Huszonkettedik fejezet

*Scorpius szemszöge*

A csók túl messzire ment. Nem hirtelen. Nem véletlenül. Lassan csúsztunk bele- És pontosan ezért volt veszélyes. Rose a hóban feküdt alattam, a keze még mindig a kabátomba kapaszkodott, a lélegzete szétesett az enyémmel együtt. És egyetlen gondolat villant át rajtam: még egy másodperc... és nem fogok megállni. A szája meleg volt a hideg éjszakában. Nem sietett. Nem húzódott el. Visszacsókolt. Nem udvariasságból. Nem kíváncsiságból. Akarattal. Éreztem. És ettől veszítettem el majdnem a kontrollt. A kezem ösztönösen a derekára csúszott, közelebb húzva. A teste hozzám simult, és egy rövid, veszélyesen őszinte pillanatban semmi más nem létezett. Sem a családnevek. Sem a házak. Sem a következmények. Csak az, hogy akarom Őt. Túl régen akartam már. A csók mélyült. Lassult. És ettől lett rosszabb. Mert nem volt benne kapkodás. Ez nem hiba volt. Ez választás volt. Az agyam hátsó részében megszólalt valami józan hang: Most állj meg. De a testem egyáltalán nem akart. A hüvelykujjam végigsimított a hátán, és éreztem, ahogy közelebb húzódik. És egyetlen gondolat villant át rajtam: még egy másodperc... és nem fogok megállni. A szám újra az övéhez ért volna. Meg akartam tenni. Nagyon. A kezem ösztönösen szorosabban simult a derekára, közelebb húzva- és abban a pillanatban megértettem, mennyire könnyű lenne átlépni azt a határt. Túl könnyű. Ez volt a baj. Nem akartam, hogy ez egy impulzus legyen. Nem akartam, hogy másnap azt higgye, csak elsodródott velem. Rose Weasley nem egy pillanat volt. Ő döntés volt. Lassan elszakadtam tőle. Nem hirtelen. Nem hidegen. Csak... erővel. A homlokom egy pillanatra az övének támasztottam, lehunyt szemmel. Összeszedtem magam.

-Ha most nem állunk fel...-mondtam halkan.

Nem fejeztem be. Nem kellett. Ő is tudta. Éreztem rajta. Egy másodpercig még maradtam. Aztán hátrébb húzódtam és feltápászkodtam a hóból. A hideg levegő arcul csapott. Józanító volt. Felé nyújtottam a kezem. Nem mosolyogtam. Nem vicceltem. Csak vártam. Amikor megfogta, felhúztam. Túl közel álltunk... megint. A tekintete még mindig kicsit zavart volt. És valami bennem elégedetten megfeszült. Nem azért, mert zavarba jött. Hanem mert tudtam: nem csak én akartam. Elfordultam, mielőtt újra meggondolnám magam. 

-Gyere-mondtam.

Elindultunk vissza az erdőn át. A hó sűrűn hullott. Nem beszéltünk. Nem volt kínos. Inkább...súlyos. Mint amikor két ember pontosan tudja, hogy valami megváltozott, de még nem tudják, mi a neve. Hallottam a lépteit mellettem. Éreztem a jelenlétét. És először az este során nem a következő mozdulaton gondolkodtam. Hanem a következő alkalmon. Mert lesz. Ebben biztos voltam. Rose nem egy hiba volt. Nem egy gyengeség. Ő terv lett. Ahogy kiértünk az erdőből, a kastély fényei megjelentek előttünk. Megálltam a keleti kapunál. Nem mentem tovább. Ha bemegyek vele... újra túl közel kerülünk. Ránéztem. A haja még mindig nedves volt a hótól, az arca kipirult, a szemei... még mindig ugyanazzal a fénnyel néztek rám. Veszélyes látvány. A szám sarka halványan felhúzódott. 

-Innen már egyedül is visszatalálsz, Weasley.

Egy pillanatig nem mozdult. Mintha várna valamire. Aztán bólintott. Megfordult és elindult. Nem néztem utána. Nem azonnal. Csak amikor már majdnem eltűnt a folyosón. A mellkasomban furcsa nyugalom ült meg. Nem veszítettem el a kontrollt. És mégis... többet kaptam, mint terveztem. Elindultam a Mardekár felé. A gondolataim már előrébb jártak. Rose szeret repülni. Ezt mindenki tudta. Szabadság. Magasság. Sebesség. Elmosolyodtam. Nem az volt a kérdés, elviszem-e valahova. Hanem az... mennyire fogja élvezni, amikor rájön, hogy már megint velem van. 

A Nagyterem hangos volt. Túl hangos. Kanálcsörgés, nevetések, széktologatás, beszélgetések minden irányból - a szokásos reggeli káosz. Tökéletes háttérzaj ahhoz, hogy mindenki úgy tegyen, mintha semmit sem vett volna észre. Én viszont észrevettem. Rose Weasley a Griffendél asztalnál ült, és látványosan próbálta fenntartani a "semmi különös nem történt" arckifejezést. Nem sikerült. Túl gyorsan mozgott a villája. Túl sokszor igazított a haján. És egyszer sem nézett fel. Még. A szám sarka megmozdult. Menekül. Pontosan azt csinálja, amit vártam. Felállt. Bee-nek mondott valamit, és elindult a büféasztalok felé. Most. Én is megmozdultam. Nem siettem. Nem is lassítottam. Pont úgy mentem, mintha az egész véletlen lenne- pedig minden lépésem pontosan kiszámított volt. A kávéskannánál értük egymást. Ő előbb. Én másodszor. Tökéletes sorrend. Nem néztem rá rögtön. Töltöttem magamnak. Hagytam, hogy Ő legyen az, aki először tudatosítja: itt vagyok. Éreztem a pillanatot, amikor megfeszült mellette a levegő. Aztán megszólaltam, nyugodtan:

-Ha remeg a kezed, a kávé nem lesz jobb tőle.

Oldalra pillantottam. A tekintete azonnal belém akadt. Ott volt benne minden. Tegnap este. A hó. A csók. Az a pillanat, amikor nem állított meg. Egy pillanatig hagytam, hogy ez ott maradjon köztünk. Aztán közelebb hajoltam, csak annyira, hogy ne hallja senki más:

-Nyugodj meg.

Egy félmosoly.

-Még mindig nem beszéltem róla senkinek.

Szünet. Aztán lassabban.

-És nem is fogok.

Letettem a csészét. Mintha ez lenne a beszélgetés vége. De mielőtt elindultam volna, még visszanéztem rá. Ezúttal nem finoman. Nem udvariasan. hanem úgy, hogy pontosan értse.

-Kár lenne úgy tenni, mintha nem tudnád, mit történt. 

Egy pillanat. Kettő. Aztán elmentem. Nem néztem vissza. De tudtam. Most már nem a tegnap este volt a probléma. Hanem az, hogy Rose pontosan tudja: én nem felejtem el. 

A délután lassan nyúlt el a Roxfort felett. Nem kerestem Őt. Csak tudtam, hol fog feltűnni. A belső udvar felé vezető lépcsőnél álltam, amikor megláttam. Rose Weasley. Egyedül. Ez ritka volt. És pontosan ezért volt jó pillanat. 

-Weasley -mondtam, amikor mellém ért. 

Megállt. Nem teljesen meglepve. Inkább... óvatosan figyelve. 

-Malfoy.

A hangja most nem volt olyan éles. Ez tetszett. Biccentettem a folyosó vége felé. 

-Gyere velem.

Nem kérdés volt. Nem magyarázat. Csak irány. Nem mozdult rögtön.

-Hová?

Előre néztem.

-Csak kövess. És megtudod.

Egy pillanat szünet. Aztán mellém lépett. Nem mögém. Mellém. Ez az apró döntés többet mondott, mint bármi. 

A kastély mögötti kifutó felé mentünk. A levegő ott mindig más volt. Sűrűbb. Őszintébb. Ahogy közelebb értünk, már hallotta. A hangot. Nem zaj volt. Inkább... súly. Rose lassított.

-Ez mi?

Nem néztem rá rögtön.

-Valami, ami eldönti, mennyire bízol abban, amit nem te irányítasz.

Oldalra pillantottam. A tekintete szűkült.

-Ez nem válasz.

Elmosolyodtam.

-De az.

A kifutón ott állt. A hippogriff. Már várta a levegőt. Széles, erős teste, fémesen csillanó tollak a szárnyán, és az a mozdulatlanság, ami soha nem teljesen nyugalom. Inkább figyelem. Rose megállt. Egy pillanatra sem hátrált. Ez fontos volt. A lény feje lassan felé fordult. A tekintetük találkozott. És ott történt valami. Nem látványos. Inkább felismerés. A hippogriff nem mozdult agresszívan. Csak figyelt. Rose sem. Csak állt.

-Meghajolsz-mondtam halkan.

Nem nézett rám.

-Tudom.

És megtette. Lassan. Tisztán. A lény mozdult. Egy lépést előre. Aztán még egyet. Nem közelítés volt. Elfogadás. Rose kifújta a levegőt. Nem vette észre, hogy eddig bent tartotta. A hippogriff feje közelebb hajolt hozzá. Rose nem hátrált. Sőt. A kezét lassan felemelte. Megérintette a tollakat. A lény nem reagált rosszul. Elfogadta. A szemem rajta maradt. Ez a pillanat... más volt. Nem Roxfort. Nem szabály. Hanem ösztön.

-Felülsz -mondtam végül.

Most először nézett rám igazán. 

-Mi?

Biccentettem a lény felé.

-Fel.

Nem vitatkoztam. Nem magyaráztam. És Ő... nem mondott nemet. 

A felszállás egyszerűbb volt, mint várta. Rose elöl. Természetesen. Én mögé kerültem. A mozdulat nem volt sietős. De ahogy felültem mögé, a távolság köztünk eltűnt. Nem teljesen érintés. De elég közel ahhoz, hogy minden mozdulata érezhető legyen. A vállam majdnem az övéhez ért. A kezem a kapaszkodón mellette. Nem nyúltam hozzá. De ott voltam. A hippogriff megmozdult. A világ leesett alattunk. És Rose... nem kapaszkodott túl erősen. Nem pánikolt. Csak figyelt. A szél az arcába csapott. 

A  levegő másképp működik ott fent. Nem halkabb. Őszintébb. Rose először csak tartotta a hippogriffet. Túl feszesen. Éreztem a vállán keresztül. 

-Engedd el egy kicsit- mondtam mögötte halkan. 

Nem reagált rögtön. Aztán lassan... megtette. És a lény megváltozott alatta. Nem lett engedelmesebb. Csak... élőbb. Rose lélegzete egy pillanatra elakadt. Nem félelemből. Inkább abból a felismerésből, hogy ezt most Ő csinálja. A szél meglökte őket. És én automatikusan közelebb csúsztam. Nem látványosan. Nem direkt. Csak annyira, hogy stabilabb legyen a helyzet. A vállam a hátához ért. Egy pillanatra. Túl könnyű volt nem elhúzódni. Nem is tettem. Éreztem az illatát. Nem a parfümöt. Hanem azt, ami Ő. Friss levegő, hideg fémes szél, és valami, amitől nem tudtam elfordulni. Rose kicsit hátrafordította a fejét, amikor a hippogriff fordult. Túl közel. Az arca majdnem az enyémhez ért. Egy pillanatig nem mozdultunk. Csak a szél. És az a hülye, feszült csend kettőnk között. Aztán visszafordult. Mintha semmi nem történt volna. De mindketten tudtuk, hogy igen. 

-Élvezed- mondtam halkan.

Nem kérdés volt. Megfeszült egy pillanatra. Éreztem.

-Nem.

A hangja túl gyors volt. Elmosolyodtam.

-Hazudsz.

Egy apró mozdulat a vállával. Tagadás. De nem harag. Inkább... kontrollvesztés. Amit nem akart bevallani. 

A hippogriff élesen emelkedett. Rose ösztönösen hátradőlt. És most már nem csak közel voltunk. Hanem tényleg. A mellkasom majdnem hozzáért a hátához teljesen. A kezem a kapaszkodón mellette. A karjaim között. Nem érintettem. De ott voltam. Mindenhol, ahol nem kellett volna. 

-Malfoy...-szólalt meg halkan.

A hangja most más volt. Nem parancs. Nem védekezés. Valami köztes. 

-Igen? -kérdeztem nyugodtan.

Nem néztem rá rögtön. Hagytam, hogy Ő forduljon kicsit. Aztán a tekintetünk összeért. Túl közel. Túl sok levegő nélkül. És ott volt az a pillanat, amikor már nem a hippogriff volt az érdekes. Nem szólt. Csak visszanézett előre. De most már nem feszült. Hanem figyelt. 

A hippogriff szárnyai lassabban vertek. Éreztem, ahogy Rose teste aprón előrebillent a süllyedésnél. Nem ijedt meg- csak ösztönösen alkalmazkodott a mozdulathoz. Jól kezelte. Túl jól. A lény talajt ért, karmok kaparták fel a fagyos földet, a szárnyak még egyszer szélesen kitárultak, majd lassan visszahúzódtak. Csend lett. Az a furcsa, sűrű csend, ami repülés után mindig megmarad az emberben. Rose nem mozdult rögtön. Én sem. Túl közel voltunk még. Éreztem a légzését a mellkasom előtt. Aztán Ő kezdett leszállni. A lába bizonytalanul érte a talajt- a repülés még benne maradt. Reflexből nyúltam utána. A derekánál fogtam meg. Nem finoman. Hanem biztosan. Ahogy leemeltem a hippogriffről, a teste felém fordult, és automatikusan a vállamba kapaszkodott. Az ujjai belefogtak a kabátomba. Egy pillanatra teljesen egymásnak simultunk. Nem szándékosan. De egyikünk sem lépett hátra. Rose felnézett rám. Túl közel volt az arca. A szeme még mindig csillogott a repüléstől- attól a szabadságtól, amit nem tudott elrejteni. A kezem még mindig a derekán maradt. És Ő sem engedte el a vállamat. A hippogriff mögöttünk halkan fújt egyet, de egyikünket sem érdekelte. Túl sok levegő lett hirtelen kettőnk között. Túl kevés távolság. Éreztem, ahogy egyetlen apró mozdulat elég lenne. Csak egy. A tekintete lecsúszott a számra egy pillanatra. És akkor tudtam, hogy ezt most nekem kell megszakítani. Mert ha nem... lassan kifújtam a levegőt, közelebb hajolva hozzá annyira, hogy csak Ő hallja:

-Ha még sokáig így maradunk...

egy rövid szünet. A hüvelykujjam akaratlanul is megmozdult a derekán.

-... kénytelen leszek elvinni valahova, ahol nem kell visszafognom magam.

Nem fenyegetés volt. Nem vicc. Csak őszinte megállapítás. Rose szeme egy pillanatra elkerekedett. És akkor végre elengedtem. Egyetlen lépést hátráltam. Mintha mi sem történt volna. De a levegő köztünk már teljesen más lett. És mindketten tudtuk..