Huszonegyedik fejezet

Nem kérdeztem meg, hova megyünk. Talán azért, mert féltem, hogy ha kimondja, hirtelen túl valóságossá válik az egész. Scorpius mellettem indult el a sötét ösvényen. A kastély fényei lassan halványultak mögöttünk, a hó puhán hullott körénk, elnyelve a lépteink hangját. Az éjszaka csendje más volt itt.  Sűrűbb. Mintha az erdő figyelne. A kabátom ujjába dörzsöltem a kezem. 

-Remélem, tudod, hogy normális emberek ilyenkor alszanak.

-A normális emberek nem jönnek el velem éjjel az erdőbe.- felelte nyugodtan.

Oldalra pillantottam. Nem vigyorgott. Nem ugratott. Csak mondta. És ettől hirtelen melegebb lett az arcom.

-Nem miattad jöttem- vágtam rá.

Egy pillanatra rám nézett. Az a hosszú, türelmes pillantás. 

-Persze.

Utáltam, hogy nem vitatkozott. A hó egyre sűrűbben esett. Apró pelyhek ültek meg a haján. Automatikusan odanyúltam volna lesöpörni, de időben megállítottam magam. Túl intim lett volna. Ehelyett előre néztem.

-Szóval... gyakran rángatsz ki lányokat az erdőbe?

-Nem.

-Meglepően gyors válasz.

-Nem szoktam senkit ide hozni.

A hangja csendesebb lett. Nem hangsúlyozta. Nem is nézett rám. És pont ezért hittem el. Egy ideig csak mentünk egymás mellett. A fák magasra nyúltak fölénk, az ágak között átszűrődő holdfény ezüst csíkokat rajzolt a hóra. Megcsúsztam egy rejtett gyökéren. Mielőtt reagálhattam volna, a keze a derekamnál volt. Gyors. Biztos. Természetes. Megállított. A szívem azonnal gyorsabban vert. 

-Óvatosan -mondta halkan.

Nem engedett el rögtön. Éreztem az ujjait a kabáton keresztül is. 

-Elbírom magam-mondtam.

-Tudom.

Még mindig tartott. Felnéztem rá.

-Akkor?

Egy apró mosoly jelent meg.

-Nem mindig arról szól, hogy kell-e.

És csak akkor engedett el. Tovább indultunk. De már közelebb sétált mellettem. Mintha észrevétlenül változott volna meg köztünk a távolság. 

-Miért pont én?-bukott ki belőlem.

Megállt. Rám nézett. Nem azzal a megszokott Malfoy-arccal. Hanem komolyan.

-Mert te nem próbálsz lenyűgözni.

Pislogtam.

 Újra elindultunk. A hó halk surrogással hullott körölöttünk.

-A legtöbben vagy utálnak, vagy bizonyítani akarnak nekem valamit -folytatta.- Te egyik sem vagy.

-Néha utállak.

Oldalra nézett.

-Igen. De őszintén.

A hangjában volt valami... melegség. És ettől furcsán összeszorult a mellkasom. 

-És te?-kérdeztem.- Miért érdekel ennyire, mit gondolok?

Nem válaszolt azonnal. Csak sétált tovább. Aztán halkan:

-Mert amikor rám nézel... nem Malfoyt látsz.

Megálltam. Ő is megállt velem. A csend hirtelen nehézzé vált. A hó köztünk hullott.

-És kit látok?-kérdeztem.

A tekintete rajtam időzött. Hosszabban, mint kellett volna. 

-Azt próbálom kideríteni.

A szívem nagyot dobbant. Elfordultam, mert túl sok lett.

-Ez veszélyesen hangzik.

Halkan felnevetett.

-Az is.

Tovább indultunk. Most már éreztem: nem csak sétálunk. Valami felé haladunk. És nem tudtam eldönteni, hogy az erdő mélye... vagy más felé. A hó sűrűbben kezdett esni, a világ beszűkült körölöttünk. És ekkor jöttem rá, hogy nem félek. Egyáltalán nem. Mert mellette sétálva az éjszaka nem tűnt veszélyesnek. Csak... elkerülhetetlennek. 

Az erdő egy ponton hirtelen elcsendesedett. Nem úgy, mint eddig. Ez.. más volt. A fák ritkulni kezdtek, a talaj enyhén emelkedett, és Scorpius lassított. Mintha figyelne. Mintha hallgatózna. 

-Most ne beszélj- mondta halkan.

A hangja ösztönösen engedelmessé tett. Közelebb léptem hozzá. Nem kérte. Mégis természetesnek tűnt. A fák közül kiléptünk egy sziklás peremhez. És akkor megláttam. Először csak a fényt. Mélysárga villanások a sötétben. Aztán mozgást. Hatalmas árnyék suhant át a levegőben. A lélegzetem elakadt. 

-Az nem lehet...

A következő pillanatban egy sárkány emelkedett a levegőbe a völgy mélyéről. Szárnyai lassan csaptak, a hópelyhek örvényleni kezdtek körülötte. A pikkelyei a holdfényben ezüstösen izzodtak. Gyönyörű volt. Félelmetesen gyönyörű. Még egy. És még egy. Lent, a sziklák között több fiatal sárkány mozgott, mély, morgó hangjuk visszhangzott a völgyben. Nem tudtam megszólalni. Csak néztem. Teljesen elfelejtettem, hogy Scorpius ott áll melettem.

-Roxfort hivatalosan nem tud róluk-mondta halkan.- A rezervátum túl közel van a határhoz. Néha átrepülnek. 

A hangját alig hallottam. A szemem a sárkányokon ragadt. 

-Ez... ez hihetetlen...

Előre léptem a peremhez. A szívem olyan gyorsan vert, mintha ki akarna törni. Egy fiatal sárkány felröppent, tüzet lehelt a hideg levegőbe. A láng narancsszín fénye végigsiklott a hóval borított tájon. Nevettem. Nem tudtam visszatartani. Gyermeki, őszinte nevetés tört fel belőlem. 

-Nézd... nézd azt!

Hátra fordultam hozzá. És akkor vetem észre: Ő nem a sárkányokat nézte. Hanem engem. A tekintete csendes volt. Puha. Majdnem... meghökkent.

-Mi az? - kérdeztem.

Mintha rajtakaptam volna.

-Semmi.

Hazudott. 

-Malfoy.

Egy apró félmosoly jelent meg.

-Most már értem.

-Mit?

Közelebb lépett. A vállunk majdnem összeért.

-Miért kellett, hogy te lásd ezt.

A hangja halk volt. Komoly. Újra a sárkányokra néztem, de már nem ugyanaz volt. Mert éreztem Őt mellettem. A melegét a hideg éjszakában.

-Gyönyörűek -suttogtam.

-Igen.

A hó lassan hullott ránk. Egy nagyobb sárkány körözött fölöttünk, árnyéka végigsiklott a tisztáson. Ösztönösen közelebb léptem Scorpiushoz. A karja finoman a hátam mögé került. Nem birtoklóan. Nem kérdezve. Csak... ott volt. És hagytam. A szívem nyugodtabb lett.

-Félsz? -kérdezte.

-Nem.-feleltem.- Inkább...élek.

Valami megváltozott az arcán. Mintha ez a mondat eltalálta volna. 

-Pontosan ezért hoztalak ide.-mondta.

Most már én néztem Őt. Igazán. A hópelyhek megültek a szempilláin. A haja sötétebbnek tűnt az éjszakában. És hirtelen rájöttem: nem csak a sárkányok miatt jöttem.

-Tudtad, hogy tetszeni fog?

Halkan kifújta a levegőt.

-Tudtam, hogy te érteni fogod.

A mellkasomban valami felmelegedett. Nem szóltunk többet. Csak álltunk egymás mellett. A sárkányok köröztek felettünk, a lángok időnként felvillantak, a hó hangtalanul hullott. És először éreztem azt... hogy ketten vagyunk egy titokban. Egy világban, amit senki más nem lát. 

Nem akartam elindulni. Még egyszer hátranéztem a völgyre, ahol a sárkányok árnyéka lassan eltűnt a hófüggöny mögött. 

-Maradhatnánk- mondtam halkan.

Scorpius rám nézett. Az a nézés. Mintha pontosan tudná, hogy nem a sárkányokról beszélek.

-Maradnál velem az erdő közepén éjszaka?-kérdezte.

-Az attól függ...-vontam vállat.- Mennyire bízhatok benned?

A szája sarka megmozdult. 

-Veszélyes játék, Weasley.

Elindultunk vissza. A hó sűrűbben kezdett esni. A fák között a világ beszűkült, csak a lépteink hangja maradt. Túl közel sétált mellettem. Néha összeért a karunk. Nem húzódtam el. Ő sem. A csend nem volt kényelmetlen. Inkább... feszült. 

-Szóval- szólaltam meg végül.- ezért rángattál ki az éjszaka közepén?

Oldalra pillantott rám. Nem válaszolt rögtön. A szája sarka lassan felhúzódott. 

-Miért?- kérdezte nyugodtan.- Másra számítottál?

Egy pillanat alatt leesett, hogyan hangozhatott a kérdésem. A szívem kihagyott egy ütemet. 

-Nem!-vágtam rá túl gyorsan.- Mármint... nem úgy. Csak... nem tudtam, hova viszel.

Ő halkan felnevetett. Nem hangosan. Az a veszélyesen elégedett fajta nevetés volt. 

-Persze.

Éreztem, hogy melegszik az arcom.

-Ne képzelj bele dolgokat.

-Én? -kérdezte ártatlanul.- Te kérdezted.

Elfordítottam a fejem, mintha a hóesést figyelném. Tereltem. Nagyon nyilvánvalóan. 

-Csak meglepett, ennyi.

Csend lett. Pár lépés után megszólalt mögöttem. Halkabban.

-Tegnap sem egyeztettünk semmiről.

Megálltam. A szívem egy pillanatra kihagyott. Lassan visszafordultam felé. A hangja mélyebb lett.

-Mégis ott maradtál.

A hópelyhek megültek a haján. Túl közel álltunk egymáshoz. 

-Lehet, hogy rossz döntés volt- mondtam gyorsabban, mint kellett volna.

Figyelt. Nem vitatkozott. Nem mosolygott. Csak nézett. Aztán bólintott. 

-Igen.

Meglepődtem.

-Tessék?

Egy lépéssel közelebb jött.

-Rossz döntés volt.

A hangja halkabb lett.

-Mert most újra meg fogod tenni.

Megfeszült bennem valami. 

-Elég biztos vagy magadban.

-Nem-mondta.- Csak... figyelem, mit csinálsz, amikor azt hiszed, senki nem néz. 

A hó egyre sűrűbben hullott. Valami forróság futott végig rajtam. Túl közel álltunk. Túl csend lett. És hirtelen... összegyúrtam egy marék havat. És tarkón dobtam. Csattanás. Scorpius lefagyott. Lassan megfordult.

-Most komolyan...?

Nevetni kezdtem.

-Megérdemelted.

A tekintete beszűkült. Veszélyesen.

-Ezt megbánod.

Hátrálni kezdtem.

-Nem félek-

A következő pillanatban hó csapódott a mellkasomnak. Felsikítottam. Nevetett. Őszintén. Elindult felém. Futni kezdtem. A hó ropogott alattunk, a nevetésem visszhangzott a fák között. Újabb hógolyó repült felém, kikerültem, majd visszadobtam. Nevettünk. Igazán. Minden feszültség eltűnt. Aztán megcsúsztam. A lábam kicsúszott. Egy kiáltás szakadt ki belőlem- Scorpius elkapott. De a lendület túl nagy volt. Mindketten a hóba zuhantunk. Ő alattam. Én fölötte. A világ hirtelen elcsendesedett. Csak a lélegzetünk hallatszott. A hajam az arcába hullott. A keze reflexből a derekamon maradt. Nem mozdultunk. Túl közel. A mosoly lassan eltűnt az arcáról. A tekintete végig siklott rajtam. Nem sietett. Nem játszott. Csak nézett. És valami bennem... elszakadt.

-Rose...-mondta halkan.

A hangja már nem volt pimasz. Megéreztem a kezét a hátamon. Meleg. Biztos. A szívem vadul vert. Nem gondolkodtam. Lehajoltam. A csók egyszerre történt. Mintha mindketten ugyanabban a pillanatban döntöttünk volna. Nem óvatos volt. Nem bizonytalan. Heves. Forró. És teljesen elvette a levegőt. Egy pillanat alatt megszűnt minden gondolat, minden érv, minden "nem kéne". Csak Ő volt. A keze a derekamnál megfeszült, közelebb húzott magához, és én ösztönösen kapaszkodtam bele, mintha különben eltűnne alólam a világ. A hó hidege a hátamon volt... de Ő minden mást elnyomott. A csók nem lassult. Inkább mélyült. Mintha egyikünk sem akarna elsőként visszalépni. Aztán a lendület... megváltozott. Scorpius keze a hátamon megmozdult, és egy finom, de határozott mozdulattal fordított rajtunk. A hó puha volt alattam, de most Ő volt fölöttem. A szemei az enyémen. Túl közel. Túl intenzíven. Egy pillanatra megállt. Nem azért, mert el akart volna húzódni. Hanem mintha ellenőrizné... hogy tényleg akarom-e ezt. A szívem vadul vert. És én nem fordultam el. Ez volt a válasz. A csók újra elindult. Most lassabban. Mélyebben. Kevesebb játék, több... valami, amit nem akartam megnevezni. Az ujjaim a kabátjába csúsztak, és éreztem, ahogy a lélegzete elakad egy pillanatra, mielőtt még közelebb húzna. A világ beszűkült kettőnkre. A hóesés eltűnt. A hideg eltűnt. Minden eltűnt. A hó alattunk elolvadt, ahol hozzám ért. A hideg és a meleg teljesen összekeveredett. Aztán egy pillanatra, alig észrevehetően, elszakadt tőlem. A homloka az enyémhez ért. A lélegzetünk összekeveredett. A tekintete az enyémen maradt, sötéten, feszülten. A szája sarka alig mozdult, mielőtt halkan, rekedten megszólalt volna.

-Nem fogok tudni leállni, ha így folytatjuk.

A hangja nem fenyegetés volt. Inkább... beismerés. Túl őszinte. Túl közeli. A gyomrom összerándult. Csak az maradt, ahogy fölém hajol, és ahogy én nem akarom, hogy vége legyen...