Tizenegyedik fejezet

A Tiltott Erdő határa mindig élesebbnek tűnt éjszaka. Mintha a kastély biztonsága egyetlen láthatatlan vonalnál véget érne. Ahogy átléptünk, a levegő azonnal megváltozott. Nehezebb lett. Nedvesebb. A talaj puhán süppedt a talpunk alatt, vastag moharéteg nyelte el a lépteink hangját. A fák törzsei sötéten emelkedtek körénk, kérgükön halvány világító gombák futottak végig, mint apró csillagtérképek. 

James ment elől, Hugo folyamatosan magyarázott valamit a teliholdas mágikus aktivitásról, Bee pedig minden ág roppanásnál összerezzent. Cedric mellettem sétált. Nem túl közel. Mégis minden mozdulatából éreztem, hogy figyel. Egyszer sem kellett hátranéznem, hogy tudjam, ha lemaradnék, Ő azonnal észrevenné.  

-Egész nap kerestelek.-mondta halkan, miközben egy alacsony ág alatt hajoltunk át.

A hangja csak nekem szólt.

-A Nagyteremben... az órán...mindig tudtam, hol vagy.

Felnéztem rá.

-Ez egy kicsit ijesztően hangzik. 

Halvány, féloldalas mosoly jelent meg az arcán. 

-Csak őszinte.

A tekintete egy pillanatra elszakadt rólam. Fel a fák közé. A mosolya mélyebb lett. Mintha valakinek szólna. Aztán vissza rám. 

A tisztásra szinte észrevétlenül érkeztünk. A fák hirtelen ritkulni kezdtek, és a holdfény akadálytalanul ömlött a földre. Az ezüst fényben a fűszálak szinte világítottak, mintha apró kristályok borítanák őket. És ott volt Ő. Először csak fénynek tűnt. Aztán alakot öntött. A lény magas volt- karcsúbb egy szarvasnál, mégis erőteljes. Teste áttetsző ezüstből és halvány  kék ragyogásból állt, mintha nem húsból, hanem tiszta mágiából formálták volna. Minden lépésnél apró fénydarabok hullottak le róla, amelyek még a földet sem érve eltűntek. Az agancsai... nem egyszerű ágak voltak. Csillagfényből álltak. Lassan pulzáltak, mintha élne bennük az égbolt. A csoport egyszerre megállt.

-Merlin szakállára...-suttogta Hugo.

A lény körbenézett. Először Jamesre. Aztán Bee-re. Majd a többiekre. És tovább ment. Egyenesen felém tartott. A szívem hangosan vert. Senki más nem mozdult. 

-Rose...-hallottam Bee bizonytalan hangját. 

De már nem figyeltem rájuk. A lény megállt előttem. Olyan közel, hogy láttam a testében lassan áramló fényt, mintha galaxisok mozognának benne. Nem féltem. Valami mély, ösztönös nyugalom töltött el. Lassan felemeltem a kezem. A lény lehajtotta a fejét. És... meghajolt. Nem véletlen mozdulat volt. Nem állati reakció. Hanem tudatos gesztus. Elismerés. A tisztás döbbent csendbe fulladt. 

-Ez...miért csinálja ezt?-suttogta James. 

Senki sem tudta. A lény orra finoman az ujjaimhoz ért. Melegség áradt szét bennem, mintha a saját mágiám válaszolt volna rá. Egyetlen pillanatra úgy éreztem, lát engem. Igazán. Aztán hátralépett. Még egyszer rám nézett. És a teste lassan feloldódott a holdfényben. Eltűnt. A tisztás újra csak erdő lett. A többiek egyszerre kezdtek el beszélni. 

-Ez meg mi volt?!

-Miért pont Rose?!

-Láttátok?!

Cedric nem szólt. Csak engem figyelt. És mosolygott. Az a sunyi, mindent tudó mosoly. 

Visszafelé indultunk. A csoport hangos volt, mindenki egyszerre beszélt, újra és újra felidézve a látottakat. A nevetések és izgatott hangok egyre távolodtak, ahogy a fák sűrűbbé váltak körölöttünk. Nem vettem észre pontosan, mikor maradtunk le. Csak azt, hogy már nem hallom tisztán a többieket. És hogy Cedric nem siet. Amikor megállt, ösztönösen én is megtorpantam. A következő pillanatban finoman- mégis határozottan- a legközelebbi fa törzséhez vezetett. A hátam a hűvös kéreghez simult. Ő pedig túl közel állt. Nem véletlenül. Az egyik karja a fejem mellett támaszkodott meg a fán, elzárva az utat. A másik keze lassan a derekamra csúszott, ujjai biztosan simultak a talárom anyagára. Nem szorított. De nem is engedett. A tekintete végigfutott rajtam. Lassan. Türelmesen. Mintha nem csak nézne- hanem megjegyezne. Éreztem, ahogy szó szerint felfal a szemével. A mellkasom gyorsabban emelkedett. 

-Tudod mit láttam ma?- kérdezte halkan.

A hangja mélyebb volt, mint eddig. Közelebb hajolt, a hangja már nem a levegőbe szólt, hanem közvetlenül körülöttem. 

-Téged.

A keze felemelkedett, és egy kósza tincset lassan az ujjai köré csavart, majd kisimította az arcomból. Az érintése szinte indokolatlanul gyengéd volt egy ilyen határozott mozdulathoz képest. A hüvelykujja végigsimított az arccsontomon. Megállt. Mintha ellenőrizné, valódi vagyok-e. 

-Egésznap nem tudtam nem figyelni.-folytatta.

A tekintete az ajkaimra siklott egy pillanatra. Aztán vissza a szemembe. Közelebb lépett. A térde majdnem az enyémhez ért, a teste hőt sugárzott a hideg éjszakában. 

-A nagyteremben...-suttogta.

-Az órán...

-Mindenhol tudtam, hol vagy.

A keze lassan feljebb csúszott a derekamról a hátamra. Nem sürgetve. Nem bizonytalanul. Mintha természetes lenne. Mintha joga lenne hozzá. Megborzongtam. Cedric észrevette. A szája sarkában halvány, elégedett mosoly jelent meg. Lejjebb hajolt. A lehelete a fülem mellett érte a bőrömet.

-És most végre egyedül vagyunk. 

A hangja szinte csak levegő volt.  A tarkómnál megállt a keze, ujjai finoman a hajamba csúsztak. Nem markolt bele- csak ott tartotta, közelebb húzva az arcomat. Nem csókolt meg. De a távolság veszélyesen kicsi lett. Éreztem a lélegzetét. Hallottam a szívverésem. Nem tudtam eldönteni, hogy hátralépni akarok... vagy még közelebb menni. A tekintete elszakadt rólam egy pillanatra. A sötét fák közé nézett. Pont oda, ahol semmit sem lehetett látni. A félmosoly visszatért az arcára. Az a sunyi, titoktudó mosoly. "Igen. Tudom, hogy figyelsz" Aztán újra rám nézett. Most már teljes figyelemmel. 

-Nem kell félned- suttogta.-Senki nem hagyja, hogy bármi történjen veled.

Az ujja finoman megemelte az államat. A tekintete mély volt. Eltökélt. Szinte megszállott. Mintha eldöntötte volna, hogy közel akar kerülni hozzám- és nem szándékozik feladni. A hüvelykujja végigsimított az alsó ajkam alatt, alig érintve. Egy tesztelő mozdulat. Egy kérdés. 

A távolból Hugo hangja törte meg a pillanatot. 

-ROSE?! HOL VAGYTOK?!

Cedric nem mozdult azonnal. Még egy hosszú másodpercig ott maradt. A tekintete rajtam. A keze a derekamon. Mintha nehezére esne elengedni. Végül lassan hátralépett. De mielőtt elfordult volna, még egyszer végignézett rajtam- ugyanazzal az éhes figyelemmel. 

-Menjünk vissza-mondta halkan.

A hangjában azonban ott volt az ígéret. Ez nem ért véget. 

A kastély fényei messziről melegebbnek tűntek, mintha valaha. Ahogy kiléptünk a Tiltott Erdő árnyékából, a Roxfort tornyai aranyszínben ragyogtak a hold alatt. A többiek egyszerre kezdtek beszélni- mindenki a lényről akart mesélni, egymás szavába vágva, túl hangosan, túl gyorsan. Mintha attól félnének, hogy ha elhallgatnak, rájönnek, hogy nem értik mi történt. Én sem értettem. Csak azt tudtam, hogy valami bennem még mindig vibrál. És hogy Cedric mellettem sétál. Nem mögöttem. Nem előttem. Mellettem. Olyan természetességgel, mintha mindig is így lett volna. Időnként a karja hozzáért az enyémhez. Nem véletlenül. Nem bocsánatkérően. Inkább ösztönösen -mintha ellenőrizné, hogy még ott vagyok. Amikor a kavicsos úton enyhén megcsúsztam, a keze azonnal a derekamra simult. Határozottan. Biztosan. A hüvelykujja egy pillanatig mozdulatlan maradt a csípömön. Tovább, mint kellett volna. Aztán elengedett. Halvány mosollyal. Mintha pontosan tudná, mit tesz velem. 

A kastély ajtaja kitárult előttünk, a meleg levegő és a vacsora utolsó illatai fogadtak. 

-Én ezt SOHA nem fogom feldolgozni-jelentette ki Hugo.

-A lény konkrétan MEGHAJOLT Rose előtt!- tette hozzá James.

Többen rám néztek. Zavarba jöttem. Cedric viszont nem. Csak oldalra pillantott rám, és a szája sarkában megjelent az a jól ismert félmosoly. Mintha számára ez nem lenne meglepetés. Mintha... számított volna rá. Én alig szóltam. Az erdő még mindig bennem maradt. A bőrömön. A mellkasomban. És Cedric tekintetében. Ahogy haladtunk a lépcsőkön a zaj lassan körénk zárult. A többiek előre siettek, nevetve, vitatkozva. Ő nem. Csak mellettem maradt még néhány lépésig. Csendben. Egyszer találkozott a tekintetünk. Az a halvány mosoly újra megjelent. Nem kérdezett semmit. Mintha pontosan tudná, hogy most nem szabad. A Kövér Dámához vezető út elágazásában lassított. 

-Jó éjt, Rose.-mondta halkan.

Csak ennyit. Nem érintett meg. Most nem. De ahogy elfordult, még egyszer visszanézett. Hosszabban, mint kellene. Olyan nézéssel, amitől az ember nem tudja eldönteni, megkönnyebbült... vagy hiányérzete lett. És én ott maradtam azzal a furcsa, szinte fájó vággyal, hogy még mondjon valamit. Valamit, ami visszahúz. 

A Griffendél klubhelyiségében már mindenki egyszerre beszélt. A kandalló pattogott, valaki nevetett a sarokban, a megszokott zaj visszahúzott a valóságba. Bee azonban nem hagyta. Amint leültem, elém állt. Karok keresztben.

-Jó. Most beszélünk.

-Miről?

-Rose.

Az a hangnem volt. Nem menekültem. Bee lehuppant mellém a kanapéra, közelebb húzódott. 

-Oké Kezdjük az elején. A mágikus lény meghajolt előtted. Ez már önmagában elég egy teljes idegösszeroppanáshoz. De nem ez érdekel.

Oldalra billentette a fejét.

-Hanem Ő.

Nem kellett kimondania a nevét. Elmosolyodtam, de idegesen.

-Nem történt semmi.

Bee felvonta a szemöldökét.

-Rose, én láttam, ahogy rád néz.

Hallgattam.

-Az nem az a "kedvellek" nézés volt- folytatta halkan- Az inkább... mintha már eldöntötte volna, hogy az övé vagy.

A szívem megdobbant.

-Ez őrültség.-mondtam gyorsan.

-Akkor miért vagy ilyen?

Nem válaszoltam azonnal. Mert nem tudtam.

Végül halkan:

-Mellette... nem érzem azt az ürességet.

A kimondott szavak súlya megült közöttünk. Bee arca ellágyult.

-És ez megijeszt?

Bólintottam. Csend. A kandalló fénye táncolt a falon. Egy pillanatig csak nézett. Lenéztem a kezemre. Eszembe jutott, ahogy a fa törzséhez támasztott. Ahogy rám nézett. Ahogy tudta, hogy figyelnek minket- és mégsem hátrált meg. A mellkasomban melegség gyúlt. És bizonytalanság. 

-Nem is ismerem.-mondtam halkan.

-De szeretnéd.

Nem kérdés volt. Felnéztem rá. Nem tagadtam. Bee elmosolyodott.

-Akkor szerintem ez most az a pont, ahol nem gondolkodni kell...hanem figyelni arra, mit érzel.

A klubhelyiség zaja lassan visszatért körénk. Valaki felnevetett, kártyák csattantak az asztalon. És én hirtelen tudtam, nem az ijeszt meg, hogy Cedric közeledik. Hanem az, hogy várom a következő alkalmat.