Huszadik fejezet

A hideg levegő élesen csapott az arcomba, ahogy egyre gyorsabban lépkedtem az ösvényen. Nem néztem hátra. Nem akartam látni, hogy követ-e. Nem akartam tudni, hogy még mindig figyel. 

-Rose-szólalt meg Bee mögöttem.-Rose, lassíts már!

Nem lassítottam. A hó ropogott a cipőm alatt, a légzésem túl hangos volt, a szívem pedig még mindig ott dobogott valahol a bordáimon kívül. Csak akkor álltam meg, amikor már jóval távolabb voltunk a többiektől. Bee finoman kirántotta a karját a szorításomból.

-Oké-mondta.- Most vagy megmagyarázod, mi a Merlin történt, vagy én kezdek el sikítani.

Hallgattam. A kezeim remegtek. Utáltam. Utáltam, hogy hatással van rám. Utáltam, hogy egyetlen mondata elég volt ahhoz, hogy teljesen kizökkentsen.

-Ő...- kezdtem, aztán elakadtam.-Ő ezt nem csinálhatja. 

Bee felvonta a szemöldökét.

-Technikailag épp most csinálta.

Felé fordultam.

-Mások előtt, Bee! Cedric előtt! Mintha... mintha joga lenne beleszólni!

A hangom élesebbre sikerült, mint akartam. Bee egy pillanatig csak figyelt. Aztán lassan megkérdezte:

-És tényleg ez zavar?

Megdermedtem.

-Persze hogy ez zavar!

Bee nem válaszolt azonnal. Csak nézett rám. Túl jól ismert. 

-Nem-mondta végül halkan. -Téged az zavar, hogy igaza volt.

A levegő bennem rekedt. 

-Nem volt igaza.

-Rose...-sóhajtott Bee.- Amikor megjelent, konkrétan elfelejtettél létezni. Láttalak.

Elfordultam. A kastély tornyai messze magasodtak fölénk, a hó vakítóan fehér volt körülöttünk. 

-Nem szeretem ezt az érzést - mondtam halkan.

Bee közelebb lépett.

-Melyiket?

Sokáig nem válaszoltam. Aztán kibukott.

-Hogy nem én irányítok.

Csend.

-Amikor rám néz...-folytattam - olyan mintha mindent látna. A gondolataimat. A döntéseimet. Mintha... előbb tudná, mit fogok érezni, mint én magam. 

Bee halványan elmosolyodott.

-Ez veszélyesen úgy hangzik, mint vonzalom.

Felnevettem, de nem volt benne humor.

-Ez veszélyesen úgy hangzik, mint hiba.

Bee megrázta a fejét.

-Nem. Ez veszélyesen úgy hangzik, mint valaki, aki tényleg számít.

Megszorítottam a kabátom ujját.

-Más mellett minden egyszerűbb lenne-mondtam.- Nyugodt. Kiszámítható.

-És Malfoy mellett?

A kérdés szinte suttogás volt. Lenyeltem.

-Semmit nem tudok.

Bee bólintott. 

-Pont ezért félsz.

A szél végigsöpört a birtokon. Egy pillanatra újra láttam magam előtt Scorpius arcát. Azt a mosolyt. Azt a mondatot. Tegnap nem ezt mondtad.

-Ő direkt csinálja-morogtam.-Provokál. Játszik velem.

Bee felnevetett.

-Igen. Mert féltékeny.

Azonnal rávágtam:

-Nem féltékeny.

Bee csak rám nézett. Hosszú másodpercig.

-Rose...odajött. Félbeszakított egy programot. Nyilvánosan jelezte, hogy már van közöd hozzá. Ez nem stratégia. Ez territóriumjelölés.

Pislogtam.

-Ez...borzalmasan hangzik.

-Ez romantikus-vigyorgott.

-Ez rémísztő.

-Az is.

Elindultunk vissza a kastély felé, lassabban. A hó alatt rejtett kavicsok halkan csikorogtak. Bee hirtelen oldalra nézett rám.

-És most jön az igazi kérdés.

Felsóhajtottam.

-Mindig van egy igazi kérdés.

-Igen.-elmosolyodott.-Ha ma este Scorpius hívna...nemet mondanál?

Megálltam. A válasz azonnal ott volt bennem. Túl gyorsan. Túl őszintén. Nem mondtam ki. Bee halkan felnevetett.

-Na. Pont ezt akartam látni.

-Nem válaszoltam semmit.

-Dehogynem.

Folytattuk az utat. És bár hangosan nem mondtam ki... először mertem beismerni magamnak: nem az volt a problémám, hogy Scorpius túl közel jött. Hanem az, hogy én egyetlen pillanatig sem akartam hátrébb lépni. 

A szobám szokatlanul csendes volt. A többiek még lent lehettek a klubhelyiségben, mert csak távoli nevetések szűrődtek fel. Az éjjeli lámpa halvány fénye sárgára festette a falat, az árnyékok lassan mozogtak, ahogy a gyertya lángja megremegett. Az ágy szélén ültem. Cipő még rajtam. Kabát a székre dobva. Legalább háromszor próbáltam meg lefeküdni aludni. Legalább háromszor ültem vissza. Nem tudtam kikapcsolni az agyam. A reggel újra és újra lejátszódott bennem. Scorpius hangja. A félmosolya. Tegnap nem ezt mondtad. Felnyögtem, és hátradőltem az ágyon. 

-Idióta-motyogtam.

Nem volt világos, melyikünkre értem. Talán rá. Talán magamra. Oldalra fordultam. Féltékeny volt. Ez a mondat nem akart eltűnni. Ha csak játszott volna... könnyű lenne nevetni. De nem játszott. És pontosan ez zavart. Behunytam a szemem. Azonnal láttam magam előtt, ahogy néz rám a birtokon. Nem tolakodóan. Nem kihívóan. Csak... túl figyelmesen. Mintha mindig egy lépéssel közelebb lenne hozzám, mint kellene. 

-Nem gondolok rá-suttogtam.

Pont ekkor halk koppanás hallatszott az ablak felől. Felültem. Egy apró papírrepülő lebegett a levegőben. Megdermedtem. A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni.  Nem kellett megérintenem. Tudtam, kitől jött. A pergamen türelmesen körözött előttem. Nem nyúltam érte. Csak figyeltem. Mintha elég ideig nem mozdulok, eltűnne. Nem tűnt el. Felsóhajtottam, felálltam, tettem egy lépést felé... aztán megálltam.

-Nem-mondtam halkan.

A papír tovább lebegett. Várt. Mintha pontosan tudná, hogy végül úgyis felveszem. És utáltam, hogy igaza van. Lassan kinyújtottam a kezem, és elkaptam. A pergamen meleg volt az ujjaim között. Kinyitottam. 10 órakor. Keleti kapu. Semmi név. Semmi aláírás. Mégis elmosolyodtam. Persze. Összecsuktam. Letettem az asztalra.

-Nem megyek.

Visszaültem az ágyra. Tíz másodperc. Húsz. Újra a levélre néztem. 

-Biztos nem.

Felálltam. Járkálni kezdtem a szobában. Miért akar találkozni? Bocsánatot kérni? Folytatná a játékot? Vagy csak... látni akar? A gondolat kelletlenül jól esett. Felvettem a levelet. Újra elolvastam.                10 órakor. Keleti kapu. Nem kérdés volt. Nem kérés. Hanem valami furcsa bizonyosság. Mintha tudná, hogy el fogok jönni.

-Miért mennék?-kérdeztem hangosan.

Csend válaszolt. Mert kíváncsi vagy. Mert egésznap rá gondoltál. Mert amikor rád nézett... nem akartad, hogy abbahagyja. Visszadobtam a papírt. Nem. Ez hülyeség. Nem tartozom neki semmivel. Nem dönthet helyettem. Az óra halk ketyegése hirtelen túl hangos lett. Rápillantottam. 

21:41

-Nem megyek.

21:46

Megint a levelet néztem. A gyomrom idegesen összeszorult. Mi van, ha tényleg vár? Mi van, ha mondani akar valamit? Mi van, ha nem megyek... és ez az egész egyszerűen... elhal? Felsóhajtottam.

21:52

Felálltam. Megálltam a szoba közepén. A szívem gyorsabban vert. Most vagy soha. Felvettem a pulóveremet. 

-Csak beszélgetni megyek. - mondtam magamnak.

Nem hittem el. Kiléptem a szobából. A kastély esti folyosói hűvösek és csendesek voltak. A lépteim visszhangoztak a köveken, minden fordulónál megfordult a fejem: Visszafordulhatnék. Nem fordultam vissza. Amikor az óra tízet ütött... már a keleti kapunál álltam. A hideg levegő megcsípte az arcom. A birtok sötét volt, a hó halványan világított. Körbe néztem. Senki. A mellkasom összeszorult. Talán nem is jön. Talán csak- Lépések. Megmerevedtem. A sötétségből egy alak vált ki. Nyugodt léptekkel közeledett. Ismerős tartás. Ismerős járás. Scorpius kilépett a fénybe. A tekintete azonnal megtalálta az enyémet. És amikor elmosolyodott... pontosan tudtam, hogy egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy el fogok jönni. 

Megállt előttem. Az a nyugodt, idegesítően biztos félmosoly ott ült az arcán. Mintha ez az egész pontosan úgy történt volna, ahogy eltervezte. Karba fontam a kezem.

-Késtél.

A szája sarka feljebb húzódott.

-Két percet.

-Az éjszaka közepén rángattál ki ide - vágtam vissza.-Jogom van panaszkodni.

Scorpius végigmért. Lassan. Szemtelenül. 

-Eljöttél.

-Ez nem válasz.

-De elég beszédes.

Forgattam a szemem.

-Komolyan kérdezem, Malfoy. Mért hívtál ide?

Közelebb lépett fél lépést. Nem fenyegetően. Csak... túl közel ahhoz, hogy kényelmes legyen. 

-Azt hittem, örülni fogsz a programnak. 

Felnevettem hitetlenül.

-Programnak? Ez egy titokzatos cetli volt aláírás nélkül.

-Romantikus hangulata van.

-Inkább gyanús.

Scorpius halkan nevetett. Az a mély, nyugodt nevetés.

-Pedig igyekeztem.

Összeszűkítettem a szemem.

-És ha nem jövök el?

Egy pillanatig nézett. A válasz túl gyorsan érkezett.

-Akkor én mentem volna érted.

A szívem kihagyott egy ütemet. Utáltam, hogy ezt hallani akartam. 

-Még mindig nem mondtad, miért vagyunk itt.

Scorpius oldalra billentette a fejét. 

-Kárpótolni akarlak.

-Miért?

-A reggelért.

Felvontam a szemöldököm.

-Azért, mert nyilvánosan zavarba hoztál?

-Pontosan.

-Ez legalább önismeret.

A mosolya szélesebb lett.

-Meglepően fejlődőképes vagyok.

Csend telepedett közénk. A hideg levegő ellenére éreztem a közelségéből áradó meleget. Túl tudatos volt. Túl jelen.

-Szóval?-kérdeztem.-Itt fogunk állni, amíg megfagyok, vagy van terved is?

Scorpius tekintete felcsillant. Pont erre várt.

-Van.

-Sejtettem.

-Elrabollak egy kicsit.

Felnevettem.

-Ez egyre rosszabbul hangzik.

Közelebb hajolt. A hangja halkabb lett.

-Bízz bennem.

-Ez egy Malfoytól elég merész kérés.

-És mégis itt vagy.

Megakadtam. Igaza volt. Bosszantóan igaza...