Ötödik fejezet

*Scorpius szemszöge*

A Mardekár klubhelyiségében mély csend uralkodott. A tó sötét vize tompa, zöldes fényt vetett a falakra, a hullámzó árnyékok lassan siklottak végig a kőpadlón, akár csak egy baziliszkusz. A legtöbb diák már rég aludt. Azonban én ébren voltam. Az egyik fotelben ültem, a könyökömet a térdemre támasztva, ujjaim között lassan forgattam a pálcámat. A mozdulat ösztönös volt, szinte észre se vettem. A fa sima felülete időről időre megcsillant a fényben, miközben gondolataim újra és újra visszatértek ugyanahhoz a pillanathoz. A töréshez. Valami nem stimmelt. Nem egyszerű baleset volt. Éreztem. A mágia furcsán reagált, mintha a pálca nem engedelmeskedett volna teljesen a gazdájának... mintha ellenállt volna. Lassan kifújtam a levegőt. Rose Weasley arca villant fel előttem- a döbbent tekintet, a makacs tartás, ahogy úgy tett, mintha minden rendben lenne. Pedig... nem volt rendben. Egy halk sóhajjal asztal felé nyúltam, és előhúztam egy régi, megsárgult pergament. Aztán halkan :

-Ünnepélyesen fogadom, hogy rosszban sántikálok.

A tinta elsőre fakónak tűnt rajta, majd lassan életre kelt, apró lábnyomok jelentek meg a Roxfort folyosóin. A térkép apámtól maradt rám. Egy régi emlék abból az időből, amikor a szabályok inkább ajánlásnak számítottak. Apám azt mondta, minden kastélynak vannak titkai. És az nyer, aki előbb találja meg őket. Tekintetem automatikusan ugyanarra a névre siklott. Rose Weasley. A lábnyomok nem a Griffendél toronyban voltak. Mozogtak. Összevontam a szemöldököm.

-Ugye most nem..-motyogtam félhangosan.

A kis pont határozottan haladt a kastély egyik kijárata felé. Reflexből felálltam. Pálca nélkül. Az éjszaka közepén. A történtek után. Természetesen. Nem is Rose Granger Weasley lenne a neve. Egy pillanatig még haboztam, majd összehajtottam a térképet és zsebre csúsztattam. 

-Hihetetlenül önfejű vagy, Weasley.-morogtam.

A következő pillanatban már a folyosón haladtam. Nem siettem, még is gyorsabban mozogtam, mint bárki, aki nem ismeri a kastély titkait. Rövidebb utak, elfeledett lépcsők, félhomályos átjárók vezettek előre. Amikor meghallottam Rose hangját, ösztönösen az árnyékba húzódtam. 

-Abszol út.

Tekintetem egy pillanatra elsötétült. Persze...-sóhajtottam- Abszol Út. Nem gondolkodtam tovább. Követtem Őt. Távol maradtam. Elég közel voltam, hogy szemmel tartsam, de elég messze, hogy észrevétlen maradjak. Csak akkor értettem meg igazán, mit tervez Rose, amikor megérkeztünk. És ez feldühített. Mert már én gondoskodtam róla. Csak erről épp Ő nem tudhatott. Én az árnyékban figyeltem a jelenetet. Láttam a pálca átadását, éreztem a mágikus hullámzást, amely végigsöpört az utcán. A levegő szinte megfeszült körölöttünk. Nagy pillanat volt. Túl nagy. Az állkapcsom megfeszült. Ennek nem így kellett volna történnie. Amikor Rose visszatért a kastélyba, én már tudtam mi következik. Rose nem ismerte olyan jól a kastélyt, sem az itt lévő szabályokat. Silas professzor sosem hagyta figyelmen kívül az éjszakai kóborlásokat. És valóban jól gondoltam. A lebukás pillanata gyorsabban érkezett, mint Rose számított rá. De kiléptem a sötétből. Nem hagytam egyedül. 

Silas professzor lépteinek hangja már rég elhalt a folyosó végén, de még mindig nem mozdultam. Rose Weasley előttem állt, karba tett kézzel, azzal a makacs tartással, amitől legszívesebben azonnal vitába kezdtem volna vele... vagy inkább elkerültem volna. 

-Te még is mit kerestél ott?- vágta oda halkan, de élesen.- Követtél?

Lassan kifújtam a levegőt. Nem az volt a kérdés, ami igazán zavart. 

-Ez az első gondolatod?-kérdeztem végül hűvösen. - Nem az, hogy pálca nélkül mászkálsz éjszaka a kastélyon kívül?

Rose szeme összeszűkült. 

-Semmi közöd hozzá.

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy egyszerűen ott hagyom. Logikus lett volna. Sokkal könnyebb. De a lábam nem mozdult.

-A pálcád eltört.-mondtam inkább.- Ez nem olyan helyzet, amit "majd megoldok" alapon kezelünk.

-Nem kértem segítséget -vágta rá Rose azonnal.

Ez a mondat rosszul csengett. Az ajkam megfeszült. 

-Feltűnt.

Csend. A folyosó félhomálya köztünk valahogy sűrűbbnek tűnt, mint kellene. Rose nem nézett rám egy ideig, aztán halkan megszólalt.

-Szóval figyeltél.

Tekintetem egy pillanatra megrebbent. Oh basszus.. ebbe nem gondoltam bele. Valóban jobb lett volna a vitát meg nem kezdetnek nyilvánítani.

-Nem.

Túl gyors volt. Túl sima. Ezt nem fogja elhinni. Rose felhorkant.

-Persze.

Irritáló volt, hogy ennyire könnyen átlát rajtam. 

-Tudtam, hogy baj lesz -mondtam - Silas professzor mindig ellenőrzi az északi folyosót ilyen időben. 

-Tehát követtél.

-Inkább megelőztem a problémát.

Rose felnevetett, de nem volt benne semmi vidám.

-Milyen nemes.

Szemem egy pillanatra elsötétült. Esküszöm, nem értem ezt a lányt... Nem, nem volt nemes. Nem is erről szólt az egész. Csak... nem hagyhattam ott. 

-Nem kértem, hogy köszönd  meg.-mondtam szárazon.

-Nem is fogom. 

Ez a kijelentése már jobban zavart, mint kellett volna. Egy pillanatig csak néztük egymást. Rose tekintete makacs volt, dacos, mintha minden szót harcba akarna fordítani. Rájöttem, hogy ezt a vitát nem fogom megnyerni. 

-Rendben.- mondtam végül halkan.- Akkor legközelebb ne számíts arra, hogy ott leszek. 

A szavak könnyebben jöttek, mint kellett volna. Rose arca egy pillanatra megrezzent, aztán gyorsan visszarendezte. 

-Nem is számítok.

És ezzel megfordult és elindult. Nem szóltam utána. Nem lett volna értelme. Mégis ott maradtam a folyosón. Egyedül. Aztán halkan, szinte magamnak, csak ennyit mondtam:

-Természetesen ennyire önfejű...

És valamiért ez a gondolat...nem úgy hangzott, mint egy sértés. Inkább mint egy tény, amit már túl sokszor észrevettem. 

A Mardekár klubhelyiség csendje ugyanaz volt, mint mindig. Mégsem találtam ismerősnek. Leültem az egyik fotelbe, de nem dőltem hátra. A pálcámat az ujjaim között forgattam, túl gyorsan, túl szabálytalanul. De a gondolataim nem rendeződtek. Rose Weasley. A neve ismét előjött, minden logika nélkül. Halkan kifújtam a levegőt.

-Ez nevetséges.-mondtam magamnak.

Nem kellett volna foglalkoznom vele ennyit. Nem az én dolgom volt, hogy Rose mit csinál az éjszaka közepén pálca nélkül. Még is ott voltam. És most visszatért. Épségben. Ez volt az egyetlen dolog, ami számított. Legalábbis ezt mondtam magamnak... A többi...nem számított. Megálltam a pálca forgatásában egy pillanatra. Nem. Nem így volt. Ha nem megyek utána, Rose most nem ért volna vissza a kastélyba. Ez tény volt. És ez a tény idegesítő volt. Mert nem kellett volna számítania. Felálltam, és tettem néhány lépést a terem sötétebb része felé. 

-Teljesen felelőtlen-morogtam.

Ez már jobban hangzott. Ez már logikus volt. Rose Weasley felelőtlen volt. Önfejű. Makacs. A probléma viszont ott kezdődött, hogy ezek a szavak nem magyarázták meg, hogy miért is mentem utána. Visszanéztem a tűzre. A lángok nyugodtan lobogtak, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem kellett volna közbe lépnem. 

-Nem kellett volna belekeverednem.- mondtam halkan.

Ez igaz volt. És még is megtettem. A legrosszabb pedig, hogy nem először. Összevontam a szemöldököm. Ez zavart igazán. Nem Rose. Hanem az a tény, hogy ösztönösen reagálok rá. Mintha lenne értelme. Pedig nincs. Csak egy diák volt. Egy felelőtlen, makacs Griffendéles, aki rossz döntéseket hozott. Semmi több. Leültem újra, ezúttal lassabban. A pálca mozdulataim is lassultak.

-Legközelebb nem megyek utána- mondtam határozottan. A mondat elhangzott. De nem lettem tőle nyugodtabb. Ez volt a probléma. 

Az este folyamán nem aludtam túl sokat. A Mardekár klubhelyiség halvány, zöld fénye még mindig ott derengett a fejemben, amikor reggel leültem a reggelizőasztalhoz. A nagyterem szokatlanul hangosnak tűnt ezen a reggelen. A tányéromat bámultam , miközben pontosan tudtam, hol ül Rose Weasley anélkül, hogy odanéztem volna. Nem akartam keresni a tekintetét. Nem akartam újabb vitát. Igazán semmit sem akartam vele kapcsolatban...Még is újra és újra azon kaptam magam, hogy figyelem. Csak fél szemmel. Véletlenül. Mintha pusztán megszokás lenne. A lány nevetett valamin a barátnőjével. Könnyedén. Mintha az előző este nem létezett volna. Mintha nem álltunk volna egymással szemben a folyosón feszülten, kimondatlan dolgokkal a levegőben. Azonnal elfordultam. Jó. Pont így egyszerűbb.

-Te most komolyan a Griffendél asztalt bámulod?- szólalt meg egy hang mellettem.

Orion Nott lazán vetődött le mellém a székre. A Mardekár egyik legrégebbi családnevéhez tartozott, és pontosan olyan természetességgel viselte, mintha a világ rendje lenne. Orion nem volt hangos vezér vagy feltűnő bajkeverő. Ő volt az a fajta ember, aki ritkán beszél, de mindig mindent észrevesz - és akinek ha a lojalitása egyszer eldől, azt nem lehet megingatni. Ezért gyerekkorunk óta mellettem áll. És emiatt veszélyesen jól ismert engem. 

-Nem bámulom.-feleltem szárazon.

Orion felhorkant.

-Ez elég érdekes.. mivel a fél kastély arról beszél, hogy lebuktál egy vörös hajú lánnyal az éjszaka közepén.

Lassan felé fordultam és összehúztam a szemöldököm. 

-Fegyelmi ügy volt.

-Persze. Mindig az.

Orion közelebb hajolt, hangja már csak kettönknek szólt.

-Ki Ő? Mardekáros?

Az állkapcsom megfeszült. Egy pillanatig hezitáltam, majd vállat vontam.

-Egy őrülten makacs Griffendéles.

Orion vigyora szélesebb lett.

-Ó, ez rossz jel. 

Nem válaszoltam. Inkább felálltam, mielőtt a beszélgetés tovább húzódott volna. Egész nap ügyesen kerültem Rose-t. Nem látványosan. Nem gyerekesen. Órákon úgy helyezkedtem, hogy ne kelljen megszólalnom. Ha Rose közeledett, elfoglaltam magam valamivel. Ha Ő szólalt meg a teremben, jegyzetelni kezdtem, még akkor is, ha már mindent leírtam. Nem haragudtam rá. Csak nem értettem. Én csak segíteni akartam azon az estén. Nem hősködni. Nem barátkozni. Egyszerűen nem hagyhattam ott. És most valamiért úgy éreztem, mintha ezért én lennék a hibás. 

Este, amikor McGalagony professzor kiosztotta a fegyelmi szolgálatot, már tudtam, hogy hosszú lesz az éjszaka. A negyedik emeleti folyosók kihaltak voltak. Lépéseink visszhangoztak a kőfalak között, de egyikünk sem szólt. Rose pár lépéssel mögöttem haladt, én pedig szándékosan nem lassítottam. A csend eleinte megkönnyebbülés volt. Aztán idegesítővé vált. Tizenöt perc járőrözés után hirtelen letértem a kijelölt útvonalról.

-Hová mész? -kérdezte Rose azonnal.

-Járőrözöm.

-De hiszen ez nem tartozik az útvonalhoz. 

A szám sarkában halvány mosoly jelent meg. Pont most akarsz jó kislány lenni? Ugyan kérlek..

-Érdekes. Tegnap este nem zavart ennyire a szabályszegés.

Rose léptei felgyorsultak mögöttem. 

-Az más volt.

Megálltam de nem fordultam felé.

-Persze. Mindig más, amikor te csinálod.

Meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam hogy most összefonta a karját.

-De ez közös büntetés. Nem tűnhetsz el csak úgy.

Hátra fordultam, egy pillanatig csak néztük egymást. Nem volt benne semmi érzelem. Csak a makacsság. Két ember és egyikük sem hajlandó hátralépni. Egy másodpercig mérlegeltem... majd intettem a fejemmel. 

-Akkor gyere.

Egy keskeny mellékfolyosón indultunk el, amit a legtöbb diák észre sem vett. A csigalépcső szűk volt és poros, mintha a kastély maga is elfeledte volna. Felfelé haladtunk, lépteink tompán koppantak a kövön. Amikor felértünk, egy nyitott kőerkély tárult elénk. A levegő hideg volt. A Roxfort tornyai alattunk sötét árnyékként húzódtak, felettünk pedig tiszta égbolt feszült, tele csillagokkal. 

 Rose körbefordult. 

-Miért jöttünk ide? És te honnan tudsz erről a helyről?

A kőkorlátnak támaszkodtam és bámultam a csillagos eget. Pálcámat az ujjaim között forgattam. A mozdulat már már automatikus volt- mindig ezt csináltam, amikor túl sok minden járt a fejemben. Sokáig hallgattam. 

-Néha ha nem tudok aludni... idejövök-mondtam végül.

A szavak csendesen hangoztak szinte idegenül. 

-Itt... nincs senki. Nem kell szerepet játszanom. 

Ahogy kimondtam, azonnal megéreztem a hibát . Túl sok. A szavak túl őszintén hangzottak. Azonnal kiegyenesedtem. 

-Véletlenül se gondold azt, hogy miattad jöttünk ide.

Újra csend lett közöttünk, de már nem ugyan az volt. Ösztönösen a zsebemhez nyúltam. A tekergő térkép halk suhogással nyílt ki a kezemben. Rose nem láthatta tisztán a feliratokat, de a pergamenen apró lábnyomok mozogtak. Tekintetem végig siklott rajtuk. Diákok. Prefektusok. Őrjározó tanárok. Minden normális volt. Aztán megálltam. Egy név. Egy pillanatig nem értettem, mit látok.  Beatrix Lestrange. Minden elcsendesedett. Az állkapcsom megfeszült. A térkép apró pontja lassan mozgott a Roxfort alsó folyosói között. Pontosan alattunk. Rose előrébb lépett.

-Mi az?- kérdezte.

Nem válaszoltam. A neve nem illet ide. Nem illet sehová. Még kimondani sem kellett ahhoz, hogy rossz legyen. A pergamen szinte égette az ujjaimat. Rose most már mellettem állt.

-Malfoy... ki az?

Egy pillanat. Túl hosszú. Összecsuktam a térképet. A mozdulat határozott volt, de nem gyors. Mintha ezzel a próbálnám visszazárni azt is amit láttam.

-Valaki... akinek nem szabadna léteznie.