Huszonötödik fejezet

Bee-t lerázni majdnem nehezebb volt, mint túlélni Scorpius Malfoyt. Komolyan. Mire visszaértünk a Griffendél- toronyba, már legalább hatszor sikított rám, háromszor megrázta a vállam, és körülbelül tizenkétszer kérdezte meg:

-DE MÉGIS MI TÖRTÉNT?!

Én pedig minden alkalommal ugyanazt válaszoltam.

-Semmi.

Ami nyilvánvalóan hazugság volt. És ezt Bee is pontosan tudta. A folyosó végéig kísért, még ott is vigyorgott rám, mint egy őrült.

-Rose Weasley... te teljesen bele vagy zúgva ebbe a fiúba.

-Menj aludni, Bee.

-Ez nem cáfolat!

Rácsaptam az ajtót. Azonnal. Hallottam, ahogy még kintről felnevet.

-JÓ ÉJT, ROSIE!

-FOGD BE!

A hangja lassan eltűnt a folyosón. És végre... csend lett. Nekidőltem az ajtónak, lehunyt szemmel. A szívem még mindig túl gyorsan vert. Mintha a testem nem kapta volna meg az üzenetet, hogy már vége van az estének. Lassan ledobtam a kabátomat az ágy végére, aztán egyszerűen bedőltem az ágyba. És azonnal rájöttem, hogy ez hiba volt. Mert amint egyedül maradtam a gondolataimmal, minden visszajött. Az egész este. Scorpius keze a derekamon. Az a nézés. Az a hang.

"Nem adlak oda nekik."

A gyomrom azonnal összerándult. Beletemettem az arcom a párnába. Ez nem jó. Ez nagyon nem jó. Mert nem arról volt szó, hogy megcsókolt. Hanem arról, ahogy hozzám ért. Ahogy rám nézett. Ahogy teljesen elvesztette a türelmét Cedric miatt. És a legrosszabb... hogy tetszett. Nagyon. A felismerés úgy csapott belém, hogy konkrétan nyögtem egyet a párnába szégyenemben. Mert nem egyszer akartam visszacsókolni. Nem véletlenül. Hanem minden alkalommal. Minden egyes alkalommal. Felnyögtem és azonnal a fejemre húztam a párnát. Mintha attól kevésbé lennének valósak a gondolataim. Mert most először mertem tényleg kimondani magamnak. Érzek valamit iránta. Tényleg. És ami még rosszabb volt... az az érzés, hogy Ő is. Nem játékból csókolt meg. Nem csak szórakozott. És nem csak azért lett féltékeny, mert valaki más hozzám ért. Hanem mert számítok neki. A szívem ettől megint teljesen megvadult. A párna alatt éreztem, hogy forró az arcom. Nevetséges. Teljesen nevetséges. Mégis... amikor lehunyom a szemem, automatikusan újra láttam magam előtt Scorpiust. A félmosolyát. A tekintetét. És azt a veszélyesen mély hangot: -" Rosie." 

A gyomrom megint bukfencezett. Én pedig csak még mélyebbre bújtam a párna alá szégyenemben.

A Nagyterem reggel túl hangos volt. A szünet utáni első tanítási nap mindig ilyen -mintha a kastély egyszerre próbálná bepótolni az elveszett csendet. Kanalak csattantak a tányérokon, hangok keveredtek össze a magas boltívek alatt, valaki túl hangosan nevetett a Griffendél asztal végén. Én viszont nem hallottam rendesen semmit. Csak a saját gondolataimat. És azok nem halkultak. Amikor beléptem, automatikusan végig néztem az asztalon- megszokásból, gyorsan, szinte figyelmetlenül- és akkor megállt bennem minden. Ő ott volt. Cedric egyedül ült a Griffendél asztalnál. Nem evett. Nem beszélt. Csak várt. Rám. A villám megállt a kezemben. Egy pillanatra azt hittem, talán tovább is tudnék menni, mintha nem láttam volna. De Ő felnézett. És akkor már nem volt választás. Megtorpantam. A terem zaja mintha kicsit hátrébb húzódott volna. Vettem egy lassú levegőt, és elindultam felé. A lépteim túl hangosnak tűntek a saját fülemben.

-Cedric...én csak... sajnálom a tegnapit. Nem úgy kellett volna-

Még be sem fejeztem.

-Nem.

Egy szó. Nem volt benne harag. Pont ettől lett nehezebb. Megálltam teljesen. Ő nem sietett. Előbb letette a kanalat, aztán hátradőlt kicsit, és csak utána nézett rám igazán. Nyugodtan. Túl nyugodtan. 

-Nem az zavar, hogy kivel vagy- mondta végül.- Tényleg nem.

A gyomrom összerándult. Mert ez nem volt féltékenység hangja. Ez valami más volt.

-Akkor mi?- kérdeztem halkan.

Egy pillanatig nézett. Nem engem. Inkább... mintha valami mögöttem lévő dolgot próbálna elérni a tekintetével. Aztán vissza rám.

-Miért pont Malfoy?

A nevénél mintha a levegő is hidegebb lett volna. Megdermedtem.

-Mi?

Cedric arca nem változott. De a szeme igen.

-Mert te nem vagy vak, Rose- mondta lassabban.- Tudod, milyen.

A szívem hirtelen erősebben vert.

-Cedric, Ő nem-

-Veszélyes.

A szó nem hangos volt. De éles. Mint amikor valami túl könnyen vág át a levegőn. 

-És jobb, ha távol maradsz tőle.

Csend. Nem tudtam azonnal válaszolni. Mert nem értettem, honnan jön ez. Ő nem is ismeri Scorpiust. Nem úgy. Nem igazán. És mégis úgy beszél róla, mintha valamit tudna, amit én nem. Mielőtt bármit mondhattam volna, a mögöttünk lévő zaj hirtelen megváltozott. Lépések. Nevetések. Bee hangja, túl élénken, túl hangosan. 

-ROSE!

És ezzel minden szétesett. Bee már ott is volt mellettem, mintha sosem lett volna szünet. 

-Na végre, itt vagy! Azt hittem, elaludtál!

Mielőtt reagálhattam volna, már húzta is a levegőt, leült mellém, és a következő pillanatban a családom is körénk sodródott. A hangok visszatértek. Nevetés. Kérdések. Mozgás. A Nagyterem újra teljes erővel létezett. De én nem. Mert Cedric mondata ott maradt bennem. "Veszélyes." A villámmal játszottam, de nem ettem. Aztán megéreztem. Nem kellett keresnem. Scorpius Malfoy. A Mardekár asztalnál ült. És engem nézett. Először csak úgy, ahogy szokta- féloldalas figyelemmel, mintha a világ többi része nem is számítana. Aztán a tekintete megváltozott. Mintha észrevett volna valamit rajtam. Valamit Cedricből. Valamit abból, amit még én sem tudtam rendesen elrejteni. Nem néztem rá sokáig. De elég ideig. Scorpius ekkor finoman biccentett. Nem nagy mozdulat volt. Csak a fejével az ajtó felé. Egyszerű. Egyértelmű. Gyere. Megfeszült bennem valami. Bee épp nevetett valamin. Cedric beszélt. Senki nem figyelt rám. Letettem a villát. A mozdulat túl gyors volt. 

-Mindjárt jövök.-mondtam automatikusan. 

Felálltam. A szék halkan csikordult a kövön. A szívem már akkor gyorsabban vert, amikor elindultam. A Nagyterem zaját még magammal hoztam a folyosóra. A lépteim alatt a kő hideg volt, a levegő pedig hirtelen sokkal üresebb, mint bent. Mintha a kastély egyik pillanatról a másikra elnémult volna körülöttem. De a fejemben nem lett csend. Csak egy mondat ismételte magát újra és újra. "Veszélyes és jobb ha távol maradsz tőle." Megtorpantam a lépcsőfordulónál. Ő ott volt. Scorpius Malfoy a falnak támaszkodott, mintha nem is mozdult volna onnan egész reggel. Nyugodt volt. Túl nyugodt ahhoz képest, ahogy a szívem még mindig túl gyorsan vert. Amikor meglátott, nem mosolygott rögtön. Ez már önmagában kizökkentett. 

-Rose- mondta halkan.

Nem játékosan. Nem úgy, mint szokta. Csak... egyszerűen. Megálltam előtte. A távolság köztünk túl kicsi volt ahhoz, hogy ne érezzem rendesen.

-Ne csinálj semmit.-mondtam gyorsan.

A szemöldöke alig mozdult.

-Mi?

Vettem egy levegőt.

-Ne menj bele semmibe. Ne kezdj el semmit. Semmi feleslegeset.

Egy pillanatig nézett rám. Nem kérdezett vissza rögtön. Ez volt benne a legrosszabb. 

-Mi történt?- kérdezte végül.

-Semmi.

Azonnal. Túl gyorsan. Scorpius nem reagált erre úgy, ahogy vártam. Nem mosolygott. Nem szúrt vissza. Csak nézett. Aztán egy apró mozdulattal közelebb lépett. Nem fenyegetően. Inkább automatikusan. Mintha a távolság nem is lenne kérdés.

-Ha "semmi", akkor nem így néznél ki.-mondta.

Nem volt benne nyomás. Csak tény. Összeszorítottam a számat.

-Nem akarom, hogy bajba keveredj.

Egy pillanat. Aztán a tekintete finoman megváltozott. Mintha ez a mondat máshol talált volna el benne valamit. 

-Én nem szoktam bajba keveredni - mondta halkan.

-Tudom.

-Akkor?

Megálltam. Nem volt jó válaszom. Mert nem Cedric volt a lényeg. Hanem az, hogy túl gyorsan lett minden túl...éles.

-Csak... ne reagálj semmire- mondtam végül.- Kérlek.

Scorpius egy pillanatig nem szólt. Aztán bólintott. Egyszer. De nem úgy, mintha egyetértene. Inkább úgy, mintha elfogadná, hogy ez fontos nekem. És ez rosszabb volt.

-Jó-mondta.

Csend. Aztán féloldalasan rám nézett.

-De ha valaki téged kever bajba...

Nem fejezte be. Nem is kellett. A mondat ott maradt a levegőben. Én pedig hirtelen nagyon tisztán éreztem: nem magáról beszél. Soha nem magáról beszél.

-Scorpius...- kezdtem.

De Ő megrázta a fejét. Nem dühösen. Csak egyszerűen.

-Menj vissza.- mondta.

A hangja megint nyugodt volt. Mintha már lezárta volna magában a beszélgetést, csak azért, hogy én nyugodtan elmenjek. Egy pillanatig még ott álltam. Aztán bólintottam. És elindultam vissza. De amikor már léptem a folyosón... tudtam, hogy Ő nem azért maradt ott, mert nincs dolga.  Hanem azért, mert ha kell, inkább Ő lesz bajban helyettem...