Tizenötödik fejezet

*Scorpius Malfoy szemszöge*

A pillanat, amikor Rose lezuhant a seprűről, újra és újra visszatért hozzám. Nem emlékként. Inkább büntetésként. Minden alkalommal ugyanaz történik: látom, ahogy elveszíti az egyensúlyát, ahogy a teste megbillen a levegőben... és abban a másodpercben valami bennem is elszakadt. Nem a félelem volt az első érzésem. Hanem a felismerés. Ez miattam van. Nem baleset volt. Éreztem. A mágia a levegőben túl éles volt, túl tudatos. Mintha valaki próbálta volna elérni... rajtam keresztül. Ott álltam a pálya szélén, és először életemben nem tudtam megmozdulni. Nem mertem közelebb menni hozzá. Féltem attól, mit fogok látni a szemében. Hogy fájdalmat. Vagy rosszabb... bizalmat. Mert ha bízik bennem, akkor én vagyok az, aki veszélybe sodorta. Abban a pillanatban tudtam meg, hogy Rose veszélyben van... miattam. Nem mentem be a gyengélkedőre. A folyosón álltam percekig. A kezem a kilincsen volt, mégsem nyitottam ki az ajtót. Féltem attól, hogy rám néz, és meglátom a szemében azt, amit eddig kerültem. Hogy az én világom kezd beszivárogni az övébe. És az én világom nem biztonságos. Aznap éjjel elmentem. Nem búcsúztam el. Nem magyarázkodtam. Egyszerűen eltűntem. Nem magam miatt. Miatta. Mert ha nincs a közelemben, nincs oka annak, hogy Őt bántsák. Legalább is ezt hittem.

A Malfoy-kastélyban kezdődött az igazi pokol. Nem az ellenségeim miatt. Hanem mert túl sok időm lett gondolkodni. Kutattam. Nem felszínesen. Nem kíváncsiságból-megszálltságból. Régi családi jegyzeteket nyitottam ki, lezárt szobák kulcsait kértem el, olyan könyveket vettem a kezemben, amelyeket apám sem szívesen említett. Vérmágiáról, kötelékvarázslatokról, ősi családi relikviákról olvastam. És lassan megértettem. Valaki nem engem figyel. A Malfoy-vonalat figyeli. És Rose... valahogy belekerült ebbe. Nem véletlenül. Amikor rájöttem, órákig ültem mozdulatlanul. A kezeim remegtek, de nem a félelemtől. A dühtől. Mert ha igazam volt, akkor Őt azért választották célpontnak...mert fontos nekem. Apám talált meg a könyvtárban.

-Jobb, hogy eljöttél Roxfortból- mondta halkan.

Nem nézett rám vádlón. Inkább...Megkönnyebbülten. Felálltam, becsuktam a könyvet.

-Ne hidd azt, hogy ezt mind miattad tettem.

A szavak keményebben jöttek ki, mint terveztem. Apám hosszú ideig figyelt. Régen zavart volna ez a tekintet. Most már nem. 

-Akkor miért?-kérdezte.

Először nem válaszoltam. Mert a válasz egyszerű volt. Túlságosan is. 

-Mert veszélyes vagyok Rá.

Kimondani hangosan... más volt. Valóságosabb. Apám nem vitatkozott. Ez sokkal rosszabb volt. 

-Néha-mondta végül- az egyetlen módja annak, hogy megvédjünk valakit, ha távol maradunk tőle. 

Régen hittem volna neki. Most már nem. Mert a távolság semmin sem változtatott. Csak rosszabb lett minden. Az éjszakáim nyugtalanabbak lettek. A mellkasomban állandóan feszülés jelent meg, mintha valami hiányozna... vagy valaki. 

A kíváncsiság azonban nem hagyott nyugodni. A családi relikviák között találtam meg a gyűrűt-egy régi Malfoy ereklyét. Nem hivalkodó, nem díszes- sötét ezüst, finom, szinte élőnek tűnő erezettel.  Amikor megérintettem, hideg futott végig a karomon. Apám egyszer azt mondta: bizonyos tárgyak nem varázslatot hordoznak, hanem szándékot. Ez ilyen volt. A feljegyzések szerint a gyűrű nem kötött meg senkit. Csak felerősítette azt, akit a viselője védeni akar. Nevetségesnek hangzott volna... ha nem tudtam volna azonnal, kire gondolok. Rose. Amikor felhúztam, semmi nem történt. Legalább is, azt hittem. 

Az első jel az erdőben érkezett. Épp egy könyv fölé hajoltam, amikor a mellkasom hirtelen összeszorult. Nem fájdalom volt. Inkább idegen érzések áramlottak belém. Hideg levegő. Erdőszag. Feszültség. És Rose jelenléte. Nem láttam tisztán- csak érzékeltem Őt. A figyelmét. A kíváncsiságát. Azt, hogy egy különleges lényt néz. És mellette valaki más. Cedric. Az érzés azonnal megváltozott. Túl közel állt hozzá. Nem fizikailag éreztem először... hanem a szándékát. A gyűrű felmelegedett az ujjamon. Cedric nem véletlenül volt ott. Közeledni akart hozzá. Tudatosan. Lassan. Türelemmel. A felismerés olyan erővel ütött mellkason, hogy felálltam. Ő hajolt felé. Éreztem Rose bizonytalanságát. És éreztem Cedric döntését. Meg akarja csókolni. A látásom elsötétült egy pillanatra. A dühtől remegett a kezem. Semmi joga nincs hozzá. Semmi. Először akkor jelent meg bennem az az ösztön, amit addig elfojtottam. Nem akartam birtokolni Őt. De azt sem engedhettem, hogy valaki más tegye. Nem szóltam közbe. Nem tudtam még hogyan. Csak álltam ott a kastélyban, több kilométerre tőle... és gyűlöltem a tehetetlenséget. Amikor a pillanat elmúlt, a kapcsolat is megszakadt. És én akkor értettem meg: a gyűrű nem csak veszélyt jelez. Őt hozza közel hozzám. 

Mielőtt végleg elhagytam volna Roxfortot, Oriont kerestem meg. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam.

-Figyelj Rá-mondtam neki.-Amíg nem vagyok itt.

Nem kérdezett sokat. Csak bólintott.

-Ha bármi történik vele?

A tekintetem megkeményedett.

-Akkor bármit megteszel.

Orion értette. És én tudtam, hogy komolyan is veszi. A levelei később egyre rövidebbek lettek. Nyugtalanabbak.  

"Cedric túl sokat van vele.

Nem tetszik a tekintete.

Valami nincs rendben."

A gyűrű ekkor kezdett igazán működni. 

Néhány éjszakával később történt az álom. Nem az enyém volt. Az övé. Aludtam, amikor hirtelen melegség áramlott át rajtam. Nem félelem, nem feszültség. Vágy. Finom, bizonytalan, mégis őszinte. A tudatom mintha elcsúszott volna a saját testemtől. És ott voltam vele. Rose álmodott. Engem. A szoba halvány fényben úszott. Közel állt hozzám. Láttam az arcát olyan tisztán, ahogy a valóságban sosem mertem nézni. A szemei rám fókuszáltak, mintha mindig is ott lettem volna. Ő lépett közelebb. Nem én irányítottam az álmot... de jelen voltam benne. A keze a mellkasomhoz ért. A szívem őrülten vert. Amikor megcsókolt, a kapcsolat hirtelen mélyebbé vált. Nem fantázia volt. Kötelék. A gyűrű reagált az érzéseire. Ő vágyott rám. És az álom megnyitotta közöttünk az utat. Amikor felébredtem, percekig nem kaptam levegőt. Nem véletlen álom volt. Egymást hívtuk.

És ezután nem sokra rá jött az a pillanat. A gyűrű jegesre hűlt. Veszély. Cedric újra mellette volt. Most már tisztábban éreztem mindent, Rose feszültségét, a zavartságát... és Cedric makacs elszántságát. Nem állt le. Nem fogadta el a határokat. A düh úgy tört fel bennem, hogy a mágia körülöttem megmozdult. A kapcsolat hirtelen kitisztult. Mintha közvetlenül mellette állnék. És megszólaltam.  Nem hanggal. Akarattal. 

-Hajolj el.

A szó kiszakadt belőlem. A gyűrű felizzott. És éreztem, hogy meghallotta. Rose megmozdult. Azonnal. A kapcsolat megszakadt, én pedig zihálva támaszkodtam az asztalnak. A dühtől remegtem. Mert tudtam, mit akart Cedric. És először éreztem azt a nyers, sötét birtokló ösztönt, amit eddig elutasítottam. Ő az enyém.  Nem tulajdonként. Hanem mert én vagyok az egyetlen, aki képes megvédeni. És Cedric túl közel került. Túl sokszor. Most már tudtam. Elérem Őt. Akkor is, ha messze vagyok. És Cedric... túl messzire ment. 

A Roxmorts-i támadás hírei hajnalban érkeztek. Azonnal tudtam, miért történt. Amikor korábban figyelmeztettem Rose-t a kocsmánál, három sötét varázsló figyelte. Most visszatértek. Érte. Apám megpróbált visszatartani. 

-Nem akarom, hogy bajod essen. 

Ránéztem.

-Pontosan tudod, hogy nem miattam vannak ott.

Nem vitatkozott tovább. Mindketten tudtuk az igazságot. 

Amikor beléptem a kocsmába, a levegő már tele volt feszültséggel. Nem kellett keresnem őket- a mágia szaga elárulta a jelenlétüket. A következő pillanatban minden felrobbant. Átkok csaptak át a termen. Reflexből mozdultam. A pálcám alig emelkedett, máris hárítottam az első támadást, majd egyetlen visszacsapással végig küldtem az ellenfelet a padlón. A teste végigcsúszott a köveken, mintha elvesztette volna a gravitációt. És akkor elszakadt bennem valami. A düh nem lassan épült. Hanem kitört. A mágiám már nem volt fegyelmezett. Vad volt. Ősi. A fal mögöttem hirtelen lángra kapott, mintha maga a tér reagált volna rám. Nem tudatosan tettem. Nem döntés volt. Hanem reakció. Rose képe villant fel bennem. És a gondolat, ami mindig ugyanoda vezetett: ők érte jöttek. Az egyik sötét varázsló megpróbált hátrálni, menekülni- de egyetlen mozdulattal lefegyvereztem. A pálcája pörögve csapódott a földre. A levegő vibrált körülöttem. A tűz magasabbra csapott. Hallottam apám hangját valahol mögöttem, kimondta a nevem, de nem álltam meg. Nem tudtam. Nem akartam. Mert ha ez az ára annak, hogy ne érjenek hozzá.. akkor az egész helyet porrá égetem. És nem érdekel. A kocsmában káosz uralkodott. Sikolyok. Átkok. Összetört bútorok. Egy újabb varázslat felém csapódott- hárítottam, majd visszatámadtam. 

-Expulso!

Az asztalok robbanva szakadtak szét.

-Protego Maxima!

A pajzs hulláma végigsöpört a termen, visszanyomva mindent, ami mozgott. A mágia már nem engedelmeskedett teljesen. Nem én irányítottam. Hanem az, ami bennem gyűlt. És akkor történt meg a törés. Az egyik támadó fejében megláttam valamit. Nem emléket. Nem gondolatot. Hanem képet. Rose. Arca. A jelenléte. És azonnal megértettem, miért vannak itt. A düh nem nőtt tovább. Hanem elnémult. És átváltott valamibe, amit már nem lehet kontrollálni. A fal mögöttem újra lángra kapott. De most sokkal erősebben. Nagyobban.  Nem varázslatként. Hanem az erőmből. A levegő remegett körülöttem, mintha maga a tér húzódna vissza elölem. A támadók hátrálni kezdtek. Most már féltek. Jogosan. Apám közben a sérülteket mentette ki, pajzsokat emelt, és sorra vitte őket biztonságba, de nem szólt többet. Nem kellett. Már értette. Ez nem taktika volt. Ez nem harc volt. Ez ösztön volt. Védelem. És pusztítás. Addig folytattam, amíg az utolsó pálca is a földre nem hullott. A csend hirtelen nehezedett a romokra. Füst. Égés szaga. Törött kövek. És én ott álltam középen, mozdulatlan. Mert egyetlen gondolat maradt bennem tisztán: nem juthatnak el hozzá. Soha.

Később a falu sötét szélén állva megláttam Őt. És minden elcsendesedett. Rose. A haja hosszú vörös hullámokban omlott a derekáig. A mozgása magabiztos volt, a hosszú lábai könnyed eleganciával vitték előre. A keskeny csípője finoman mozdult járás közben, a köpeny alatt kirajzolódott az alakja. Nem lány volt már. Nő. Az arca érettebb, a szája telt, a tekintete éles és figyelő. Gyönyörű. És a felismerés szinte fájt: rohadtul akarom Őt. Nem csak megvédeni. Hanem mellette lenni. Megérinteni. Hazatalálni hozzá. A gyűrű felmelegedett. Rose egy pillanatra megállt. Mintha érezné, hogy figyelem. Engem keresett. Akkor döntöttem el végleg. Két és fél hónap alatt már nem az a bizonytalan fiú lettem. Tudom, mit akarok. Őt. És azt, hogy biztonságban legyen. Bármi áron. Visszatérek Roxfortba. És ezúttal nem fogok eltűnni. Most már nem figyelek a háttérből. Most már én vagyok a veszély azok számára,  akik hozzá közelednek...