Huszonhatodik fejezet

* Scorpius szemszöge*

Nem aludtam sokat. Talán két órát. Talán kevesebbet. A Mardekár klubhelyiségének kandallója már rég kialudt, amikor még mindig ébren feküdtem, egyik karomat a szememre szorítva, miközben újra és újra ugyanazok a képek pörögtek a fejemben. Rose Weasley a falnak szorítva Roxmorts egyik sötét utcájában. A légzése. Az ujjai a kabátomban. A szája az enyémen. Az a halk hang a torkából, amikor elvesztette a maradék józan gondolatát is. És aztán... Cedric. A szám azonnal megfeszült a névnél. Még most is láttam magam előtt, ahogy hozzáér Rose derekához. Ahogy túl közel hajolt. Ahogy nézett rá. A gyomromban valami undorítóan ismerős feszültség mozdult meg ettől. Féltékenység. Még most is. Rohadt, ösztönös, kontrollálhatatlan féltékenység. Utáltam. És még jobban utáltam, hogy Rose ennyire könnyedén elő tudta  hozni belőlem. Mert nem szoktam így reagálni. Nem szoktam más férfiakat figyelni. Nem szoktam azon gondolkodni, ki ér hozzá ahhoz, aki... A gondolat félbeszakadt bennem. Halkan kifújtam a levegőt, és a plafont bámultam. Rohadt nagy bajban vagyok. Nevetséges. Tegnap még azt hittem, kézben tartom ezt az egészet. Most meg ott tartottam, hogy egyetlen érintésétől képtelen vagyok normálisan aludni. 

A reggel lassan csúszott végig a kastélyon. Én pedig pontosan tudtam, mikor változott meg valami. Nem hangosan. Nem látványosan. Az a furcsa, ösztönös feszülés a mellkasomban. Rose. Valami nincs rendben. A szám sarka lassan megmozdult. Nem kellett sokáig gondolkodnom rajta, kinek a közelében lehet. Cedric. Persze. Talán öt percig tartott. Nem tovább. De pontosan tudtam, hogy beszéltek. És amikor később beléptem a Nagyterembe, már kerestem Őt a szememmel. Mindig Őt keresem először. Rose ott ült a Griffendél asztalnál, Bee mellett, de nem figyelt igazán senkire. A többiek beszéltek körülötte, nevettek, valaki túl hangosan mesélt valamit, de Ő csak ült ott, a villáját forgatva, és annyira látványosan gondolkodott valamin, hogy szinte fájt nézni. És akkor tudtam biztosan. Cedric mondott neki valamit. Amikor találkozott a tekintetünk, rögtön láttam rajta, hogy próbál úgy nézni, mintha minden rendben lenne. Nem sikerült. Biccentettem az ajtó felé. Ő pedig pár perccel később utánam jött. A beszélgetésből nem sokra emlékszem. Nem a szavak maradtak meg. Hanem az érzés. Ahogy rám nézett. Ahogy túl gyorsan mondta, hogy "ne csinálj semmit". Én pedig még mindig ugyanott álltam. A falnak dőlve. Mozdulatlan. A levegő hideg volt, de alig éreztem belőle valamit. Csak az Ő hangja maradt bennem. " Nem akarom, hogy bajba keveredj." Halkan kifújtam a levegőt. Persze hogy ezt mondja. Persze hogy magával foglalkozik utoljára. A szám sarka keserűen megmozdult. Rose még mindig nem érti. Nem érti, hogy amikor róla van szó... a "baj" megszűnik számítani. Lassan lehajtottam a fejem. Aztán felnevettem magamba. Röviden. Hitetlenül. Mert ez nevetséges volt. Tényleg az. Én, aki egész életemben kontrollból éltem. Hidegségből. Távolságból. Most meg egyetlen lány miatt ott állok egy rohadt folyosón, és komolyan mérlegelem, hogy kit kellene megátkoznom azért, hogy rosszul nézett rá reggelinél. Beteges. És a legrosszabb? Egyáltalán nem akartam leállítani magam. Ellöktem magam a faltól, lassan végig simítva az arcomon. A bőröm még mindig feszült volt attól, milyen közel állt hozzám az előbb. Túl közel. És közben mégis úgy nézett rám, mintha attól félne, én leszek az, aki megsérül. A szemem automatikusan visszasiklott arra a folyosóra, ahol eltűnt. És azonnal újra láttam magam előtt. Az ideges mozdulatait. Ahogy próbálta nem kimondani, miért fél. Ahogy kerülte a részleteket. Ahogy nem magát védte. Hanem engem. A mellkasomban valami veszélyesen megfeszült ettől. Mert senki nem szokott engem félteni. Nem így. Nem őszintén. Rose viszont igen. És fogalma sem volt róla, mennyire rossz ötlet ez. Lassan lehunytam a szemem egy pillanatra. Aztán újra hallottam a saját hangomat a fejemben: " Ha valaki téged kever bajba..." Nem fejeztem be. Nem kellett. Mert az igazság sokkal rosszabbul hangzott volna kimondva. Ha bárki bántaná Őt... engem tényleg nem érdekelne, mi történik utána. Se büntetés. Se következmény. Se saját magam. És ez volt a első pillanat, amikor igazán megértettem, mennyire mélyre kerültem benne. Rose már nem csak valaki volt, akit akartam. Hanem valaki, akiért gondolkodás nélkül felégetném a fél világot. A felismerésnek valahol meg kellett volna ijesztenie. Nem tette. A szám sarka lassan felhúzódott. Mert az igazság az volt... hogy valószínűleg meg tenném.

A párbajterem levegője mindig más volt. Sűrűbb. Fémesebb. Teli régi varázslatok nyomával, égett kőszaggal és azzal a feszültséggel, amit a diákok magukkal cipeltek minden egyes órára. Én már ott voltam, amikor a többiek lassan beszivárogtak. A pálcám lustán forgott az ujjaim között, miközben a reggeli újra és újra lejátszódott a fejemben. Rose arca. Az a halk hangja: - "Ne csinálj semmit."

Persze. Mintha képes lennék rá. A gyűrű hidegen simult az ujjamra. Nyugtalanul. Aztán nyílt az ajtó. És Ő besétált. Rose Bee mellett haladt, a haját még mindig kissé kócosan hagyta a reggel, a kezében jegyzetek, a másik vállán a táskája. Automatikusan Őt néztem. Mindig Őt néztem. Aztán mögötte megjelent Cedric. A gyomrom azonnal összerándult. Mély levegőt vettem. A tekintetem automatikusan követte, hova ül. És persze hogy Rose mellé. Persze. Valami forró és sötét indult végig bennem ettől. A tanár közben beszélni kezdett valamiről- régi védekező bűbájok felelevenítéséről, korábbi párbajtechnikákról- de a hangja csak tompa háttérzaj maradt. Mert Cedric túl közel hajolt Rose-hoz. Mert Rose válaszolt neki. Mert az egész túl természetesnek tűnt. Az állkapcsom megfeszült. A gyűrű hirtelen jegesre hűlt az ujjamon. Veszély. Aztán meghallottam a hangot. 

-"Mi az, Malfoy, Talán nem tetszik valami?"

Megmerevedtem. A szemem azonnal körbejárt a termen. Mindenki a tanárt figyelte.  Kivéve egy valakit. Cedric Rowle. Ő engem nézett. Mosolyogva. Az a nyugodt, idegesítő mosoly ült az arcán, amitől az embernek azonnal kedve támad valamit eltörni. 

-"Ugye tudod, hogy semmi esélyed nála?"

A gyűrű még hidegebb lett. A kezem ökölbe szorult. És akkor Cedric lassan közelebb húzta Rose-t magához. A lány értetlenül nézett rá. Nem úgy tűnt, mintha értené, mit csinál. Az ereimben valami veszélyesen megmozdult. Felálltam. A szék hangosan csúszott hátra a kövön. A tanár mondata félbeszakadt. 

-Nincs jobb egy párbajnál- szólaltam meg nyugodtan. Túl nyugodtan.- Nem igaz, Cedric? Elevenítsük fel az eddig tanultakat. 

Cedric lassan felállt. Mosolygott. Rose viszont rám nézett. Azonnal. És amikor találkozott a tekintetünk, láttam rajta. Tudta. A fejét aprón megrázta. Kétségbeesetten. Ne. Cedric közben már elindult a terem közepe felé. Én utána. A gyűrű szinte égette az ujjam. Újra megszólalt a hang a fejemben. Most közelebb. Tisztábban.

-"Ugye nem gondolod, hogy téged választana?"

Nagyot fújtattam. Megpróbáltam ugyanúgy válaszolni. Hang nélkül. Minden erőmet beleadva. És akkor... valami megmozdult bennem. Mintha egy ajtó résnyire kinyílt volna. Egy emlék villant fel. Nem az enyém. Cedricé. Rose az erdőben. A fának döntve. A haja vörösen világított a sötétben. És a gondolat, ami átcsapott rajta:

 -" Ő rohadtul az enyém."

A mellkasom valami elszakadt. És mielőtt még gondolkodhattam volna, visszalöktem a gondolatot.

-"Ő rohadtul az enyém."  

Csend. Aztán Cedric hangja újra:

-"Azt majd meglátjuk... Ő kit választ."

Kezdőpozíció. A tanár hangja távolinak tűnt. A világ összeszűkült. Csak ő maradt. Cedric. A pálcám markolata belesajdult a tenyerembe. És akkor újra megéreztem azt az erőt. Ugyanazt. Mint a kocsmában. Forró volt. Ősi. Kontrollálatlan. Mintha nem is varázslat lenne, hanem valami sokkal régebbi ösztön.

-Kezdjék!

Cedric mozdult először. Gyors volt. Túl gyors egy átlagos diáknak. Varázslatok csaptak végig a termen, fények robbantak a köveknek, a diákok hátrahőköltek. De én alig hallottam bármit. Csak támadtam. Újra. És újra. Cedric védett. Mosolyogva. Ez volt benne a legrosszabb. Mintha élvezné. Aztán hirtelen nyitva hagyta az oldalát. Egy pillanatra. Túl tisztán. Túl szándékosan. De akkor már késő volt. Az erő már kiszakadt belőlem. A varázslat elemi erővel csapódott bele. Cedric teste felemelkedett a földről és brutális erővel vágódott a kőfalnak. A hang végigrepedt a termen. Aztán... csend. Teljes. Valaki sikított. A pálcám még mindig felemelve maradt. A mellkasom zihált. És csak akkor fogtam fel, mi történt, amikor Rose megmozdult. Azonnal. Már futott is Cedric felé. A vörös haja kibomlott mögötte, ahogy térdre zuhant mellette.

-Cedric!

A tanár is odaért. Rose fölé hajolt. A haja ráomlott Cedric vállára, miközben kétségbeesetten próbálta magához téríteni. És abban a pillanatban...  a bennem tomboló düh hirtelen valami sokkal rosszabbá változott. Én pedig ott álltam mozdulatlanul. Mert Cedric nyert. Nem a bárbajt. Hanem valami sokkal rosszabbat. Elérte, hogy Rose most ne engem válasszon. Hanem Őt...

A párbajterem még mindig zúgott körülöttem. Hangok. Sikolyok. Mozgás. Valaki a tanárért kiabált, másik Cedric köré gyűltek, de én alig hallottam bármit. Csak Rose-t láttam. Ahogy fölé hajol. Ahogy a remegő kézzel próbálja magához téríteni. A mellkasomban valami undorító súllyal rántott össze mindent. Mert Cedric elérte. Pontosan ezt akarta. És hülye módon sétáltam bele. Rose hirtelen felállt. A szeme azonnal megtalált. És abban a pillanatban tudtam: nagy baj van. Gyors léptekkel indult felém. A vörös haja kibomolva omlott a vállára, a mellkasa gyorsan emelkedett a dühtől.

-Mit csináltál?!- csattant fel.

Körülöttünk a terem lassan elcsendesedett. Mindenki minket nézett. De nem érdekelt. Csak Ő.

-Rose-

-Mit csináltál vele?!

A hangja megremegett a mondat végére. Düh. Félelem. És valami más is. A gyűrű jegesen szorult az ujjamra. Nagyot nyeltem. 

-Te nem akartad, hogy bajom essen.-mondtam végül halkan.

Rose arca hitetlenül rándult meg.

-Tessék?!

Közelebb lépett.

-Te hívtad ki a párbajra!

A hangja most már az egész termen végigcsapott.

-Neked mi a fene bajod van?!

A keze remegett. Most vettem csak észre igazán. Az ujjak aprón reszkettek az oldala mellett. Automatikusan nyúltam felé. Ösztönből.

-Rose...

Megfogtam volna a kezét. Csak megnyugtatni akartam. De Ő azonnal elhúzódott. Mintha megégettem volna.

-Ne.

A hangja sokkal halkabb lett.

-Ne érj hozzám.

És akkor belém csapott. Rose fél tőlem. A gondolat úgy vágott mellkason, mint egy átkozott átok. Megmerevedtem.

-Rose, kérlek... hadd magya-

-Lehet, hogy Cedricnek igaza volt.

A mondat azonnal belém mart. Rose szeme csillogott. Nem sírt. Még nem. De közel volt hozzá.

-Veszélyes vagy, Malfoy. 

Csend. A terem mintha teljesen elnémult volna körölöttünk.

-És talán... nem is ismerlek igazán.

A mellkasomból kiszorult a levegő. Rose még nézett rám egy pillanatig. Mintha várna valamire. Valami magyarázatra. Valami mondatra, ami visszacsinálja ezt az egészet. De nem volt ilyen mondatom. Ő pedig végül lassan hátralépett. Aztán hátat fordítottam nekem. És elment. Csak álltam ott. Mozdulatlan. A fejemben újra és újra ugyanaz visszhangzott.

-"Veszélyes vagy."

-"Talán nem is ismerlek igazán."

-"Cedricnek igaza volt."

A szemem lassan lehunyódott. És akkor végre összeállt. Erre ment ki az egész. Cedric pontosan ezt akarta. Hogy Rose eltávolodjon tőlem. És én... én saját kezemmel adtam meg neki.

-A kurva életbe...-suttogtam.

A következő pillanatban teljes erőből belerúgtam a legközelebbi padba. A fa hangosan csapódott felborulva a kövön. Valaki összerezzent mögöttem. Nem érdekelt. A mellkasom olyan erősen feszült, hogy majdnem fájt. És akkor meghallottam a tanár hangját. Hidegen. Hivatalosan.

-Scorpius Malfoy. Erről az esetről szükségesnek látom tájékoztatni az édesapját.

Lassan lehunytam a szemem. Persze. Már csak ez hiányzott.