Tizenhetedik fejezet

Amikor kiléptünk a szobából, a folyosó hűvös levegője azonnal arcul csapott. A levegő szinte túl éles volt a bent uralkodó forróság után, mintha emlékezni akarna arra, hogy amit odabent hagytunk, az nem tartozik a külvilágra. Józanító volt. Veszélyesen józanító. A lábaim még mindig kissé bizonytalanul mozogtak, ezért ösztönösen Scorpius karjába kapaszkodtam- aztán gyorsan el is engedtem, mintha nem akarnám, hogy azt higgye, szükségem van rá. Mintha ezzel bármit is leplezhetnék. Pedig volt. És pontosan ezért nem akartam megmutatni. Oldalra pillantottam rá. A haja kissé összekócolódott. Az inge még mindig félig kigombolva, a gallérnál gyűrött-miattam. A szája halványan duzzadt volt a csóktól. A szívem kihagyott egy ütemet. Nem nézett rám. Előre figyelt. Túl fegyelmezetten. Túl kontrolláltan. És ettől hirtelen gonosz gondolat született bennem. Oh... játszani akarok. 

Ahogy közeledtünk a titkos klubhelyiséghez, újra hallani lehetett a zenét. A falakon lebegő zöld és arany fénygömbök lüktettek a basszus ritmusára, az ajtó alól kiszűrődő fény és nevetés ígérte, hogy bent a világ még mindig könnyű és gondtalan. Ellentétben azzal, ami közöttünk történt. Beléptünk. A terem melege azonnal körül ölelt. A mennyezetről lebegő gyertyák füstje édeskés illattal töltötte meg a levegőt, az asztaloknál félig elfogyott italok sorakoztak - pezsgő aranykoktélok, mély borvörös italok, vajsörhabos poharak. A zene hangosabb lett. Nevetés. Kiáltások. Táncoló testek. És senki sem vette észre azonnal, hogy visszatértünk. Pont így akartam. Egy pillanatra megálltam. Aztán... elsétáltam Scorpius mellett. Szándékosan. Mintha mi sem történt volna. A tekintetem azonnal Cedricre esett, aki éppen valamit mesélt Bee-nek. Amikor meglátott, felderült az arca. És én... odasétáltam hozzá. Túl közel. Túl természetesen. 

-Hová tűntél el?-kérdezte mosolyogva.

Megvontam a vállam.

-Levegő kellett.

Nevettem. Kicsit hangosabban a kelleténél. Éreztem. Tudtam, hogy Scorpius figyel. Nem kellett ránéznem. A hátamon égett a tekintete. Cedric felém nyújtott egy poharat. 

-Boldog születésnapot még egyszer.

Elfogadtam. Szándékosan hozzáértem az ujjaihoz. És ekkor mertem először oldalra pillantani. Scorpius a falnál állt. Mozdulatlanul. A kezében pohár, amit nem ivott. Az állkapcsa megfeszült. A szemei... sötétek voltak. Nem haragosan. Rosszabb. Féltékenyek. A gyomrom kellemesen összeugrott. Oh. Szóval így állunk. Bee ekkor odaugrott mellém. 

-HOL VOLTÁL?!-sziszegte vigyorogva. -És miért nézel ki úgy, mintha heves csókolózásból jöttél volna vissza?

Majdnem félrenyeltem.

-Képzelődsz.

Bee lassan Scorpius felé sandított. Aztán vissza rám. A mosolya démoni lett. 

-Ó. ÉN. ISTENEM.

Gyorsan hátat fordítottam neki. Mert ismert. Túl jól. A zene váltott, gyorsabb dal kezdődött, és Cedric felém nyújtotta a kezét. 

-Táncolsz?

Egy pillanatig haboztam. Aztán elfogadtam. És ez volt az a pont, ahol éreztem, hogy Scorpius türelme elkezd repedezni. Cedric közelebb húzott a tánctéren. Nem túl intim módon - csak játékosan, könnyedén. Nevettem. Forogtam. A hajam a hátamon csúszott végig. És amikor egy fordulatnál megpillantottam Scorpiust... már nem a falnál állt. Figyelt. Kizárólag engem. A tekintete végigsiklott rajtam. Lassan. Birtoklóan. És - mert nyilván nem tudtam leállni- még közelebb léptem Cedrichez. Csak egy hajszállal. És pontosan tudtam, hogy látja. Nem kellett keresnem a tekintetét. Éreztem. Mint meleget a bőrömön. Mint amikor valaki túl közel áll mögötted. Cedric nevetett valamin, a keze lazán a derekamnál maradt, én pedig hagytam. Nem azért, mert akartam. Hanem mert tudtam, ki figyel. A zene lüktetett. A terem forgott. És minden mozdulatom egyetlen embernek szólt. Scorpius Malfoynak. Egy újabb kör ital érkezett az asztalhoz. Bee tolta elém a poharat.

-Ma nem létezik holnap -vigyorgott.

Felnevettem. És megittam. Nem lassan. Nem visszafogottan. Szándékosan. Éreztem, ahogy Scorpius tekintete végig követi a mozdulatot. A torkomon lecsúszó italt. A fejem hátra billenését. A nevetést. Bee közelebb hajolt.

-Te konkrétan provokálod.

-Nem igaz-mondtam, miközben már a következő pohárért nyúltam. Bee csak felnevetett.

-Rose... Ő szó szerint nem pislog.

Oldalra pillantottam. Scorpius ugyanott állt. Nem beszélt senkivel. Nem ivott. Csak nézett. És a tekintetében ott volt valami nyers. Valami veszélyesen őszinte. Nem féltékenység. Vágy. Az a fajta vágy, amitől az ember tudja...ha közelebb lép... nem lesz visszaút. A zene hirtelen váltott. Valaki felugrott az egyik hosszú asztalra. Nevetés tört ki. Taps. Valaki engem húzott fel. Nem is tudtam ki. És egy pillanat múlva már én is az asztalon álltam. A zene dübörgött a talpam alatt. Nevettem. Megpördültem. A hajam vörös lángként söpört végig a hátamon. Az emberek tapsoltak. Cedric lentről felnézett rám mosolyogva. De én nem őt néztem. Scorpiust. Ő nem mozdult. Csak állt. A tekintete lassan járt végig rajtam. A bokámtól. A lábamon. A csípőmön. Az arcomig. És a szája kissé szétnyílt. Mintha levegőt venne. Mintha visszatartaná magát. A mellkasa lassabban emelkedett. Túl kontrolláltan. És akkor értettem meg, nem azért nem jön oda... mert nem akar. Hanem mert ha odajönne, nem tudna megállni. A szívem vadul vert. Ezért még egy fordulatot tettem. Még egy nevetést. Még egy túl hosszú pillantást.  És láttam. A kezében lévő pohár megrepedt. Nem hangosan. Csak finoman. Az ujjai túl erősen szorították. Oh. A türelme véges...

*Scorpius szemszöge*

Egész este figyeltem. Nem akartam. Nem terveztem. De nem tudtam nem figyelni. Rose Weasley játszott velem. És a legrosszabb az volt, hogy tudta. Láttam, amikor ivott. Amikor nevetett. Amikor túl közel hajolt Cedrichez. Amikor felállt arra az átkozott asztalra. Minden mozdulata nekem szólt. Nem a teremnek. Nem a zenének. Nekem. A mellkasomban lassan gyűlt a feszültség. Nem féltékenység. Valami sokkal rosszabb. Vissza akartam vinni abba a kurva szobába. Bezárni az ajtót. És végre elmondani neki, mit tett velem az a két hónap. Mit tett velem most. Ahogy rám nézett. Ahogy mosolygott. Ahogy tudta, hogy elveszítem az önuralmam. De nem mehettem oda. Nem követelhettem. Nem birtokolhattam. Rosenak kellett választania. Ez volt az egyetlen dolog, ami még visszatartott. Aztán megtörtént. Cedric felugrott az asztalra mellé. Nevettek. A fiú keze Rose derekára csúszott, hogy megtartsa egy fordulatnál. Túl természetes mozdulat volt. Túl könnyű. És Rose nem húzódott el. Valami bennem akkor repedt meg. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak... vége lett a türelmemnek. Elindultam. 

-Állj.

Albus lépett elém. James mellette. Mintha előre tudták volna. 

-Ne-mondta Albus halkan.- Most nem jó ötlet.

Nem vettem le a szemem Roseról. 

-Menj arrébb.

-Malfoy -szólalt meg James - ez rosszul fog végződni.

Rose nevetett az asztalon. A haját hátradobta. És rám nézett. Egyetlen pillanatra. Mintha azt kérdezné: Na? Mit teszel most? A mellkasomban elszakadt valami. 

-Nem érted - mondtam halkan.

Albus megfogta a karom. Hiba volt. Reflexből ellöktem. Nem durván. De elég erősen, hogy hátralépjen. James gallérját kaptam el. Közelebb húztam.

-Ha még egyszer valaki hozzáér, miközben én itt állok...

A mondat félbeszakadt. Mert amikor újra a tánctér felé néztem- Rose eltűnt. A levegő kiürült a tüdőmből. Elengedtem Jamest.

-Hol van?

A zaj visszatért körülöttem. Nevetés. Zene. Fények. De Rose nem volt ott. A mellkasom összeszorult. Egy pillanatig álltam, mintha az agyam nem akarná elfogadni, amit látok. Eltűnt. A tekintetem végigszántotta a termet. Táncoló párok. Nevető diákok. Felborított poharak. De egyik sem Ő. A gyomrom jegesen összerándult. Az első gondolat azonnal érkezett. Cedric. Persze. Természetesen vele ment el. A kezem ökölbe szorult. Elindultam a tömegen át. Nem kerültem ki senkit. Az emberek maguktól húzódtak félre. Kerestem a fekete ruhát. A vörös hajat. A nevetést, amit bárhol felismernék. Semmi. Megálltam az italos asztalnál. Cedric nem volt ott sem. A pulzusom felgyorsult. Rossz érzés kúszott fel bennem. Képek villantak fel. Rose nevet. Cedric túl közel hajol. A keze a derekán. Az ujjai a csuklóján. Az állkapcsom megfeszült. Ha most meglátnám...ha meglátnám, hogy hozzáér- nem tudnám, mit tennék. És ez volt a legijesztőbb. Nem az, hogy féltékeny voltam. Hanem hogy pontosan tudtam, nem állnék meg. Felnyitnám azt az átkozott ajtót. Kirángatnám onnan. És nem érdekelne, ki látja. Durván kifújtam a levegőt.

-Szedd össze magad-morogtam magamnak. 

De a testem nem hallgatott rám. Kiléptem a teremből. A folyosó csendje szinte fájt. A lépteim visszhangoztak a köveken. Benéztem az első üres terembe. Semmi. Második ajtó. Semmi. Nevetés hallatszott az egyik sarokból- két pár bújt össze a falnál. Egy pillanatra megálltam. A vér azonnal felpezsdült bennem. De nem Ő volt. Továbbmentem. Gyorsabban. Most már nem sétáltam. Kerestem. A gondolataim egyre sötétebbek lettek. Mi van, ha tényleg Cedrickel van? Mi van, ha direkt ment el vele?  Mi van, ha ez volt a döntése?  A mellkasomban valami fájdalmasan megfeszült. Nem birtokolhatod. Nem követelheted. Rose választ. De az agyam más képeket mutatott. Cedric keze a hátán. Rose nevetése. Az a mosoly, amit nekem adott. A lépteim felgyorsultak. Majdnem futottam. Ekkor megláttam a nyitott boltívet. A híd felé vezető átjárót. Hideg levegő áramlott be rajta. Megálltam. Valami bennem tudta. Ő ott van. Lassan léptem ki. A szél azonnal nekem csapódott. És ott állt. Egyedül. A híd közepén. A vörös haja lobogott a szélben, a holdfény ezüstösen rajzolta köré az alakját. A mellkasomból kiszakadt a levegő. Nem Cedric. Nem senki mással. Csak Ő. És abban a pillanatban jöttem rá, mennyire féltem attól, hogy nem így lesz. Egy lépés tettem felé. A féltékenység még mindig ott égett bennem. A vágy még erősebben. És ez a veszélyes felismerés: egész este menekült előlem... de végül ide jött. Oda, ahol tudta, hogy megtalálom. 

-Elfutottál-mondtam.

Nem fordult meg.

-Levegő kellett.

Ugyanaz a mondat. Mint korábban. Közelebb léptem. A szél közénk fújt.

-Egész este játszottál velem.

Most megfordult. A szemei csillogtak.

-És még is követtél.

Egy lépés. Még egy. Most már túl közel voltunk.

-Fogalmad sincs, mit csináltál velem odabent.

A hangom mélyebb lett. Ő nem hátrált.

-Akkor mondd el.

Nevettem halkan. Feszülten.

-Amikor máshoz értél... minden alkalommal azon gondolkodtam, hogy odamegyek... és visszaviszlek abba a szobába.

A lélegzete elakadt.

-És mi tartott vissza?

A tekintetem az övébe fúródott.

-Az, hogy neked kell akarnod.

Csend. Csak a szél. Aztán közelebb lépett. Most már a mellkasa az enyémhez ért.

-És ha akarom?

A kezem a derekához csúszott. Lassan. Utolsó esélyént. 

-Akkor most azonnal elveszítem az önuralmam. 

A szemei elsötétültek. És a világ megszűnt körölöttünk.