Huszonhetedik fejezet

* Scorpius szemszöge *

Lassan kinyitottam a szemem. A párbajterem még mindig néma volt körülöttem. Az a feszült csend ült a levegőben, amikor senki nem meri eldönti, hogy maradjon-e vagy meneküljön. A felborított pad ferdén feküdt a kövön. Cedricket közben már felsegítették. Látszott rajta az ütés ereje- az egyik kezével a bordáit fogta, miközben a tanár valamit halkan mondott neki. De a rohadék még így is vigyorgott. Halványan. Győztesen. A gyomrom összerándult. Mert igaza volt. Elvesztettem a fejem. Pontosan úgy, ahogy Cedric akarta. A tanár még mindig engem nézett. 

-Kövessen, Malfoy.

Az állkapcsom megfeszült. Egy pillanatra sem mozdultam. Aztán lassan biccentettem. De mielőtt elindultam volna, a tekintetem automatikus újra Rose-t kereste. A terem másik végében állt Bee mellett. Bee éppen valamit gyorsan magyarázott  neki, egyik kezével Rose karját fogva, mintha attól tartana, hogy a lány azonnal visszafordul. Rose viszont nem figyelt rá igazán. Engem nézett. A mellkasom veszélyesen megszorult ettől. Mert az arcán még mindig ott volt az a bizonytalanság. Az a megrendült félelem, amit én okoztam. Találkozott a tekintetünk. És életemben először nem tudtam, mit kellene mondanom. Nem tudtam, hogy lehetne visszacsinálni valamit, amit ösztönből tettem. Rose szeme lassan lesiklott rólam. Aztán elfordult. Ez jobban fájt, mint Cedric összes átka együtt. 

Az igazagatói iroda felé vezető folyosó szinte fullasztó csendes volt. A tanár léptei visszhangoztak a kövön, én pedig mögötte haladtam teljes némaságban, a kezeimet mélyen a talárom zsebébe süllyesztve. A gyűrű még mindig hideg volt az ujjamon. Túl hideg. Mintha reagálna rám. Mintha érezné azt a káoszt, ami bennem tombolt. 

-Amit ma művelt, az messze túlmutat egy iskolai párbajon- szólalt meg végül a professzor anélkül, hogy hátranézett volna.- Maga elvesztette az irányítást. 

Az állkapcsom újra megfeszült. 

-Nem veszítettem el.

-A fiú három métert repült.

Csend.

-Ez nem normális mágikus erő volt. 

A gyűrű hirtelen jegesebbre váltott. A gyomrom összerándult. Mert pontosan ettől féltem én is. A professzor lassan megállt az iroda ajtaja előtt.

-Tudja, mi aggaszt igazán, Malfoy?

Nem válaszoltam.

-Hogy maga közben végig úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni.

A mondat csendesen hangzott el. Mégis úgy csapódott a mellkasomba, mint egy átok. Mert egy pillanatra... tényleg megfordult a fejemben. Nem megölni. De fájdalmat okozni. Ugyanazt a fájdalmat, amit Cedric kiváltott belőlem azzal, ahogy Rose-hoz ért. Lassan lehajtottam a fejem. És ettől valami sokkal rosszabb érzés kezdett szétterülni bennem. Nem bűntudat. Félelem. Saját magamtól. 

Az igazgatói iroda ajtaja lassan becsukódott mögöttem. A csend azonnal rám nehezedett. McGalagony professzor az íróasztala mögött állt, egyenes háttal, összefont karokkal, azzal a szinte természetellenesen nyugodt tekintettel, amitől az ember automatikusan úgy érezte, hogy minden hazugság értelmetlen. Én közben mozdulatlanul álltam az iroda közepén. A gyűrű még mindig hideg volt az ujjamon.

-Foglaljon helyet, Mr. Malfoy.

Nem ültem le. Pár másodpercig csak néztük egymást. Aztán lassan kifújtam a levegőt. 

-Elvesztettem az irányítást.

McGalagony tekintete alig mozdult.

-Igen.

Nem próbálta szépíteni. Nem mondta, hogy "megesik". Nem mondta, hogy "baleset volt". Csak kimondta az igazat. És valamiért ettől rosszabb lett. Lassan végigsimítottam az arcomon.

-Nem akartam ennyire megsebezni.

-De megakarta sebezni.

A mondat azonnal belém mart. Összeszorult az állkapcsom. Mert igaza volt. Cedric mosolya újra bevillanta fejembe. Az, ahogy Rose-hoz ért. Ahogy rám nézett. És az a beteg elégedettség az arcán. A gyomrom újra görcsbe rándult. McGalagony közben csendesen figyelt. Túl csendesen. Aztán lassan megszólalt.

-Maga általában kontrollálja az indulatait.

Nem kérdés volt. Tény. Biccentettem.

-Igen.

-Akkor ez most nem egyszerű düh volt.

Megmerevedtem. A professzor szürke szemei  élesen vizsgáltak.

-Hanem valakihez köthető érzelem.

A mellkasom azonnal megfeszült. Nem válaszoltam. Nem kellett. McGalagony pedig ettől valahogy még fáradtabbnak tűnt.

-Mr. Malfoy... maga intelligens fiú. Pontosan tudja, milyen veszélyes, amikor az érzelmek összekeverednek az ösztönös mágiával. 

A gyűrű hirtelen jegesebbre váltott. Lenéztem rá.

-Nem tudom, mi történik velem.

Ez halkabban csúszott ki belőlem, mint akartam. És utáltam érte magam. McGalagony viszont nem gúnyolódott. Csak lassan kifújta a levegőt. 

-Nem az az igazán veszélyes, amit ma érzett.

Felnéztem rá.

-Hanem az, ha legközelebb sem fogja felismerni időben.

Csend. A szavai kellemetlenül mélyre ültek bennem. Mert pontosan ettől féltem én is. A professzor lassan közelebb lépett.

-Ha adhatok egy tanácsot, Mr. Malfoy...

A szám széle keserűen megrándult.

-Kétlem, hogy képes lennék most jó döntéseket hozni.

-Akkor ne a düh alapján reagáljon.

A tekintete nyugodt maradt.

-Hanem annak a lánynak a félelmére.

A mellkasom azonnal összeszorult. Rose. Az arca. Ahogy hátralépett tőlem. "Ne érj hozzám." Lehunytam a szemem egy pillanatra. A következő másodpercben az iroda ajtaja kivágódott.

-Scorpius!

Anyám hangja úgy csapott végig rajtam, mintha valaki hirtelen levegőt adott volna. Azonnal felnéztem. Ő már ott is volt. Astoria Malfoy szinte átrohant a szobán, a hosszú fekete köpenye utána suhant, miközben egyetlen másodpercig sem érdekelte a formaság vagy az, hogy McGalagony előtt állunk. Egyenesen hozzám jött.

-Jól vagy?

A kezei azonnal az arcomhoz értek, végignézett rajtam, mintha sérüléseket keresne. A mellkasomban valami hirtelen meglazult ettől. Gyerekkorom óta mindig ugyanígy nézett rám. Mintha előbb Ő sérülne meg, mint én. Lassan kifújtam a levegőt.

-Jól vagyok, anya.

A hangom rekedtebb volt, mint szerettem volna. Ő viszont továbbra is engem figyelt, az ujja finoman végigsiklott az arcom mellett. És abban a pillanatban ugyanazt éreztem, mint egész életemben. Hogy bármi történik... Ő az első hely, ahová vissza akarok menni. Mindig. A világ összes káosza előtt. Mögöttünk Draco lassabban lépett beljebb az irodába. Elegáns volt. Hideg. Tökéletesen kontrollált. De én túl jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyem észre a szemében feszülő haragot. Az ajtó becsukódott mögötte. Draco tekintete először rám siklott. Aztán McGalagonyra.

-Remélem, nem gondolja komolyan, hogy a fiam eltanácsolásáról lesz szó egy iskolai párbaj miatt.

A hangja udvarias volt. Túl udvarias. Az a fajta hideg nyugalom, ami mögött már veszély lapult.

-Hiszen milyen diák az, aki nem tudja megvédeni magát?

McGalagony szája széle halványan megmozdult. 

-Semmiféle eltanácsolásról nincs szó.

Draco tekintete élesen figyelte. Az igazgatóasszony lassan összefonta a karját.

-Mr. Malfoy egy tanórán vett részt. Egy olyan helyzetben, amely... aktivált benne valamit, amit jelenleg még nem tud megfelelően kezelni. 

A gyűrű az ujjamon mintha erre újra megmozdult volna. McGalagony rám nézett. 

-De megfogja tanulni.

Csend.

-Meg kell tanulnia.

A mondat súlya lassan ülepedett rám. Aztán az igazgatóasszony tekintete anyámra siklott. Astoria még mindig mellettem állt. Szinte védelmezően. McGalagony arca ettől egy árnyalattal lágyabb lett. 

-Azt hiszem... jobb, ha most maguk maradnak.

Anyám lassan biccentett. McGalagony még egyszer rám nézett. Hosszabban. Mintha valamit keresne rajtam. Aztán szó nélkül az ajtóhoz lépett. Az ajtó halk kattanással záródott be mögöttünk. A csend azonnal rám nehezedett. Anyám még mindig előttem állt, egyik kezével a karomat fogva, mintha csak így tudna meggyőződni róla, hogy tényleg egyben vagyok. Apám viszont már más volt. Ő nem rohant oda hozzám. Nem kérdezte meg újra, hogy jól vagyok-e. Csak állt az iroda közepén, merev háttal, és engem nézett. Hidegen.

-Mi a francra gondoltál?

A hangja nyugodt volt. Túl nyugodt. Ez mindig rosszabb volt, mintha kiabált volna. Éreztem, ahogy az állkapcsom megfeszül. 

-Nem terveztem.

-Ez nyilvánvaló. 

A szavai azonnal csattantak.

-Mert ha terveztél volna, talán eszedbe jut, hogy nem repítünk falnak diákokat teljes erőből egy tanórán.

-Draco...-szólalt közbe anyám halkan.

-Nem.

Apám tekintete le sem vált rólam.

-Tudod, mit látok most? Valakit, aki hagyta, hogy az érzelmei átvegyék az irányítást a mágia fölött. 

A gyűrű az ujjamon újra jeges lett.

-Nem tudtam megállítani.

-Akkor tanuld meg.

A hangja keményebbé vált.

-Mert ha egyszer valóban meg akarod védeni azt a lányt, akkor nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd a fejed.

Rose neve kimondatlanul is ott feszült közöttünk. A mellkasom azonnal összeszorult. 

-Ő provokált.

-És te bele is sétáltál.

Dühösen fordultam el.

-Nem érted.

-Akkor magyarázd el.

A hangja most már veszélyesen halk volt. Nagyot fújtam. Éreztem, hogy a bennem kavargó indulat újra emelkedni kezd. 

-Cedric szándékosan csinálta.

-Micsodát?

-Az egészet.

Felnéztem rájuk.

-Tudta, hogy elveszítem az irányítást. 

Apám arca rezzenéstelen maradt. Anyám viszont lassan elengedte a karom.

-Mit mondott neked?

Keserűen felnevettem.

-Nem hangosan.

Csend. Apám szemöldöke lassan összehúzódott.

-Tessék?

Láttam rajta, hogy már most nem tetszik neki ez az egész. Lassan végigsimítottam az arcomon.

-A fejemben beszélt hozzám.

A levegő megfagyott. Apám azonnal megmerevedett.

-Az lehetetlen.

-Nem az.

-Scorpius...

-Hallottam.

A hangom élesebben csattant, mint akartam. 

-Tisztán hallottam.

Anyám tekintete idegesen siklott kettőnk között.

-Mit mondott?

A gyomrom összerándult az emléktől. 

-Hogy nincs esélyem Rose-nál.

Az állkapcsom újra megfeszült.

-Aztán... megmutatott valamit.

Apám arca ettől teljesen mozdulatlanná vált. Ritkán láttam rajta ezt a fajta figyelmet.

-Megmutatott?

Lassan biccentettem.

-Egy emléket. Vagy gondolatot. Nem tudom.

A torkom kiszáradt.

-Rose-ról.

Anyám halkan kifújta a levegőt.

-És te visszamentél vele szemben?

Keserűen felnevettem.

-Igen.

Apám szeme azonnal rám villant.

-Mit csináltál pontosan?

Most először bizonytalanodtam el. Mert még kimondva is őrültségnek hangzott.

-Visszaküldtem neki egy gondolatot.

Csend.

-Ugyanúgy.

Apám lassan közelebb lépett. A tekintete már nem dühös volt. Hanem valami sokkal rosszabb. Feszült.

-Scorpius...  az ilyen szintű mentális kapcsolatra nagyon kevés mágus képes.

A gyűrű szinte égetni kezdte az ujjam.

-Akkor hogyan csinálta?

Apám hallgatott. És ez ijesztőbb volt bármilyen válasznál. Anyám végül lassan megszólalt. 

-Akármi is ez... nem ér annyit, hogy tönkretedd magad miatta.

Felé néztem. A szeme tele volt aggodalommal.

-Te vagy az egyetlen gyermekem.

A hangja megremegett a mondat végére.

-És ha ebbe belehalnál...

A mellkasom fájdalmasan összeszorult. Mert tudtam, hogy fél. Mindketten féltek. De a bennem tomboló érzések már túl nagyra nőttek ahhoz, hogy egyszerűen leállítsam őket. 

-Nem tudom figyelmen kívül hagyni ezt.

Apám tekintete újra megkeményedett.

-Mert szerelmes vagy.

A mondat úgy csapódott közénk, hogy pár másodpercig senki nem szólalt meg. Még én sem. Anyám lassan lehunyta a szemét. Mintha pontosan tudta volna. Én pedig csak álltam ott, ökölbe szorított kézzel. Mert először hallottam ezt kimondva. Hangosan. És a legrosszabb az volt... hogy egyáltalán nem tudtam tagadni. Apám lassan kifújta a levegőt.

-Ez nem mentség arra, hogy elveszítsd a kontrollt.

-Tudom.

-Nem, Scorpius. Nem tudod.

Közelebb lépett.

-Ha egyszer valóban veszélybe kerül a lány, nem engedheted meg magadnak ezt az állapotot. Mert akkor nem megvédeni fogod. 

A tekintete sötétebb lett.

-Hanem elpusztítani mindent magad körül.

Csend. A szavai kellemetlenül mélyre vágtak. Mert pontosan ettől féltem én is. Lassan felemeltem a fejem.

-Nézz utána Cedricnek.

Apám szeme azonnal rám villant.

-Mit?

-Ez az egész nem volt normális.

A hangom mélyebb lett.

-Szándékosan csinálta, Tudta, hogyan nyúljon a fejemhez. Tudta, hogyan hozzon ki belőlem valamit.

A gyűrű újra hidegen lüktetett az ujjamon.

-És én tudni akarom, miért.

Apám hosszú másodpercekig csak nézett engem. Aztán lassan összeszűkítette a szemét.

-Legfőképp Rose miatt?

A mellkasom azonnal megfeszült.

-Igen.

Mert bármi is volt ez... muszáj volt tisztáznom előtte. Mielőtt végleg elveszítem Őt.