. Túl jól ismert.

A Roxfort furcsán csendesnek tűnt. A folyosók ugyanazok voltak. Az órák ugyanúgy teltek. Mégis... valami hiányzott a levegőből. És először jutott eszembe a gondolat, amit azonnal megpróbáltam elhessegetni. Nem a vitánk zavart. Nem a majdnem csók. Hanem az, hogy elment... anélkül, hogy bármit is mondott volna.