Harmadik fejezet 

Kétségbe esésemben felrohantam Bee-hez aki szemmel láthatóan végig nézte az eseményeket.

-MI A ..-fogtam be a száját mivel túl jól ismerem őt.

-Kérlek csak ne itt és ne most.. mennünk kell.-fogtam meg a kezét és rángattam a hátsó kijárat felé.

-Mondd azt, hogy csak káprázik a szemem és nem azt láttam, hogy te és M...-de gyorsan a szavába vágtam.

-Shhhhhh... Majd megbeszéljük a szobámban. Kérlek.. így is örülnék ha nem látta volna senki de ez nem valószínű mivel zsúfolásig tele a Három Seprű.

A visszafelé vezető út sokkal rövidebbnek tűnt. Habár a lábunkat legalább olyan gyorsan szedtük mintha halálfalók lennének a nyomunkban. A mozgó lépcsők nyikorgó fordulással új irányt vettek, mintha próbára akarnának tenni minket. 

-Komolyan? Pont most..?-morogta Bee, miközben majdnem elvesztette az egyensúlyát.

A falakon sorakozó festmények azonnal felfigyeltek ránk. Hát persze.. pont most.

-Hova ez a nagy sietség? -kérdezte egy göndör parókás boszorkány.

-Valaki bajba került? - hajolt ki egy másik festményből egy páncélos varázsló. 

-Vagy talán randevúra mentek? - suttogta kuncogva egy fiatal boszorkány a szomszéd keretből.

Éreztem, hogy elpirulok és csak annyit tudtam kinyögni:

-Nem! Csak.. késésben vagyunk.

A portrék susogása még sokáig követett minket, mintha az egész kastély tudni akarná a titkunkat. Végül lihegve, de megérkeztünk a Griffendél-torony folyosójára, ahol a Kövér Dáma portréja sértődött arccal várt minket. 

-Na tessék! Már megint a rohanás!- csapta össze a legyezőjét. - A fiatalok sosem sétálnak méltósággal.

-Jelszó? - kérdezte szigorúan.

Kimondtam a jelszót, de a portré nem mozdult. 

-És ha kérdezhetem, még is honnan érkeznek ilyen kipirultan? -szűkítette össze a szemét a Kövér Dáma.

Persze a Kövér Dáma sem lenne a régi ha nem kíváncsiskodna. Egy pillanatig csend honolt a folyosón és a vér is megfagyott bennünk. De valamit mondanunk kellett, különben kint éjszakázunk.

-Ennyi lépcsőzés után ki nem pirulna ki? -kezdtem el legyezni magam a kezeimmel.

-Hmm.. érdekes. -húzta fel szemöldökét a Dáma.

Egy hosszú pillanatig vizsgált még minket, majd végül félrecsúszott.

-Menjetek csak. De én minden látok ám!

A szobámba beérve magunkra csuktuk az ajtót. Néró a kandalló előtt összekuporodva aludt, nekünk pedig volt még időnk átbeszélni a történteket. Beatrice-nek az elejéről elmeséltem mindent ami történt. Bennem pedig újra és újra lejátszódtak a történtek. Legfőbbként az a bizonyos jelenet és csak arra a gondolatra tudtam jutni, hogy a bolondját járatja velem. Bee-nek meggyőződése volt arról, hogy ez most más volt és valószínű, hogy több "érzelem" van emögött. Ugyan kérlek... érzelem? Maximum gyűlölet. A családjaink, amióta az eszemet tudom ellenségek. A Malfoy család neve egyet jelentett az aranyvérű felsőbbrendűséggel, a gondosan ápolt egóval és azzal a fajta vagyonnal, amit nem szokás szerényen kezelni. És habár elhatároztam, hogy megmutatom milyen egy Weasley lánnyal ujjat húzni. Nos ez csak még jobban megerősített abban, hogy kesztyűs kézzel bánjak vele...

Az ablakomon beszűrődő napsugár és az ott kórusban csiripelő madarakra ébredtem. Csodás napra keltem és tele vagyok energiával. A tegnapiakat pedig csak simán meg nem történtnek nyilvánítottam. Felkaptam a már megszokott egyenruhám, rakott szoknya, blúz és persze a Griffendéles talárom és indultam le a nagyterembe reggelire. Most tényleg minden olyan sínen volt... míg be nem tettem a lábam a nagyterembe. Amint betoltam a nagyterem nehéz fa ajtaját az összes diák tekintete rám szegeződött. Nagyon rossz előérzetem volt és úgy éreztem mintha gyökeret vert volna a lábam. Csak álltam ott szótlanul pár percig. Miután pár diákkal felvettem a szemkontaktust és érzékeltem, hogy a tekintetek nem fognak megszűnni, szép lassan elindultam az asztalunk felé.

-Az oké, hogy minket hazazavartál. De elárulnád, hogy mi a fenét kerestél Malfoyal?- esett nekem rögtön James.

-Hogy micsoda?-nyeltem félre a narancslevemet. - Te ezt még is honnan szedted?

-Mindenki erről beszél..- fordult oda Hugo is.

Automatikusan a mardekáros asztal felé néztem. Őt kerestem. De nem volt ott.

 Egy árnyék állt meg előttem. Amikor felnéztem, egy mardekáros lány méregetett. 

-Khm... Rose Weasley?

-Rose Granger ... Weasley.-egészítettem ki.

-Ha nem lenne szükség rá, akkor hidd el a nevedet a számra se venném. Jobban örülnénk, ha a mugli fajtád távol maradna az aranyvérűekétől. -nézett rám szúrós tekintettel.

Hát nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy rájöjjek itt Scorpius Malfoyról van szó. Ó, drágám... hidd el egyetlen porcikám sem vágyik a te aranyvérű szőke hercegedre..

-Hmm.. pedig én úgy tudom, hogy az ilyen félvérű mugli "fajta" nem érdekli a ti aranyvéreteket. -mosolyogtam.- Szóval megnyugodhatsz. Nem veszélyeztetem a birodalmadat.  

Ezeket a mondatokat kellően hangosan mondtam ahhoz, hogy mindenki más is jól hallja. Egy pár percig csend uralkodott a termen, egy két diák huhogását hallottam a távolból. A lány vetett rám még egy utolsó "lenéző" tekintetet majd elsuhant a nagyterem folyosóján. Már csak a repülő talárját láttam mikor kilépett. Bár megnyertem a szócsatát, valahol mélyen éreztem... hogy ez még messze nem ért véget. A Griffendéles asztal őrjöngve ugrott a nyakamba, hogy milyen jól vissza vágtam neki és mind dicsértek, hogy megvédtem a magam és a házam hírnevét. Amikor visszaültem, akaratlanul is a mardekáros asztal felé néztem. És ezúttal ő már ott ült. Szívem szerint előkaptam volna a pálcámat és görénnyé változtattam volna. Már csak a puszta jelenléte is problémát jelent a számomra. Pont ezért felkaptam a táskámat és elindultam a Sötét varázslatok kivédése órára. 

A terem halk morajlása lassan elcsendesedett, ahogy Elias Professzor belépett. Nem volt benne semmi sietség, még is minden tekintet azonnal rá szegeződött. 

-Ma nem elmélettel kezdünk-mondta nyugodt hangon.- Ma emlékezni fogunk arra, hogy a varázslat nem csak tananyag. Hanem védelem. 

A diákok összenéztek. Néhányan idegesen megmozdultak a padokban. A tanár egyetlen pálcasuhintással szabaddá tette a terem közepét.

-Párbajjal kezdünk 

A teremben csend uralkodott. Az a fajta csend, amikor mindenki egyszerre gondolja: "Ugye ez nem komoly?"

-Nem kell jelentkezni- folytatta Hawthorne.- Önkéntes alapon történik.. vagy kiválasztás útján.

A legtöbb diák hirtelen nagyon érdeklődő lett a padlómintázata iránt. Senki nem mozdult. Senki. Aztán egy lassú, magabiztos mozdulattal egy mardekáros lány felállt a helyéről. 

-Én kihívom Őt. -tekintete egyenesen rám nézett. 

Ugyan az a lány aki a nagyteremben volt. Éreztem, ahogy minden szempár ránk tapad. A gyomrom összeszorult de nem a félelemtől, hanem mert tudtam, hogy most nincs visszaút. A tanár hátrált egy lépést. 

-Kezdhetik.

Mind a ketten kiléptünk a terem közepére. A pálcáinkat felemeltük. 

-Expelliarmus!- hangzott a mardekáros lánytól azonnal, határozottan. 

A varázslat azonnal kiszökött a pálcából, tisztán, élesen. Én ösztönből próbáltam reagálni de a mozdulat ... nem jött. A pálcám mintha nem hallgatott volna rám. Késve reagált, bizonytalanul.

-Prote-

De nem volt idő. A saját pálcám nem engedelmeskedett. Mintha egy pillanatra elnémult volna. A vörös fény nem engem ért el elsőként. Hanem a pálcám. Egy éles reccsenés hallatszott. Túl hangos volt. Túl végleges. Megdermedtem. A pálca a kezemben... nem volt többé egyben. Két darabra tört, mintha valami belülről szakította volna szét. A varázslat lendülete így is eltalált, és hátratántorodottam de alig érzékeltem. A világ egy pillanatra elmosódott körülöttem. A terem zajai távolinak tűntek. A kezeimre néztem. A pálca fele még ott volt az ujjaim között. A másik darab a földön feküdt. Csend van. Nem az a megszokott tantermi csend. Ez most más volt. Sűrű. Fojtogató. A mardekáros lány lassan leengedte a pálcáját, egy pillanatra maga sem értette, mi történt. 

-Én.. nem akartam..

De nem hallottam igazán. Csak azt. Hogy eltört. A fa reccsenése újra és újra lejátszódott a fejemben. Elias Professzor azonnal előrelépett, de nem sietett túlzottan. Inkább mintha már értette volna, hogy ez nem egyszerű vereség.  Letérdelt a pálca mellé. Egy pillantás aztán rám nézett.

-Ez nem normális törés. 

Nem szóltam egy szót sem. Nem voltam rá képes. A torkomban valami túl szoros volt ahhoz, hogy hang jöjjön ki rajta. A tanár lassan felvette a pálca másik darabját a földről. 

-Ez a pálca.. sosem volt teljesen az Öné.

A mondat ott maradt a levegőben. És akkor először éreztem igazán, hogy nem csak elvesztettem egy párbajt...

*Scorpius Malfoy szemszöge*

A terem még mindig tele volt azzal a sűrű furcsa csenddel.  Az a fajta csend, ami nem a nyugalomról szól, hanem arról, hogy senki nem tudja, mit kellene mondani. Én a hátsó sorból néztem az egészet. Nem mozdultam, amikor a párbaj elkezdődött. Nem szóltam, amikor Seraphina kimondta Rose nevét. És akkor se, amikor a varázslat elindult. De amikor a pálca eltört.. Az arcom akaratlanul is megváltozott. Nem látványosan, nem drámaian. Inkább úgy, mintha valami belül hirtelen ˝rossz helyre került volna". A szemem egy pillanatra összeszűkült. 

-Ez nem ... -motyogtam halkan, de inkább nem fejeztem be.

Ahogy láttam, hogy Rose a földet nézi, már félúton voltam felé gondolatban. De a lábaim nem mozdultak. Nem ott, nem most. Professzor Hawthorne odalépett, felemelte a pálca darabját. 

" Ez nem normális törés" 

Ekkor már nem a pálcát néztem. Hanem Rose-t. A lányt, aki nem szólt. Aki nem sírt. Aki csak állt ott mozdulatlan, mintha kővé dermedt volna. A körülötte lévő diákok suttogni kezdtek. 

-Látod?

-A pálca..kettétört..

-Ez lehetetlen..

Ökölbe szorítottam a kezem. Aztán hirtelen felálltam. Egy pad nyikordult, valaki felém fordult, de nem érdekelt. Egy lépés. Aztán még egy. De megálltam. Pont a határnál. Ahol már látszott volna, hogy túl közel megyek. Ahol már kérdések merülnének fel. Rose-ra néztem. Most életemben először nem Malfoyként néztem rá. Hanem valakiként, aki pontosan érti, hogy ez nem csak egy vereség volt. Aztán halkan, inkább magamnak, mint bárki másnak: 

-Ez nem az Ő hibája...

A hangom alig hallatszott a teremben. De valahogy még is ott maradt. Aztán vissza ültem a helyemre. Nem azért, mert nem akartam odamenni. Hanem mert rájöttem, hogy most.. nem én vagyok az, aki ezt helyre tudná hozni...