Tizenhatodik fejezet

A születésnapom nem egyetlen napként érkezett meg. Hanem lassan. Szinte észrevétlenül. Napok teltek el előtte, és minden nappal egyre nyugtalanabb lettem. A Roxfort furcsán csendesnek tűnt a Roxmorts-i támadás óta. A folyosók ugyan tele voltak diákokkal, mégis ott lappangott valami a levegőben- egy kimondatlan feszültség. Éjszakánként sokáig nem tudtam elaludni. Újra és újra visszatért az emlék. A Három Seprű. A sötét mágusok. Ahogy néztek. Nem kíváncsian. Nem ellenségesen. Hanem... felismerően. Mintha tudtak volna rólam valamit, amit még én sem. És először éreztem igazán, mennyire védtelen vagyok. A gondolat akaratlanul is hozzá vezetett. Scorpius. Ha itt lenne... megtanítana harcolni. Megmutatná, hogyan védjem meg magam. Nem hagyná, hogy fogalmam se legyen, mi vesz körül. De Ő nem volt itt. Két és fél hónapja. És hiába próbáltam nem gondolni rá- minden üres pillanat visszavitt hozzá.

A születésnapom egy különleges mágikus ünnepre esett, ezért a tanárok nagy része elhagyta a kastélyt. A Roxfort majdnem üres volt. Csak néhány professzor maradt, akik híresen "nem láttak meg" bizonyos dolgokat. Bee ezt természetesen lehetőségnek tekintette. Nem véletlenül volt a legveszélyesebb barátnőm. A Mardekárosok egy régi, hivatalosan lezárt társalgót kaptak meg estére- egy elfeledett báltermet a kastély alsó szintjén, amelyet régen titkos párbajokra használtak. Bee valahogy engedélyt szerzett. Nem kérdeztem hogyan. Nem akartam tudni. 

A szobámban készülődtem. És hosszú ideig csak álltam a tükör előtt. Nem ismertem fel magam. A fekete selyemruha végigsiklott rajtam, finoman ölelte a derekam, majd a csípőmnél lágyan omlott tovább. A combomnál felhasadt, minden mozdulatnál megvillantva a lábaimat. Nem diáklánynak tűntem. Hanem nőnek. A szememet füstös árnyék emelte ki, az ajkaimat mély vörös szín festette. A hajam egyenes tincsei a derekamig értek. Egy pillanatra megálltam. És halkan kifújtam a levegőt. Talán most először nem Weasley-lánynak éreztem magam. Hanem... önmagamnak. Az ajtó kivágódott.

-TE JÓSÁGOS ÉG, ROSE.

Bee megdermedt az ajtóban. Végigmért. Lassan. Teátrálisan. 

-Most komolyan... ha ma valaki nem szeret beléd, annak nincs pulzusa. 

Felnevettem. Ő is elképesztően nézett ki- smaragdzöld ruha simult az alakjára, göndör szőkés haja vad hullámokban omlott a vállára, a szemeiben már ott izzott az este ígérete.

-Kész vagy?-kérdezte.

Nem is várta meg a választ. Már húzott is. 

A zene lüktetett a mellkasomban. A terem már nem csak egy buli helyszíne volt-élt. A régi párbajterem boltíves mennyezete fölött lebegő gyertyák százai úsztak, fényük arany és mély smaragdzöld árnyékokat vetett a falakra. A kőoszlopokat selyemfüggönyök borították, amelyek minden hangosabb nevetésre finoman megmozdultak, mintha a hely maga is részt venne az ünneplésben. A levegőben fahéj, vajsör és tűzwhisky illata keveredett. Az asztalok túlzsúfoltak voltak. Aranyló karamellás sütemények, pezsgő cukorgyümölcsök, lebegő csokoládégolyók, amelyek harapáskor szikrákat szórtak, mélyvörös koktélok, melyek felszínén apró lángok táncoltak. Nevetés visszhangzott minden irányból. A Roxfort szinte üres volt az ünnep miatt. És ettől az egész este tiltottabbnak tűnt. Szabadabbnak. Veszélyesebbnek. Pont olyannak, amilyenre szükségem volt. 

Bee karjában kapaszkodva az asztalon táncoltam. Az alkohol kellemesen tompította a gondolataimat. A testem könnyű volt, a csípőm ösztönösen követte a ritmust. A hajam a hátamon mozgott. Nevettem. És akkor- valami megváltozott. Nem hang. Nem mozdulat. Hanem energia. Mintha a levegő hirtelen sűrűbb lett volna. A bőröm libabőrös lett. Felnéztem. És megláttam Őt. Scorpius Malfoy a terem szélén állt. Nem lépett be.  Nem beszélt. Csak ott volt. A falnak támaszkodva, félárnyékban. És mégis...minden róla szólt. A fekete inge kigombolva simult a testére, az anyag feszülten követte széles vállait. A nyitott gallér alatt megvillant a kulcscsontja és a mellkasa felső íve- halvány, veszélyesen vonzó részlet, amitől kiszáradt a szám. A világos haja ezüstként izzott a gyertyafényben. Éles arccsont. Kemény állkapocs. És azok a szemek... Nem néztek körbe. Nem kerestek senkit. Csak engem. A tekintete olyan volt, mintha lángok mögül figyelne. Forró. Sötét. Éhes. A szívem kihagyott egy ütemet. Aztán még egyet. 

-Bee...-suttogtam.-Csípj meg.

Megcsípett. Baromira fájt. Nem képzeltem. Scorpius visszatért. És amikor ellökte magát a faltól, a terem mintha ösztönösen utat nyitott volna neki. 

Albus és James azonnal elé léptek.

-Komolyan?-kérdezte James. -Most jutott eszedbe?

-Rohadtul semmi közöd hozzá. -mondta Albus keményen.-Nem mész a közelébe.

Scorpius megállt. A tekintete egy pillanatra rájuk siklott. Hideg lett. Nem dühös. Hanem veszélyes. 

-Álljatok arrébb.

-Nem.

Csend. 

A zene tovább szólt, de körölöttünk minden lelassult. Scorpius sóhajtott. Majd egyszerűen félretolta őket. Nem erővel. Szinte könnyed természetességgel. Mint aki nem fogad el akadályt. Felugrott az asztalhoz. A karjai körém zárultak. 

-SCORPIUS! TEGYÉL LE.

Nevetés és kiabálás tört ki mögöttünk, miközben a vállára kapott. A világ fejjel lefelé fordult. És Ő egyszer sem lassított.

Az ajtó becsapódott mögöttünk. Zár kattant. A zene tompává vált. Csak a légzésünk maradt. Felültetett az asztalra. A kezei az asztal két oldalán. Csapdában voltam. Nem szólt. Csak nézett. Lassan. Végigmért. A ruhán. A lábaimon. A számon. A tekintete elsötétült. 

-Nem érdekel hányan táncolnak azon az asztalon...-mondta halkan.

Közelebb lépett. A térde az enyémhez ért. 

-Te soha többet nem fogsz. Megértetted?

Felnevettem. Az alkohol bátor volt bennem.

-Féltékeny vagy, Malfoy?

A szája sarka megrándult. A keze a derekamra csúszott. Megállt. Hezitált. És pontosan ez volt benne a legőrjítőbb. Nem azért, mert nem akart megcsókolni. Hanem mert túlzottan akarta. A hüvelykujja végigsimított a csípőm ívén. A légzése elmélyült.

-Weasley...fogalmad sincs, mit művelsz velem. 

Közelebb húztam magamhoz. Szándékosan.

-Akkor ne állj meg.

Egy pillanat. Egyetlen törékeny másodperc. Aztán elszakadt benne valami. Felkapott. A hátam a falnak simult. A kezei a derekamon, erősen tartva, mintha attól félne, hogy eltűnők. És végre megcsókolt. Nem óvatosan. Nem bizonytalanul. Hanem éhesen. A csók mély volt, forró, türelmetlen- két és fél hónap minden visszatartott érzése egyszerre tört felszínre. A testem automatikusan közelebb simult hozzá. Az ujjaim az ingébe kapaszkodtak. Egy gomb kipattant. Aztán még egy. A mellkasa forró volt a tenyerem alatt. Felnyögött halkan a számnál.

-Te... fogalmad sincs, mennyire vágytam Rád.

A szavai végig rezegtek rajtam. Újra megcsókolt. Hosszabban. Lassabban. Mintha most akarná bepótolni az összes elmulasztott pillanatot. A keze a derekamról a hátamra siklott, közelebb húzott, míg már semmi tér nem maradt köztünk. A világ megszűnt. Csak Ő volt. A légzése. Az érintése. Az a vágy, amit már nem akart elrejteni. És ekkor értettem meg. Scorpius Malfoy nem egyszerűen visszatért. Hanem nem tudott többé távol maradni tőlem. 

A levegő még mindig forró volt közöttünk. Scorpius lassan húzódott el, mintha fizikai erő kellett volna hozzá. A keze még mindig a derekamon pihent, az ujjaim pedig reflexből az ingébe kapaszkodtak. A mellkasom zihált. A szám bizsergett. És egy rövid, veszélyes pillanatra tényleg elhittem... hogy minden rendben lett. Aztán megérkezett a valóság. Két és fél hónapnyi csend. Eltűnés. Félelem. Az az éjszaka, amikor egyedül maradtam. Ellöktem magam a faltól. Nem erősen. Csak annyira, hogy eltűnjön a közelsége.

-Ne...-nevettem fel halkan, kissé bizonytalanul.-Ne nézz így rám.

Scorpius nem mozdult. A tekintete még mindig rajtam égett. Mintha attól félne, hogy ha pislog, eltűnök. 

-Mint aki most nyert meg valamit-tettem hozzá, és a hangomban már ott volt az alkohol éles őszintesége. A mosoly lassan eltűnt az arcáról.

-Nem nyertem semmit.

-Dehogynem-ráztam meg a fejem.-Megcsókolsz...aztán mi lesz? Megint felszívódsz?

A mondat keményebben hangzott, mint akartam. De már nem tudtam  visszavenni. A mellkasában megfeszült valami.

-Rose-

-Nem-emeltem fel a kezem.-Most én beszélek.

Kicsit megszédültem. A bor és a tűzwhisky keveréke kellemesen tompította a világot, de az érzések... azok túl élesek voltak.

-Tudod milyen volt?-kérdeztem halkan.-Amikor mindenki tudta, hogy valami történik... és te csak... eltűntél?

A hangom megbicsaklott. Utáltam, hogy hallja. Utáltam, hogy számít. Scorpius egy lépést tett felém. Megállítottam.

-Ne. Most ne gyere közelebb.

És ez fájt neki. Láttam. Az állkapcsa megfeszült, a keze lassan hullott le az oldala mellé. Először láttam rajta bizonytalanságot. Igazit.

-Azt hittem...-mondtam halkan.-hogy én voltam a probléma.

Csend. A folyosó távoli zaja beszűrődött, de közöttünk minden túl csendes lett. Scorpius végül megszólalt.

-Azért mentem el, mert majdnem meghaltál.

A szavai halkan estek közénk. Megdermedtem.

-És rájöttem... hogy ha közel maradok hozzád, újra meg fog történni.

A dühöm egy pillanatra megtorpant. 

-Szóval megvédtél...azzal, hogy magamra hagytál?

Keserű nevetés csúszott ki belőlem. 

-Ez... zseniális terv volt, Malfoy.

Most már Ő lépett közelebb. Lassan. Óvatosan. Nem birtokolni akart. Csak jelen lenni. 

-Minden nap vissza akartam jönni-mondta halkan.-Minden egyes kibaszott nap.

A tekintete végigfutott rajtam, mintha ellenőrizné, tényleg jól vagyok-e. És ez... veszélyesen hatott rám.

-Akkor miért most?

A válasz előtt egy hosszú pillanat telt el.

-Mert láttalak nevetni... valaki mással.

A szívem kihagyott egy ütemet.

-És rájöttem, hogy nagyobb hülyeség elveszíteni téged... mint kockáztatni mindent.

A falnak támaszkodtam. Túl sok volt. A csók. Az alkohol. Ő.

-Utállak.-motyogtam.

A szája sarka halványan megmozdult.

-Tudom.

Egy másodperc csend. Aztán halkan hozzátettem:

-...de még mindig meg akarlak csókolni.

A tekintete azonnal elsötétült. Nem lépett közelebb. Most nem. Most kivárt. És ez...sokkal veszélyesebb volt. Mert nem követelt. Megengedte, hogy én döntsek. A fejem a vállának billent egy pillanatra. Nem romantikusan. Csak mert elfáradtam haragudni. 

-Ne hidd, hogy ezzel minden rendben lett-suttogtam.

-Nem is hiszem.

A hangja gyengébb volt, mint valaha. 

-De itt vagyok.

És ezúttal nem ígéretként hangzott. Hanem tényként. Odakintről Bee hangja visszhangzott a folyosón. 

-ROSE?! Tudom, hogy itt vagy valahol!

Felnevettem halkan.

-Mennünk kellene...mielőtt ránk talál.

Scorpius bólintott. De mielőtt elindultunk volna, még egyszer rám nézett. Nem birtoklóan. Nem győztesként. Hanem úgy...  mintha most először valóban számítana neki, mit választok. És én még nem döntöttem. De már nem is menekültem.