Huszonnegyedik fejezet

A gyomrom összerándult. Mert nem dühösen mondta. Nem gúnyosan. Hanem túl őszintén. És ettől hirtelen nem tudtam, hová nézzek. A tekintetem lecsúszott róla egy pillanatra, és azonnal megbántam. Éreztem, ahogy a zavar végigfut rajtam- az arcomon, a mellkasomban, mindenhol. Scorpius ezt is észrevette. Persze hogy észrevette. Lassan közelebb lépett.

-Rosie...

A hangja most mélyebb volt. Lágyabb. És ettől csak rosszabb lett.

-Ne-kezdtem volna.

De túl későn. A következő pillanatban a hátam nekicsúszott a hideg kőfalnak. Nem durván. Inkább határozottan. Scorpius egyik keze mellettem támaszkodott a falra, a másik a derekamon maradt. Bezárt. A szívem azonnal kihagyott egy ütemet. 

-Malfoy...

-Mit vársz tőlem?-kérdezte halkan.

Túl közel volt. A lehelete megérintette az arcomat. Aztán lassan végigcsúszott a szája az arcom mellett. Nem csók volt még. Csak érintés. Veszélyesen lassú. Scorpius tekintete nem mozdult rólam. És ettől csak még nehezebb lett levegőt venni. A hó lassan olvadt a hajában, a hideg levegő pedig teljesen elveszett a közelségében. A keze még mindig a derekamon volt, biztosan, birtoklóan, mintha már megszokta volna, hogy ott a helye. És a legrosszabb az volt... hogy a testem egyáltalán nem tiltakozott ellene. A légzésem megbicsaklott, amikor a szája újra végigsiklott az arcom vonalán. Nem kapkodott. Mintha direkt élvezné, hogy minden apró érintéssel egyre jobban szétesek. A falnak támaszkodva próbáltam összeszedni magam. Sikertelenül.

-Scorpius...-suttogtam.

A nevét még sosem mondtam így. Ő pedig azonnal reagált rá. A szeme egy pillanatra lehunyódott, mintha ez az egyetlen szó veszélyesebb lenne bárminél. Aztán lassan újra rám nézett.

-Igen, Rosie?

A becenév mélyen rezgett bennem. A gyomrom összerándult. A következő csók az állkapcsom alatt ért. Lassan. Melegen. Aztán még egy a nyakamon. A kezem automatikusan a kabátjába kapaszkodott. Scorpius halkan kifújta a levegőt ettől. És éreztem, hogy ez nála is kezd kicsúszni az irányítás alól. 

-Fogalmad sincs, mit művelsz velem- mondta rekedten a bőröm mellett. 

A szívem olyan erősen vert, hogy már fájt. Mert közben a hüvelykujja lassan megmozdult a derekamon, és minden apró érintése túl sok volt egyszerre. A fejem ösztönösen hátra billent a falnak, amikor újra megcsókolta a nyakam. Scorpius erre teljesen megfeszült. Mintha ez lett volna az a pont, ahol végleg elveszíti a maradék önuralmat. A homloka lassan az enyémnek támaszkodott. A légzése szétesett az enyémmel együtt.

-Várjam meg, míg más ér hozzád így?- kérdezte halkan.

Egy lassú apró csók a nyakamra. A szemem automatikusan lehunytam.

-Biztos, hogy nem.-folytatta rekedten.

A keze a derekamon szorosabban simult rám, közelebb húzva. Nem fájt. De egyértelmű volt. A tekintete újra a számra csúszott. És most már egyáltalán nem próbálta elrejteni, mennyire akar.

-Minden alkalommal, amikor valaki hozzád ér...- kezdte halkan.

Aztán megállt. Mintha túl őszinte lenne folytatni. De végül mégis megtette. 

-...arra gondolok, hogy nekem kellene a helyén lennem.

A mellkasom összeszorult. Mert ezt nem játékból mondta. És ettől vált veszélyessé. A kezem még mindig a kabátját markolta, Ő pedig észrevette. Persze, hogy észrevette. Lassan közelebb hajolt, az orra finoman az enyémhez ért. Már alig maradt levegő köztünk. 

-És az a legrosszabb- suttogta- hogy amikor hozzám érsz... te sem akarsz elengedni.

A tekintete lassan visszaemelkedett a szememre, én pedig azonnal megszólaltam volna- talán azért, hogy visszaszerezzem az irányítást, talán csak azért, mert túl sok lett egyszerre minden. 

-Ez akkor sem jelenti azt, hogy-

Scorpius meg sem várta a mondat végét. Egyszerűen megcsókolt. Azonnal. Minden figyelmeztetés nélkül. A levegő bennem rekedt. A csók most teljesen más volt, mint a hóban. Nem óvatos. Nem bizonytalan. Hanem lassú, mély és veszélyesen magabiztos. Mintha pontosan tudná, hogy már nem fogok elhúzódni. Az egyik keze felcsúszott a tarkómhoz, a másik még mindig a derekamon tartott, közelebb húzva magához, amíg szinte teljesen hozzásimultam. A hideg fal és az Ő közelsége között nem maradt semmi hely. A szívem olyan erősen vert, hogy beleszédültem. És a legrosszabb az volt... hogy visszacsókoltam. Azonnal. Gondolkodás nélkül. Scorpius halkan kifújta a levegőt ettől, mintha erre várt volna egész este. A csók lassan elmélyült, egyre kevésbé szólt a vitáról, és egyre inkább arról a feszültségről, amit hetek óta húztunk egymás között. Az ujjaim felcsúsztak a nyakához. Ő pedig ettől teljesen elvesztette a maradék távolságtartását. Egyetlen mozdulattal felemelt. A meglepetéstől halk hang szakadt ki belőlem, a lábaim ösztönösen a dereka köré záródtak, Scorpius pedig azonnal közelebb nyomott a falhoz, mintha félne, hogy eltűnök, ha nem tart elég erősen. A csók megszakadt egy pillanatra. Csak annyira, hogy levegőt vegyünk. A homloka az enyémnek támaszkodott, a légzése szétesett. 

-Túl sokat beszélsz- mormolta rekedten.

A gyomrom összerándult. 

-És te túl sok-

Újra megcsókolt. Most hosszabban. Lassabban. Mintha direkt élvezné, hogy minden alkalommal elfelejtem, mit akartam mondani. A hó hangtalanul hullott körölöttünk, a távoli zene tompán szűrődött át az utcákon, de én már semmit sem érzékeltem rendesen abból, ami nem Ő volt. Scorpius keze végigsimított a hátamon, aztán megállt a derekamnál, biztosan tartva. A csók végül lassan szakadt meg. Nem azért, mert akarta. Hanem mert muszáj volt. Néhány másodpercig egyikünk sem szólalt meg. Csak néztük egymást túl közelről. Aztán Scorpius lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha próbálná összeszedni magát.

-Ha most nem teszlek le-mondta halkan- akkor nagyon rossz döntéseim lesznek Rosie.

Az arcom azonnal átforrósodott. Persze hogy elmosolyodott ettől. Lassan visszaengedett a földre, de a keze még mindig a derekamon maradt. Nem engedett el teljesen. Aztán valami megváltozott az arcán. Nem a vágy tűnt el. Hanem visszatért mögé a kontroll. 

-Bee keresni fog- mondta végül.

A hangja nyugodtabb lett, de a szeme még mindig veszélyesen sötét volt. 

-És ha nem viszlek vissza most... abból pletyka lesz.

-Mióta érdekelnek téged a pletykák?

Scorpius halványan elmosolyodott.

-Nem érdekelnek.

Közelebb hajolt még egyszer, lassan, mintha direkt az utolsó idegszálamat akarná elvágni. A szája alig súrolta az enyémet, amikor megszólalt:

-De téged nem adlak oda nekik.

A mellkasom összeszorult. Mielőtt válaszolhattam volna, megfogta a kezem. És ezúttal nem hagyott ott. Egymás mellett indultunk vissza Roxmorts fényei felé, miközben a hó lassan belepte a vállunkat. 

Roxmorts fényei lassan újra körém épültek. A zene hangosabb lett, a nevetések visszatértek, a tömeg pedig újra elnyelt minket- mégis minden furcsán távolinak érződött. Scorpius mellettem sétált. Már nem fogta a kezem. Mégsem maradt köztünk igazi távolság. Néha a vállunk összeért a tömegben. Néha a kabátujja súrolta az enyémet. És minden apró érintés után újra összerándult a gyomrom. De Ő meglepően csendes volt. Nem vigyorgott. Nem szurkálódott. Csak időnként rám pillantott úgy, hogy kénytelen voltam elfordítani a tekintetem. Mert ha tovább nézem... megint meg akarom csókolni. A felismerés úgy csapott belém, hogy majdnem megbotlottam a saját lábamban. Az arcom azonnal pirulni kezdett.

-Most miért pirultál el? -kérdezte Scorpius halkan.

Azonnal ránéztem.

-Fogd be.

A szája sarka lassan felhúzódott.

-Imádom, amikor ideges vagy.

-Akkor ma biztos jól szórakoztál.

-El sem tudod képzelni mennyire.

Utáltam, hogy ezt csinálja velem. Utáltam, hogy egyetlen mondattal képes teljesen összezavarni. És még jobban utáltam, hogy közben a mellkasomban valami veszélyesen könnyűnek érződött. Ahogy visszaértünk a főtérre, azonnal kiszúrtam Cedricket és Bee-t. Pontosabban... Bee minket. A szeme konkrétan elkerekedett. Aztán még jobban.

-Ó.ÉN.ISTENEM.

Megmerevedtem. Túl késő. Bee már vigyorgott. Az a veszélyes, hisztérikusan izgatott vigyor jelent meg rajta, amit túl jól ismertem. Cedric viszont nem mosolygott. A tekintete először rajtam állt meg. Aztán Scorpiuson. Majd újra rajtam. És valami furcsa feszültség jelent meg az arcán. Scorpius ezt is észrevette. Lassan közelebb hajolt hozzám. Túl közel. Direkt.

-Jó éjt, Rosie- mondta mélyen.

A becenév úgy futott végig rajtam, mint valami tiltott varázslat. Bee hangtalanul tátogott. Cedric állkapcsa megfeszült. Én pedig biztos voltam benne, hogy az arcom most konkrétan lángol. Scorpius lassan hátrébb lépett. A tekintete még egyszer végigsiklott rajtam- lassan, veszélyesen ismerősen. Aztán Cedricre nézett. Az a félmosoly... Annyira tipikus Malfoy volt, hogy legszívesebben egyszerre löktem volna fel és csókoltam volna meg újra. És ez a gondolat annyira váratlanul ért, hogy majdnem megfulladtam tőle. Scorpius végül megfordult és elsétált a tömegben. Bee megvárta, amíg eltűnik. Aztán konkrétan nekem esett. 

-TE JÓSÁGOS ÉG, MI TÖRTÉNT VELETEK?!

-Semmi- vágtam rá túl gyorsan.

Bee felvisított.

-ROSE. Hagyj ne mondjam ki hogy nézel ki.

A levegő bennem rekedt. Cedric mellettünk halkan kifújta a levegőt. És akkor jutott eszembe: Ő ezt végignézett. Az egészet. Bee még mindig teljesen felpörögve nézett rám.

-Nem. Nem megyünk vissza a kastélyba addig, amíg el nem mondasz mindent.

-Bee...

-NEM. Egy szót sem. Én most sokkot kaptam.

Cedric végül megszólalt. Nyugodtan. Túl nyugodtan.

-Szerintem én vissza megyek.

Azonnal ránéztem. Halványan elmosolyodott, de valami furcsa feszesség maradt a szemében.

-Majd holnap találkozunk.

Kedves volt. Normális. Mégis éreztem rajta: pontosan tudja, hogy valami megváltozott. És talán azt is... hogy nem az ő javára.