Negyedik fejezet

A folyosók már kiürültek az óra után, csak a távoli léptek visszhangja maradt a Roxfort köveiben.  Próbáltam magam összetartani, hogy szét ne hulljak. Úgy szedtem a lábaimat egymás után, mintha valami üldözne. És talán így is volt.. a szégyen, a sebezhetőségem ott loholt utánam minden lépésnél. Már szinte futottam. Nem néztem hátra, nem álltam meg, csak mentem előre. Mintha ha elég messzire jutok, akkor az előbbi pillanat nem történt volna meg. A kezem még mindig emlékezett a pálca súlyára. A hiányára. A szívemben pedig feltörtek az emlékek... Az, hogy a születésnapomra kaptam... a tizenharmadikra. Hogy édesanyám milyen büszkén adta át nekem és hogy mennyit jelentett ez a pálca számára. A gondolatok cikáztak a fejemben és egyre inkább homályosodott a látásom. Befordultam egy csendes folyosóra és végre megálltam. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem sírtam. Nem engedtem, hogy megtörténjen. Csak a levegőt vettem lassabban, mintha attól tartanék, hogy ha túl gyorsan lélegzem, szétesem. 

-Rose.

A hang halkan jött. Mégis, mintha túl közel lett volna. Felkaptam a fejem. Scorpius Malfoy ott állt a folyosó végén és engem nézett. Egy pillanatra megállt az idő. Úgy tűnt, mintha habozna, hogy közelebb jöjjön-e. De aztán elindult felém. Nem sietett. Nem volt rajta semmi diadal, semmi kíváncsiság, mint ami a többi diákon volt az órán. Csak... komolyság. Amint észbe kaptam azonnal kiegyenesedtem. 

- Ne gyere közelebb.. 

Scorpius abban a pillanatban megállt. 

-Nem azért jöttem, hogy... -egy pillanatra elhallgatott, mintha kereste volna a szavakat- hogy ezt megnézzem.

Felnevettem halkan. De nem volt benne semmi humor, semmi érzelem csak tömérdek irónia. 

-Akkor miért?

Csend. Scorpius a fal felé pillantott, mintha ott könnyebb lenne kimondani. 

-Mert láttam.

Felé kaptam a fejem a tekintettem megkeményedett.

-Mindenki látta.

-Nem úgy- vágta rá gyorsan, aztán visszafogta magát.- Nem úgy, mint Ők.

Egy pillanatra elhallgattam. A tekintetem most magam elé szegeztem és ledermedten álltam pár percig.

A folyosón a fáklyák lángja megremegett a huzattól. 

-Akkor hogyan? - kérdeztem meg végül de nem néztem Rá.

Scorpius lassan közelebb lépet egy lépéssel. Nem sokat. Csak annyit, hogy ne kelljen kiabálnia. 

-Úgy hogy.. nem a te hibád volt.

A szemem akaratlanul is összeszűkült és kérdően néztem rá. 

-Nem tudod ezt.

-De, tudom.- mondta egyszerűen. 

Aztán lehajtotta a fejét, mintha mérlegelné, hogy mennyit mondhat.

-A pálca nem így törik el. Nem egy hibás varázslattól. Nem egy párbajtól. Az nem... normális.

Az ujjaim megremegtek és az órán történtek hatására a kezem ökölbe szorult.

-Akkor ezt mivel magyaráznád?

Scorpius egy pillanatig nézett engem. Mintha elemezne.. mintha próbálná megfejteni, hogy milyen hatással lesz rám az, amit mondani akar. Nem válaszolt azonnal. Aztán csak ennyit mondott:

-Nem a te pálcád volt.

Csend. Ez a mondat most más súllyal esett. Lassan a falhoz csúcstattam a kezem, mintha ismét egy képzeletbeli kapaszkodót keresnék. Éreztem a lábaimban, hogy megrogynak a teher alatt.

-Ez az anyámé volt...-mondtam halkan, már majdnem suttogva.

Scorpius bólintott.

-Tudom.

A szó nem kérkedett. Nem volt benne semmi felsőbbrendűség. Csak tény. 

-Miért nem működött?- néztem rá.

Az ajkai megfeszültek. Ez volt az a pillanat, amikor már majdnem kimondott valamit. De végül csak ennyit mondott:

-Mert nem te választottad.

A folyosón újra csend lett. De most nem nyomott volt. Inkább... üres. Scorpius hátrébb lépett.

-Ennyi volt.-mondta halkan.-Csak... ezt akartam mondani.

Nem válaszoltam. Nem tudtam.  Ahogy Scorpius megfordult, még egyszer visszanézett. Röviden. Mintha biztos akart volna lenni, hogy még mindig ott állok-e. Aztán elment. Én pedig ott maradtam a folyosón, egy törött pálca emlékével a kezemben... és egy mondattal a fejemben, amit nem tudok eldönteni, hogy megnyugtat-e vagy csak még jobban összezavar. 

"Nem a te hibád volt."

Felérve a klubhelyiségbe még mindig a folyosón hallott szavak visszhangoztak a fejemben. 

Miért akart segíteni Malfoy?

Honnan tudott ennyit?

És miért tűnt olyan… őszintének?

Mások nevettek rajtam. Vagy sajnálkozva félrenéztek.
Ő viszont nem. Nem gúnyolódott. Nem kérdezősködött feleslegesen. Egyszerűen segíteni akart.

És ez volt az, ami igazán zavart.

Miért érdekelte ennyire?

Lehuppantam egy fotelbe a kandalló mellett, de a lángok melege sem tudta elcsendesíteni a gondolataimat. Talán nem kellene ennyit gondolkodnom rajta… mégis, valami azt súgta, hogy Malfoy tud valamit.

És ha ez igaz, akkor nekem is utána kell járnom.

Legalább ennyivel tartozom anyának.

A döntés hirtelen, mégis megnyugtató volt.

Fel fogom keresni Garrick Ollivandert.

Mert ha valaki képes megmondani, mi történt a pálcámmal…
akkor az ő.

Lehet, hogy nem a legjobb ötleteim közé tartozik a mostani de most vagy soha alapon meg kell tennem. Mivel a Roxfortban léteznek olyan kandallók, amelyek csatlakoznak a varázslóhálózathoz nem lesz nehéz dolgom. A kastély alszik. A folyosók üresek. Mezítláb lépkedem a kőpadlón, hogy ne csapjak zajt. Le érve az alaksorba találtam is egy halványan égő kandallót. A zsebemben lévő hopp-porból szórtam bele egy keveset. A lángok zöldre váltottak. Egy másodpercig hezitáltam. 

"Ha most visszafordulok.."

Nem fordulok vissza. 

-Abszol út!

Az Abszol Út mindig zajos volt. De most számomra minden olyan tompának tűnik. A macskakövek alatt halk koppanással visszhangoztak a lépteim, miközben a köpönyegembe burkolózva haladtam végig az utcán. Nem vásárolni jöttem. Nem nézelődni. Csak választ akartam. A zsebemben ott lapult a két darabra tört pálca. Anyja pálcája. Megálltam a keskeny bolt előtt. Megérkeztem.. A poros kirakatban ferdén álltak a dobozok, mintha száz éve senki sem nyúlt volna hozzájuk. Az arany betűk halványan csillogtak. Ollivander - Kr.e. 382 óta kiváló minőségű pálcák készítője. Lenyeltem a gombócot a torkomban. 

Mi van ha ez jelent valamit?

Mi van ha... én törtem el?

A csengő halkan megszólalt, amikor beléptem. Bent homály uralkodott. A levegőben régi fa, por és valami megmagyarázhatatlan mágia illata lebegett. 

-Miss Weasley...- szólalt meg egy halk hang a hátam mögött.

Egy pillanatra összerezzentem. Ollivander szinte hangtalanul lépett elő a polcok közül. Ezüstös szemei azonnal a kezeimre siklottak. Nem kérdezett semmit. Csak várt. Lassan elővettem a törött pálcát a zsebemből. 

-Nem értem..-mondtam halkan.- Soha nem hibázott. Mindig működött. Ez... anyámé volt.

Ollivander óvatosan átvette a darabokat, ujjai végigsimítottak a repedés mentén. Hosszú csend következett.

-Igen... -suttogta végül.-Pontosan ezért tört el.

Felnéztem rá értetlenül.

-Tessék?

Az öreg varázsló tekintete most már nem a pálcát, hanem engem figyelt.

-A pálca választja a gazdáját. És ez a pálca... nem Önt választotta.

A szavak fájtak.. Jobban, mint azt gondoltam.

-Akkor én vagyok a hibás? Én... gyenge vagyok?

Ollivander szinte sértődötten nézett rám.

-Épp ellenkezőleg, kisasszony. Néha a pálcák akkor törnek el.. amikor a boszorkány végre önmaga lesz.

Fogalmam sem volt mit mondjak. 

Az öreg lassan visszahelyezte a törött darabokat a pultra. Majd-mintha mellékesen tenné- levett egy dobozt a legfelső polcról.  Nem nyitotta ki. Csak odanyújtotta elém. 

-Egy boszorkány nem maradhat pálca nélkül. 

-De... én nem vásárolni jöttem.-pislogtam.

Ollivander halványan elmosolyodott. 

-Tudom

Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha a férfi többet is tudna. Mintha már régen várta volna ezt a pillanatot. Lassan kinyitottam a dobozt. Ahogyan az ujjaim megérintették a pálcát- a levegő finoman megmozdult. A boltban lévő dobozok halkan megremegtek. Egy arany szikra futott végig a mennyezeten. Ollivander szeme felcsillant.

-Ah... igen. Sejtettem.

A szívem egyre hevesebben vert. Éreztem, hogy ez a pálca... más.

-Ez... az enyém?

Az öreg nem válaszolt azonnal. Csak ennyit mondott:

-Néha valaki más hamarabb felismeri, mire van szükségünk... mint mi saját magunk.

Nem értettem, mire céloz. De azt tudtam, hogy ez a pálca különleges.  A pálca sötét, majdnem fekete árnyalatú volt, mintha a vadalmafa mély, öreg kérge őrizte volna benne az évek csendjét és a természet makacs erejét. Felülete enyhén fényes volt, de nem hivalkodóan — inkább olyan, mint egy gondosan megőrzött ereklye, amelyet nem az idő, hanem a mágia formált. A vadalmafa ritka választásnak számított; az ilyen pálcák nem engedelmeskednek vakon, és csak olyan varázslót fogadnak el, aki képes a saját útját járni, még akkor is, ha az eltér minden elvárástól.

Markolata különösen jellegzetes volt: finoman tagolt, gyűrűszerű bemetszésekkel és ívelt, domborodó részekkel, mintha természetes módon nőtt volna ki a fából, nem pedig faragták volna. Ez a rész adta a pálcának a tökéletes egyensúlyt, és amikor kézbe vették, meglepően melegnek érződött — mintha felismerné az érintést.

A nyélből induló fa fokozatosan vékonyodott el, elegánsan nyújtózva előre, miközben a felszínén végigfutó, sötétebb és világosabb erezetek lassan csavarodtak egymás köré. A mintázat szinte élőnek hatott, mintha a fa emlékezne arra, hogy valaha ág volt, amely a fény felé nőtt.

A pálca magja főnix toll volt — ritka és kiszámíthatatlan választás. Az ilyen pálcák hatalmas mágikus potenciált hordoznak, de nem tűrik a bizonytalanságot; együtt lélegeznek a gazdájukkal, és csak akkor mutatják meg valódi erejüket, ha bizalom születik köztük. Néha alig észrevehető melegség futott végig rajta, mintha a benne rejtőző mágia saját akarattal figyelné a világot.

Összhatása egyszerre volt elegáns és nyugtalanító: nem egy egyszerű varázseszköz benyomását keltette, hanem egy olyan pálcáét, amely történeteket keres, és amely már a kiválasztás pillanatában tudta, hogy különleges sors vár rá és a gazdájára.

Ahogy kiléptem az Abszol útra, furcsa csend telepedett rám. Mintha valami lezárult volna... vagy épp most kezdődött. A Roxfortba történő hopponálásom zökkenő mentesen történt. Sikeresen visszaérkeztem az alaksori terembe, innen pedig könnyű dolgom volt, csak vissza kellett osonnom a hálókörzetembe.  A kastély csendes volt. Minden merre kihalt folyosók. Egyedül a gyertyafények pislákolását lehetett hallani. Szépen óvatosan nyitottam ki a terem ajtaját és ugyan olyan gondossággal csuktam vissza amikor:

-Érdekes...-szólalt meg egy hang mögöttem. -Nem emlékszem rá, hogy a Roxfort kapui éjszakai sétákra lennének nyitva, Weasley kisasszony.

Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam Silas Dreadmoor professzor áll mögöttem. És akkor rájöttem… ez nem egy figyelmeztetés volt. Ez a lebukás pillanata volt.  Megfordultam, de már tudtam, hogy nincs mit menteni – csak időt nyerni.

-És maga is előbújhat, Malfoy Úr. Nem szeretem, ha a diákjaim az árnyékban hallgatóznak. 

Hirtelen az árnyék felé kaptam a fejem. Ő meg mit keres itt? Mióta van itt? És vajon mennyit látott?

-Te miért vagy itt?

Malfoy olyan nyugodtsággal sétált elő, hogy az már szó szerint dühítő volt. Miért ilyen nyugodt?  Mintha nem is most került volna ide… hanem végig itt lett volna. De ki az a bolond aki direkt le akarna bukni? Főleg nem Dreadmoor Professzor előtt..

-Ugyan ezt kérdezhetném tőled is.-villantott egy féloldalas mosolyt.

És visszatértünk a régi Scorpius Malfoyhoz. De még mielőtt újra beolvashattam volna neki, Silas Professzor a szavamba vágott. 

-Ha már mindketten úgy érzik, hogy a szabályok fölött állnak… – Silas Dreadmoor hangja nyugodt volt, de nem volt benne semmi kedvesség. – Örömömre szolgál, hogy a következő két hétben együtt szolgálják a kastélyt.

Egy pillanatnyi csend telepedett a folyosóra. 

-És meglep, Malfoy Úr… – folytatta lassan. – Ön általában nem szokott „véletlenekbe” keveredni.

Scorpius halványan elmosolyodott.

-Lehet, professzor úr… de néha a véletlenek találnak meg engem.